Hová is?

Irmgard Keun: Műselyemlány – Örkény Színház

Gondos, szép előadás született a Magyarországon ismeretlen német írónő, Irmgard Keun (1905-1982) regényéből. A Műselyemlány egyes szám első személyű, naplószerű elbeszélésének magától értetődő színpadi formája a monodráma, de Bagossy László rendezése kapcsán fel sem merül a kérdés, hogy igazi színházi műfajról van-e szó. Ugyanis az Örkény Színház előadása - miközben természetszerűleg Hámori Gabriella játékra irányítja a figyelmet - olyan teátrális közeget teremt, amely valódi színházi élménnyé varázsolja a monológot. Miközben megmutatja egy útnak induló, eltévedő személyiség útját, hidat ver a történet ideje, 1931-32 és a jelenkor között is. A „darabot" és az előadást Sándor L. István mutatja be.

Sándor L. István

A nagy nővé válás útján

Az 1932-ben írott regény már a következő évben megjelent magyarul (az Operettszínházat az ötvenes években igazgató Gáspár Margit fordításában). De az Antikvárium.hu nem tud a Műselyemlány későbbi kiadásáról (talán érdemes lenne újra megjelentetni), csak a szerző egy másik regényéről, az egy évvel korábban írt Gilgiről (amelyet szintén a harmincas években adtak ki magyarul). A további négy regény, amelyet Keun 1938-ig írt, már nem jutott el Magyarországra. A háború után hazájában sem keltettek figyelmet elbeszélései. Csak a 70-es években fedezték fel újra, és kiáltották ki a feminista irodalom előfutárának.

A Műselyemlányt akár így is lehet olvasni, hisz főhősnője egy korai szingli, aki szinte kizárólag a férfiakkal megesett kalandjait meséli el. De ódivatúbb kifejezéssel akár kifordított fejlődésregénynek is nevezhetnék a művet, hisz a főhősnő vándorlása (pontosabb kifejezéssel: hányódása) alkotja a szerkezetét: miközben Doris az „érzelmek iskolájá"-t járja, egyre több tapasztalatot szerez arról a világról is, amelyben él. De eközben egyre bizonytalanabbá válik abban, hogy kicsoda is ő, és hogy hova is akar eljutni. Nem azt látjuk, ahogy felépíti önmagát, hanem épp ellenkezőleg: azt a folyamatot követjük, ahogy összetörik az az én-kép, amellyel ez a naivan, bájosan romlott lány 18 évesen rendelkezik. (És közben a világot sem „sajátítja el", hisz társadalmi-politikai tapasztalataival nem tud mit kezdeni, ezek legfeljebb csak szorongást váltanak ki belőle.)

Doris egy Rajna vidéki kisvárosból indul. Az apja munkanélküli, az anyja pedig „a szín­háznál van, ami szintén elég bizonytalan a mai időkben". A lány azért vásárolt „egy vastag, fekete füzetet", hogy mindent feljegyezzen, ami vele történik, mert rájön, „hogy valami szokatlan és nem mindennapi lakik" benne, hogy ő egy „rendkívüli ember". Ennek a felfedezésnek a jegyében „nagy nő" akar lenni.

A regény első része a szülővárosában játszódik. („Nyár vége és a kisváros" a fejezet címe.) Doris beszél a huszonéves Hubertről, az első szeretőjéről („fülig szerelmes voltam belé"), akit 16 éves korábban csábított el („Hubert mégis azt hitte, hogy ő csábított el engem, és folyton a lelkifurdalásait emlegette"). De a fiú később meglógott, épp Doris születésnapja előtt három nappal (letette a doktorátust, Münchenbe ment, és feleségül akarta venni a professzora lányát). Közben Dorist kirúgják az állásából, mert túlságosan érzékien dőlt neki a pattanásos arcú ügyvéd vállának (akinek az irodájában dolgozott), amikor az a gépiratból hiányzó vesszőket pótolta.

A nagy nővé válás első állomásaként Doris (többszörös protezsálások eredményeként) statisztaszerepet kap a színházban. Hogy a konzervatóriumból jött lányok és a színiiskolások között ne legyen a legutolsó, azt hazudja, hogy viszonya van a direktorral, aztán meg bezárja az egyik színinövendéket az emeleti WC-be, hogy ne tudja elmondani az egymondatos szerepét (amiért valóságos háború dúlt a lányok között). És amikor Trapperre hiába várnak, Doris harsogja világgá „hihetetlenül előnyös tűzpiros ruhá"-jában ezt az egyetlen mondatot. Aztán „kölcsönvesz" egy mókusprém bundát a színház ruhatárából, hogy előnyösen jelenhessen meg a váratlanul felbukkanó Hubert előtt (akit kirúgott a professzor és a lánya). A fiú pénzt akart kölcsön kérni, de a csalódottságtól zöld lesz az arca, mikor Doris közli, hogy neki sincs semmije.

Doris, miután ragaszkodik az ellopott bundához (és „a bunda hozzám"), az iratait is hátrahagyva elszökik Berlinbe. A főhősnő fővárosban átélt kalandjai alkotják a regény második részét. („Késő ősz és a nagyváros" a fejezet címe.) Először a „híres politikus franciák" érkezését ünneplő tömegbe sodródik. Mindenki a békét élteti, „mindjárt egészen a berliniek közé tartoztam", bár Doris nem sokat ért abból, ami történik. „Szerettem volna közelebbit megtudni a po­litikáról, meg hogy mit akarnak ezek az ál­lamférfiak", de a sápadt férfi, akit kérdezget, inkább arról beszél, hogy ő ugyan házasember, de Dorisnak olyan a szeme, mint a kökény, és igazán viszonozhatná az ézelmeit. „Szomorú voltam, hogy nem kap­hattam semmiféle politikai felvilágosítást. De mindenesetre legalább három darab dióstor­tát ehettem - az egyiket habbal -, ami pó­tolta az ebédet."

„Aztán, mint gyerekleány, egy nagyon elő­kelő onyxoscsaládnak az utálatos gyerekei mellé" kerül Doris. Enged az onyxosember csábításának, aki lakással kínálja és pénzzel („al­kalom kínálkozott arra, hogy végre nagy nő legyen belőlem, és nagyon könnyű dolog egy öreg emberrel elbánni, ha az ember fiatal"), de elmegy a Szép Férfival is, aki az onyxos régi barátja. Másnap azonban a szép ember eldicsekszik a házigazdának, hogy a kislány nála járt éjszaka, így kirúgják Dorist.

Aztán meghitt kapcsolatban keveredik Brennner úrral, aki a háborúban elvesztette a szeme világát. Látnivalókat gyűjt számára az utcákon, és gondosan elmesél mindent, amit megfigyelt. Közben azt hazudja Brennernek, hogy a feleségének nincsenek nagy és sárga fogai. És amikor az asszony menhelyre küldi az urát, „mert már belefáradt abba, hogy dolgozzék érte", Doris búcsúsétára viszi a férfit. Ajándékul azt a hazugságot adja neki, hogy ragyognak a csillagok, holott „valójában egy csillag sem látszik, de azért azok mégis ott vannak az égen - talán be­felé sugároznak."

Váratalnul azonban Doris eléri, amit akar. „Most már nagy nő va­gyok..." Kitartja a barátja, „egy vidám rózsaszínű göm­böc", akinek „van egy cége, amely küsz­ködik a válsággal", mégis sok pénzt költ a lányra. „A lakásom elegáns, a sofőröm elegáns, minden mesés." „Né­ha három óra hosszat egyfolytában fürdöm és finom, illatos sót öntök a vízbe." De gyorsan szétfoszlik az álom, amikor a férfit letartóztatják („biztosan pénz miatt"), és beront a lakásba a feleség, így Doris csak a legfontosabbakat mentheti meg, a mókusbundán kívül egy bőröndöt.

