Játéköröm

Beszélgetés Pályi Jánossal

Pályi János (1959) Szolnokon született. 1983-ban végezte el a bábszínészképző stúdiót az Állami Bábszínházban, ahova le is szerződött. Két év után Kecskemétre költözött, és részt vett a Ciróka Bábszínház megalapításában. Közben Rumi Lászlóval és Kovács Gézával megalapította Maskarás Báb- és Utcaszínházi Együttest. 1990-től a kolozsvári Puck Bábszínházban rendezett, és a színészképzést vezette. Az önállósodó győri Vaskakas Bábszínházban is dolgozott két évadot, majd a meg-megújuló Maskarással járta a világot. Több nagyszabású utcaszínházi előadás létrehozásánál bábáskodott. Szóló bábjátékosként számos fesztiválon játszott. 2005-től másfél évig művészeti vezetője volt a debreceni Vojtina Bábszínháznak. Jelenleg régi és új szóló bábjátékaival járja az országot és a világot.
Sándor L. István

 A kezdetek

 

– Hol, hogyan, mikor és miért kezdtél el bábozni?

– Ez még az általános iskolában történt. Az osztályterembe bejött egy hölgy, és azt mondta, hogy bábcsoportot indít, és jelentkezzen, aki szeretne bábozni. Senki nem jelentkezett. Megsajnáltam. Elmentem a csoportba szerencsémre, mert nagyon érdekes személyiség volt. Egy iparművész, aki nagyon izgalmas előadásokat hozott létre. Akkor még elég erős volt Magyarországon az amatőr bábos mozgalom, a „Játsszunk bábszínházat!” tévés sorozat országos ismertséget biztosított a bábos csoportoknak. Ebbe mi is bekerültünk, csomó jó dolog történt velünk.

– Mikor volt ez?

– Hú, már nem is tudom. Talán a 60-as évek végén, a 70-es évek elején. Fogalmam sincs. Jó csajok voltak, jó volt a környezet, és jó ízlése volt a hölgynek.

– Mit tanultál tőle?

– Wayangot, marionettet, kesztyűs bábot, az alaptechnikákat. Ezek szabad használatát. Jó volt.

– Amikor elvégezted az általános iskolát, hogyan maradtál kapcsolatban a bábozással?

– Kamaszként persze már más kezdett el érdekelni, de érdekes módon az ifjúsági klubban megint előkerült a báb. Míg mások filmesek, színjátszók voltak, esetleg zenéltek, én bábelőadásokat csináltam. A klubvezetőnek köszönhetem azt is, hogy fenéken billentett, és azt mondta, menjek el a felvételire, amit az Állami Bábszínház hirdet. Ez 1981-ben volt talán. Bekerültem a bábszínészképző stúdióba, és onnan kezdődött ez az egész.

 

Mint egy gyár

 

– Akkoriban ez volt az egyetlen bábszínészképzés.

– Voltak amatőr képzések is, amik mára jóformán megszűntek, hiányát érzi most az egész szakma. Eltűnt az a mozgalom, ami tömegbázisát adhatná a bábszínházaknak. A művészképzés – ha lehet ezt mondani – tulajdonképpen csak az Állami Bábszínház szervezésében létezhetett. Míg sorra alakultak Európában egyetemek bábszínházi fakultációval, addig nálunk óriási késéssel, 1996-ban indult el az egyetemi bábszínészképzés, és idén a rendező szak. