Nem muszáj hősnek lenni

Beszélgetés Fodor Tamással

Fodor Tamás a magyar színházművészet egyik legtapasztaltabb, legizgalmasabb alakja. Bár sokan még mindig a 70-es évek legendás Stúdió „K"-jával kapcsolják össze nevét, azóta újabb legendákat teremtett. Egyrészt egyedi hangú, formavilágú gyerekelőadások sorozatával jelentkezett, amely a műfaj hazai történetének kétségtelenül legfontosabb alkotásai. Emellett felnőttszínházként is izgalmas műhelyként dolgozik a Stúdió „K". Az alábbi beszélgetés - bár alapvetően a gyerekelőadásokról szól - Fodor Tamás színházi szemléletének számos összetevőjét felvillantja. 

Sándor L. István

 

Visszajelzések

 

- Több nagyon sikeres gyerekelőadást készítettél már. Legutóbb a Diótörő Ferenc és a nagy szalonnaháború nyert el minden lehetséges díjat: 2006 májusában a Marczibányi téren megrendezett IV. Gyermekszínházi Szemle fődíját, 2008 májusában pedig a kaposvári IV. Gyermekszínházi Biennálé különdíját. Közben a kritikusok is a legjobb gyerekelőadásnak választották a 2006/2007-es évadban.

- Ez a legfontosabb, a kritikusdíj.

- Miért?

- Mert itt többen szavaznak, és nem csak válogatott előadásokról, hanem mindenről, amit megnéznek. Ez számomra nagyon fontos, akármennyire is nem szeretem a kritikusokat. Mert mégis szeretem őket. Fontos a visszajelzésük. Ha nem kapok azonnal visszajelzést, annyira rosszul érzem magam, mintha egy süket szobában ülnék. Akkor is fontosak a visszajelzések, ha nem értek egyet velük.

- Ezen azért csodálkozom, mert azt hittem rólad, hogy te nagyon pontosan tudod, mit csinálsz, és azzal is teljes mértékben tisztában vagy, hogyan sikerült egy-egy előadásod.

- Ez nem egészen így van. Az ember az utolsó időszakban annyira benne van a munkában, és annyira mások a szempontjai, hogy nem láthat világosan. Például pedagógiai és megvalósíthatósági szempontok foglalkoztatják, és nem gondol arra, hogy milyen lesz az előadás recepciója. Hanem mondjuk azt akarja elérni, hogy érthető legyen: világos legyen a vonalvezetése, alakuljon ki egy történet...

- Legyen tiszta a cselekmény?

- Nem, most nem a cselekményéről beszélek, hanem arról a történetről, amit mindig az aznapi közönség érzékel: elkezdődik valami az előadásban, aminek olyan élményt kell adnia a nézőknek, hogy másnap azt mondják a barátaiknak: „képzeljétek el, mi történt".  Ezért fontos nekem a történt szó. De nemcsak egy verbálisan elmondható mesére gondolok, hanem mindarra, amit esetleg nem is lehet elmondani. Ha megkérdezném a nézőket, hogy mit láttak, akkor azt gondolom, hogy az előadásban levő mozzanatoknak mindössze a töredékére tudnának emlékezni. Ha elmegyek én is megnézni egy filmet vagy egy színházi előadást - de lehet szó egy olvasmányélményről is -, akkor én sem tudok felidézni belőle mindent. Azért nem, mert azok az élmények, amelyeket az adott mű megindított bennem, fontosabbak, mint az, amit láttam. Sokszor már nem is tudom, hogy az én mesém szól-e belülről vagy az, amit tényleg láttam. Tehát arra kellett rájönnöm, hogy a legfontosabb az a mese, ami a nézőben megszólal. Legyen az a saját tapasztalata, asszociációja, vagy egy olyan metafora, amit a látottak megindítottak benne. Számomra ez az esztétikai egyszeregy, hogy a néző a hasonlóságokban lássa meg a különbségeket, és a különbségekben pedig lássa meg a hasonlót.

A felnőtt és a gyerekelőadás

- A nézőkre tett hatásról beszélsz. Ebből a szempontból van különbség aközött, amikor gyerekeknek és amikor felnőtteknek készítesz előadást? Gondolom azért itt más hatásmechanizmusok működnek.

- Tulajdonképpen nem egészen, csak talán a gyerekeket jobban sikerül megszólítani. A felnőttek problematikusabbak, mert befogadási mechanizmusukat többnyire a verbalizmus jellemzi. Elkezdik rögtön értékelni, amit látnak. Vagy összehasonlítani más művekkel. Nem más művekkel kellene összevetni, hanem jobban figyelni arra, ami a színpadon történik. Például arra, hogy a Diótörőben milyen hatást kelt az, hogy nincs szalonna, mert az egerek elrabolták, pedig a király ezt akar enni. Vagy hogyan próbál meg ugyanő helyet találni az uralkodásában. Vagy a felesége hogyan tud meglepődni, és miképp képes a férje elől sok mindent eltitkolni. Minden színház alapvető kérdése, hogy mi az, amit kifelé kommunikál egy figura - legyen az báb vagy ember -, és mi az, amit eltitkol. Gyerekeknek szóló előadásban a színpadi eseményeknek számos, azaz megszámolható mozzanatból kell állnia, amit a gyerek még meg tud jegyezni...

- A számos a számtalan ellentéte?