Aztán a mélypont következik: a bolyongás a kézitáskával, a magányos karácsony, az éhezés, és egy sofőr jóvoltából a taxiban való alvás. A regény harmadik fejezte („Hideg tél, váróterem") nemcsak ezt a mélypontot ábrázolja, hanem azt a csendes, furcsa emberi történetet is, amit azzal a férfival él meg Doris, akivel Szilveszter éjjelén, három perccel 1932 előtt ismerkedett meg. „Velem jössz?" - kérdezi valaki, és „olyan a hangja, mint a zöld moha". Aztán felmegy a férfi lakásra, tíz márkát akar elkérni tőle, de nem történik semmi köztük, csak valahogy ott ragad, mert a férfi felesége nemrég „megszökött egy gigolóval", és nem akar egyedül lenni otthon. Eleinte csak ülnek egymás mellett „és étel van az asztalon, kenyér és sonka". Aztán a férfi megkéri a lányt, hogy „ha kedve van hozzá... beágyazhatna és kicsit rendbe hozhat­ná a lakást." Aztán tíz márkát rak a kávéscsésze mellett, amiből Doris borjúszeletet vásárol, és megsüti estére a férfinak, aki sokat mesél a feleségéről. De egyik este már nem hozza őt szóba. A lány meg valahogy belekezd a háztartás ügyeinek intézésében, és a bensejében „végtelen nyugalom van". Közben titkon arra vágyik, hogy „Zöld Moha" olvassa el a könyvecskéjét, tudjon meg mindent róla, ami szilveszterig történt vele. „Igazán örülhet, hogy éppen idejében került hozzám" ­- szól végül a férfi, amikor megteszi.

Később arra kéri Dorist, hogy küldje vissza „a bundáját annak, akié volt", hogy visszakaphassa az iratait, és munkát találhassanak. „Eszem ágába se jut" - mondja Doris. - „Magamfajta nő hogy érvényesülhetne munka által, mikor nem va­gyok művelt, idegen nyelvtudásom ebből az egy szóból áll, hogy olala." ...„És ha az embernek különös szerencséje van, akkor olyas valaki lesz belőle, mint Therese. És akkor ülhet reggeltől estig az író­gépnél. És takarékoskodik és egész keveset eszik. És van egy nagy szerelme... És bizony elmúlik húszéves, és az arca gyű­rött lesz és felőrlődik a munka és a szerelem malomkövei közt, mert hiszen közben alvásra is volna szüksége... Én ezt nem akarom végigcsinálni, - fütyülök az egész világra."

Közben egyre közelebb érzi magához a férfit. „Sze­retem őt. Nem úgy - csak úgy. De azért lehet, hogy úgy is." És eldugja a levelet, amelyben Zöld Moha felesége megbocsátást kér. Meg a mókusbundát is visszaküldi a tulajdonosának. És egyszer csak megtörténik a csoda: „Ma este hét órakor Ernst megcsókolt - a karomat, nagyon óvatosan - úgy, ahogy sze­relemből szokás csókolni. Az ilyen csókban már nincs is semmi érzékiség. Egyszerre úgy éreztem, mint imádkoznom kellene - köszö­nöm jó Istenkém, köszönöm -, hát igazán én vagyok ez? Milyen boldogság. - „Te ked­ves" - és magamban reszketek - lehetsé­ges, hogy engem csókol meg így valaki? - ez csak tévedés lehet - és valóban tévedés volt. „Hanne" - suttogta fojtottan Ernst. - „Hanne". Egyszerre egész testem megder­medt, de nem akartam, hogy észrevegye. Sze­relmet éreztem és gyűlöletet és az arcvoná­saim szinte megkövültek..." „Miután láttam, hogy a magam odaajándé­kozásával nem szerzek neki örömet, mást kellett neki ajándékoznom, hogy örömet sze­rezzek." Így hát kirakta Doris a feleség levelét, összepakolt és elment.

Ott ül ismét a váróteremben, ahol a francia államférfiakba botlott. És nem tudja, hogy mihez kezdjen magával. „Az egész nem fontos" - gondolja, és már nincs is különösebb kedve ahhoz, hogy nagy nő le­gyen.

Mindebből talán kiderül az, hogy a regénynek nem a cselekménye fontos (összefüggő története nincs is, csak tematikusan egymáshoz kapcsolódó laza epizódokból áll, amelyet az „úton levés" motívuma tart össze). Ehelyett a szubjektív elbeszélésre terelődik a figyelem. Arra, ahogyan Doris átéli a vele történteket. Ahogyan sajátosan szuverén lényében tükröződik a kor összes korláta és tévképzete. Egyrészt azok az életminták, amelyet a társadalom felajánl számára, és amelyek ellen ösztönösen lázad. Másrészt a társadalmon kívüliségnek azok a formái, amelyek a „kiugrás" esélyével kecsegtetnek, de közben a tönkremenés (nem is annyira az erkölcsi, mint inkább a fizikai megsemmisülés) igazi kockázatával fenyegetnek.

A regény egyik legfőbb erénye tehát az egyes szám első személyű elbeszélésből adódik. Az olvasó (színházban a néző) - a rendkívül szuggesztív nyelvi megfogalmazás hatására is - mindent Doris szemével lát. De a szöveg groteszk lírája és banális bölcselkedései hatására többet ért meg a vele történtekből, mint ő maga. Ráadásul a jelenből visszanézve a kort (a weimari köztársaság válságát, Hitler hatalomra készülődésének éveit) is plasztikusabban látja, mint a lány. Mert neki inkább csak mulatságos félreértés az első seb, amit Doris kap. De a holokauszt ismeretében hátborzongató olvasni, azt az anekdotát, amikor egy gyáros elviszi Dorist egy lokálba, és megkérdezi tőle, nem zsidó-e. A lány, hogy imponáljon neki, azt hazudja, hogy az apja épp a múlt héten ficamította ki a bokáját a zsinagógában. Mire „a gyáros egyszerre szörnyen hűvös lett, és kiderült, hogy Hitler-párti és fajtiszta germán... és ellenségesen kezdett viselkedni velem szem­ben... Szóval, pontosan az ellenkezőjét mond­tam annak, amit kellett volna. De már szé­gyelltem volna visszavonni, - különben is bosszankodtam: egy férfinek mégis csak tud­nia kell előre, hogy egy nő tetszik-e neki vagy sem!"

És miközben Doris csak a nagy gazdasági világválság emberi reménytelenségeit érzékeli, elbeszélése mélyen ott szunnyad valami kitörni kész kataklizma sejtése is. De ezt is valami elemi emberi szerencsétlenség színezi groteszkké a lány elbeszélésében. Ilyen epizód például az, amikor elmegy Schanewskyval „valami zsidó proletár kommunista­klub"-ba, ahol hagymás borjúmájról álmodik, miközben semmit nem ért abból, amit a férfiak beszélnek. „Állítólag nagyon fontos dolgok tör­ténnek a világban. Butaság." De megrémül, amikor bőrkabátosok törnek be, akik „ellenségei a klubnak, megint csak valami politika miatt." De csak annyit tesznek, hogy „a tálalóra vetik magukat, és a konyhalámpa fényénél nagyon sápadtnak és kiéhezettnek látszanak, és a földre szórják a narancsot, és fölfaljak a kóser szalámit."

Belső mozi

A Műselyemlány Örkény Színház számára készült adaptációja megőrzi a regény legfontosabb erényeit. Gáspár Ildikó munkája nem egyszerűen csak húzást jelent, hanem sűrítést is. A színpadi változat megtartja a regény legfontosabb epizódjait, de a szövegfolyamból - amely az előzményekről és a következményekről is rendre hosszan beszél - csak azokat a részleteket emeli ki, amelyek a legfontosabb pillanatokat, a legmarkánsabb fordulatokat rögzítik. Azokat a koncentrált helyzeteket, amelyek valamiképp a drámai szituációkhoz hasonlítanak. Így az áradóan epikus én-regény a színházi változatban egy-egy markánsan megragadott helyzetet nagyít ki (így eleve nem hat színpadidegennek a szöveg). Ezek sorozata a főhősnő (hol látványosabb, hol finomabb, belül történő) változásai rajzolják ki. Bagossy László rendezése - amely alapvetően szintén a sűrítés eszközeivel él - tovább erősíti ezt az összhatást.