- Igen. Megszámolható, mégis elég sok elemnek kell megjelennie az előadásban. Azért használtam a számos kifejezést, mert úgy gondolom, hogy a néző akkor tud követni egy történetet, ha vissza tud emlékezni arra, hogy az eseményben milyen mozzanatok játszották a főszerepet. A felnőtteknek szóló előadások mozzanatai semmivel sem bonyolultabbak, mint a gyerekelőadásoké. Ugyanis a felnőtt nézőnek is vissza kell emlékeznie a látottakra, miközben ő sem tudja pontosan elmondani, hogy mit látott. Azt tudja elmondani, hogy volt-e valamilyen élménye vagy sem. Azokban a felnőtt előadásokban, ahol nehezebben megfejthető konfliktusok, ambivalensebb kapcsolatok szerepelnek, ott bonyolultabb a néző feladata.

Nem egyértelmű hősök

- Ennek az ambivalenciának szintén nincs helye a gyerekelőadásokban.

- A gyerekeknél is törekszem erre az ambivalenciára, de nem túlzott mértékben. De például a hősök ábrázolásában ez mégis tetten érhető. Minden előadásunknak van egy heroikus vonulata, a Diótörő Ferencnek is van. De mondhatnám a Rettentő görög vitézt is.  Nem véletlen, hogy a címszereplők vitézek. Ezek a katonák - rögtön A katona története ugrik be az embernek, meg a Háry János, a Vitéz László, a János vitéz - legyőzendő akadályokon keresztül haladnak, hogy valamit megszerezzenek, vagy valamilyen igazságot helyre billentsenek. Ambivalensnek azért nevezem ezt a fajta hősiességet, mert véleményem szerint a kritikátlanul szemlélt hősök ideje lejárt. Tehát ezért is érdekes hős Vitéz László, mert bugyutasága, kópésága ironikusan láttatja velünk hősiességét. Tulajdonképpen a gyerekek érdeklődésére - és valószínűleg a felnőttek érdeklődésére is - azok a művek tarthatnak elsősorban számot, amelyek azt mutatják meg, hogy bizony „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet". És nem is lehet hősnek lenni. Azok lesznek a gyanús figurák, akik mindenáron hősök akarnak lenni. Ez a gyerek esetében úgy változik, hogy a figurák esetlensége, kedvessége, a csetlő-botló mivoltuk szimpátiát kelt náluk. Hiszen Chaplin óta tudjuk, hogy a hősnek nem muszáj nagyszerű embernek lennie. Mi, gyerekek, inkább a kis lúdtalpas, csetlő-botló emberkéknek drukkolunk, mert mi is ilyenek vagyunk.

Tehát valamennyire a gyerekelőadásokban is megőrizhető az az ambivalencia, amit én a felnőtt előadásokban is szeretnék létrehozni. Ebben az írói, képzőművészeti és színészi figurateremtés is sokat segíthet, hogy elgondolkodtató, azaz művészi legyen a végeredmény. Művészinek azt tartom, amikor nem egyértelmű valami, hanem a történet éppen érzékisége következtében többféle értéket tud képviselni. Ami olyan sűrű, hogy robbanásra kész energiákat tartalmaz. Mert fontos energiaforrás lehet az, ha a jellemek nem fekete-fehérek, hanem rendelkeznek jó és rossz tulajdonságokkal. Ha erős, férfias tulajdonságok mellé nőies és nyafka tulajdonságok társulnak, mint például a Diótörőben a királynál. Vagy a macskatanácsosnál, aki fél az egerektől, pedig a sémáink szerint ennek fordítva kellene lennie. Az a tradíció, hogy az egérnek kell félnie a macskától, de itt pont az az érdekes, hogy az ellenkezőjét látjuk.

Emberi helyzetek

- Az imént arról beszéltél, hogy a hozzánk hasonló „hősöket" szeretjük, majd mégis a királyról beszéltél. Nincs itt ellentmondás? Miközben a ráismerés fontosságára utalsz, a gyerekelőadásaidban nem mai helyzeteket, hanem klasszikus meséket dolgozol fel.

- Nem egyedül, hanem alkotótársaimmal. Általában azokban a mesékben, amelyeket a repertoárunkon tartunk, mindig szerepel valamilyen király. Többször a szememre hányták már, hogy miért nem mai dologgal foglalkozom. Azért nem, mert a mai helyzetek elvonják a figyelmet az emberi helyzetekről. Minél inkább hétköznapi emberek szerepelnek a történetben, annál kevésbé érzékelem azt, hogy tükrükben a saját emberségemet nézem.

- Ez egy paradoxon.

- Mindenesetre paradox jelenség. Akkor tudok csak igazán a saját emberi voltommal foglalkozni, ha tőlem egy kicsit távolabbra tekintek. Ez választ ad arra is, hogy miért tartom pedagógiailag is nagyon fontosnak azt a fajta animációs színházat, amelyre a gyerekelőadásaink épülnek. Mert lényegében itt is a diderot-i paradoxonról van szó, aminek az a lényege, hogy a színész nagyon nehezen tudja önmagát kívülről látni, mert maga a tárgya és az alanya is a művészetének, tehát alkotója és elszenvedője is a játéknak. Az animációs színházban mindez kettéválik, a színész úgy válik alkotóvá, hogy mindig projektál a báb és az animáció felé.

 

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható.

 

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

 

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám 395 Ft

Az adott évfolyam számai: 345 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft

09. 02. 15. | Nyomtatás |