Bagossy színrevitele a regény egyik mondatából indul ki. „Ha majd később elolvasom ezeket a dolgokat, azt fogom kép­zelni, hogy moziban vagyok, mert képekben látom önmagamat" - mondja Doris, amikor belekezd a naplóírásba. Az előadás ezt a belső mozit vetíti ki: sötéttel elválasztott képek sorozatát látjuk, amelyekben Doris rendre új helyzetben, új ruhában, néha új frizurában, újabb és újabb pózokban jelenik meg. Redukált eszközökkel rendkívül gazdag képeket alkot az előadás, amelyek a néző fantáziájában további asszociációkat teremtenek. Ez a képi gondolkodás Bagossy rendezői stílusának egyik fontos jellemzője. Már ez határozta meg Az arab éjszaka színrevitelét is (Örkény Színház, 2004), itt az egységes színpadi képpé redukált színházi forma elsősorban azt szolgálta, hogy a néző fantáziájában teremtődjenek meg azok a képek, amelyet Schimmelpfennig szövege olyan intenzíven sugall. A sötétben látó tündér (Örkény Színház, 2005) ehhez színpadon megjelenő képeket is társított: miközben a mesélő (Pogány Judit) fel sem állt székéből, a színházi játék egy-egy izgalmas képpé varázsolta azt, amiről beszélt. De a mese teljessége itt is a néző fantáziájában született meg. Újabb fázisként a Műselyemlány mesélője már maga is belehelyezkedik azokba a képekbe, amelyeket a szavai teremtenek.

Az előadás „belső mozi" jellegét még egy megoldással erősíti Bagossy, amely egyúttal a jelenkor és a regény ideje között is hidat teremt. Először egy mai buszmegállót pillantunk meg a színpadon (amely valahol Németországban található, hisz a regény szerzőjéről van elnevezve: „Irmgard Keun Str." - olvassuk a feliraton). Ez az előadás díszlete. A padon egy lány ül, mai öltözékben. A felvillanó képek a várakozás tehetetlen unalmát sejtetik. De a következő képen már egy régi könyv a kezében. Ekkor szólal meg a regény elejéről kiemelt részlet, még magnetofonról. Nyilván azt a belső hangot halljuk, ahogy a lány olvas. De a következő felvillanó képen már a harmincas éveket idéző öltözékben látjuk, és ő maga kezd el beszélni. A beleképzelés teljes: a várakozó utas átváltozik Dorisszá. És ezzel maga a buszmegálló is átalakul: miközben nem változik semmi, a lány fel sem áll a padról, megelevenedik körülötte egy teljes múltba süllyedt világ (anélkül, hogy bármiféle látványos akció történne).

A fedett buszmegálló mint helyszín kijelöli azokat az elemeket is, amelyekre az előadás épít. Balra egy hirdetővitrin, amelyben eleinte egy mai italreklámot látunk. Később azonban (vetített képek segítségével) a harmincas éveket idéző plakátok, illetve képek jelennek meg. Ezek nemcsak hangulatteremtő hátteret rajzolnak a történethez, hanem finoman ironizálják is az előadás szövegét. A lokálban tett látogatáskor egy Dávid csillagos szaxofonos jelenik meg. A Berlinbe való meneküléskor egy Nach Berlin feliratú reklámot látunk. A nagyváros keltette kimondatlan rémületet Fritz Lang Metropolisának plakátja jelzi. Az onyxos és családjának hűvös közönyét egy Otto Dix festmény jelezi. Az újévet egy olyan plakát köszönti, amelyen a horogkeresztről konfettik lógnak le. Amikor Doris arról beszél, hogy elkezdte „Zöld Moha" háztartásának ügyeit intézni, egy múlt század eleji Persil-reklámot látunk.

Ugyanakkor egy-egy pillanatban önálló értékű markáns képek születnek a hirdetőtábla segítségével. A szerző öregkori képét látjuk, amikor a lány ezt mondja: „Vannak tükrök, amelyekben öregas­szonynak látszom. Ilyen leszek harminc esz­tendő múlva." Ránéz a képre, és kezében lévő könyvvel olyan pózba helyezkedik a padon, hogy valóban a kivetített fotó tükörképe szülessen meg.

Jobbra egy szemetes kosár található. Ez csak néha kap funkciót, de akkor hangsúlyos a jelenléte. Fontosak például azok a gesztusok, amikor a szemétbe dob néhány tárgyat Doris. (Például a papírzászlócskákat, amellyel a békét ünnepli.) Sikerei csúcsán virágvázává változik a kosár, tele rózsákkal. Az előadás leghangsúlytalanabb hangsúlyos pontja a középen álló pad, ahol a főszereplő mindvégig ül. Az ülőalkalmatosságra nem kerül semmi (se takaró, se pokróc), mégis mindig másnak látjuk, aszerint, hogy a szöveg milyen környezetet fest a jelenet köré. Hol várótermi padnak, hol a lokálban, kávéházban található széknek érzékeljük, máskor meg pamlagnak, ágynak, kanapénak. Vagy utcai padnak és taxiülésnek. Ezeket a láthatatlan átváltozásokat segítik azok a pózok, ahogy a főhősnő elhelyezkedik a padon. Meg az is, hogy Doris mindig más és más öltözékekben jelenik meg.

Az előadás legnagyobb „mutatványa" az a sok sötétben végzett gyorsöltözés, amelynek eredményeként a főhősnő néhány másodperc alatt újabb és újabb alakot ölt, és a felvillanó fényben mindig egy-egy újabb figura jelenik meg. (Az előadás egyik legfontosabb összetevőjét alkotó jelmezeket - akárcsak a díszleteket - Ignjatovic Krisztina tervezte.) Többnyire csak Doris ruhája változik meg, de sokszor a frizurája is, és néha a haja színe is. Ez az előadás egyik legmarkánsabb jelzése. Úgy hat, mintha a főhősnő azért öltene magára különféle jelmezeket (és parókákat), hogy újabb és újabb szerepeket próbáljon ki. Folyton más igyekszik lenni, így hát természetesen egy idő után összezavarodunk, hogy melyik is az igazi arca. Mindegyik? Vagy egyik sem?

A belső mozinak megfelelően szinte mindvégig szól a zene. Az előadásnak nagyon gondosan felépített nemcsak a vizuális, hanem az akusztikai rétege is. A muzsika atmoszférát fest, hangulatot teremt. A megidézett sokféle műfajnak és sokféle minőségnek egyaránt helye van benne. Az érzelmek aláfestésére éppoly alkalmas, mint az ironikus távolságteremtésre. Például a „Zöld Mohával" való együttlét jelenetei között mindvégig ugyanaz a keringő dallam tér vissza. Mintha ekkor megállt volna az idő. És ami történhet, az tényleg csak a lélek legmélyén történhet meg. De annak is jelentősége van, amikor elhallgat a zene. Például akkor, amikor Doris megkérdezi az anyját, hogy jobb nő létére „hogy mehetett feleségül egy goromba pokróchoz. És ő ahelyett, hogy nyakonvágott volna, csupán ezt felelte: Va­lahová mégis csak kell az embernek tar­tozni. Ezt egész nyugodtan mondta, - én mégis majdnem sírva fakadtam, és nem tu­dom, miért, de nagyon átéreztem, hogy igaza van." Ezt a csend, a kísérőzene hiánya is aláhúzza. Ennek jegyében válnak a „Zöld Mohával" kapcsolatos jelenetek olyan fájdalmasan meghitté.

Az előadás szcenikai-akusztikai gépezete természetesen alapvetően azt szolgálja, hogy a főhősnőt alakító

Hámori Gabriella

játéka számára hiteles, meggyőző közeget teremtsen. A színésznő láthatóan lubickol a szerepében. Biztosan uralja az anyagot, és könnyedén lép be Doris újabb és újabb alakváltozataiba. De nem okoz számára gondot, hogy megkülönböztesse a többi szereplőtől a narrátor figuráját, sőt ezen belül is szétválassza a történetet mesélő elbeszélő és a különféle helyzetekben cselekvő szereplő figuráját.

Hámori lelkes, energikus meséléssel kezd. Ezzel nemcsak a 18 éves lány elszántságát érzékelteti, hanem a regény lendületes elbeszélésmódját is, amelyből az adaptáció (a kivágás, sűrítés miatt) sok mindent visszavesz. Később lassul, nyugodtabbá válik, majd újra dinamikusabbá válik a narráció. Máskor lecsendesedik, szinte meghitté válik. A ritmus- és tempóváltások sok mindent érzékeltetnek abból, hogy a főhősnő lelkileg éppen hol tart.

De Hámori nemcsak „elbeszéli", hanem meg is jeleníti a főszereplő figuráját. Ebben nemcsak a jelmezek, hanem a kellékek is sokat segítenek neki. Lehetőséget teremtenek arra, hogy különböző pózokban lássuk Dorist. Mert sokáig valóban az az érzésünk, hogy különféle (élet)szerepeket próbálgató, de az igazi megmutatkozás lehetőségét nem találó színésznőt látunk. Igencsak mulatságos például az, ahogy színházi kalandját bőrkabátba bújva, egyetlen puska segítségével különféle pózokba lépve jeleníti meg. Vagy megmosolyogtató, amikor a francia diplomatákkal való találkozáskor két kicsi zászlóval (egy némettel és egy franciával) végez különféle mozdulatokat. (Néha úgy hat mindez, mint egy esetlen zászlógyakorlat.) De a bundához való ragaszkodása is világos abból, ahogy a tárgy megjelenik a játékban. Néha a lírai vagy a groteszk hatás megteremtésében segítenek a tárgyak. Brennernek a csillagokról mondott hazugsága végén egy diszkógömböt tart a kezében a színésznő, amely valóban kivetíti a falra néhány csillagot a lélek mélyén szunnyadók közül. A magányos karácsony végén a nyakba akasztott karácsonydíszek gyulladnak meg: egy pillanatra a szerencsétlenség élő szobrává téve a figurát.

Hámori a hangjával is szabadon játszik. Hol elvékonyítja vagy megvastagítja, mert azokat a szereplőket is igyekszik megjeleníteni, akik Dorison kívül még felbukkannak, megszólalnak a történetben. A bátran használt sok külsődleges eszköz sajátos módon épp ellenkező hatást váltanak ki. Nem felületesen megrajzolttá, hanem épp ellenkezőleg, legmélyebb emberi tulajdonságukban megragadottá teszik a figurákat, elsősorban természetesen Dorist. Mert Hámori Gabriella játéka nagyon pontosan érzékelteti, hogy a főszereplőnő magabiztos lendületében, sok harsány gesztusában, majd lecsendesedett tétovaságában, kétségbeesett kilátástalanságában alapvetően egy elveszett, magányos lélek keresi a helyét az összezavarodott világban.

Az utolsó képben ruhátlanul jelenik meg Doris. Ez egyrészt a Zöld Mohával való szerelem beteljesülésének erotikájára, illetve a szakítás kiszolgáltatottságára, „lemeztelenedésére" utal. (Minden elveszett.) Az utolsó mondatokat ismét magnóról halljuk. Aztán az érkező, majd továbbhaladó busz hangjait hallatszódnak a sötétben. Az újra kivlágosodó színen már üres a buszmegálló. Csak a felborult ásványvizes palackból csorog alá a folyadék a padra.

 

Irmgard Keun: A műselyemlány

 

Fordította: Gáspár Margit

Színpadra alkalmazta: Gáspár Ildikó

Díszlet- és jelmeztervező: Ignjatovic Krisztina

Rendező: Bagossy László

Szereplő: Hámori Gabriella

 

08. 04. 13. | Nyomtatás |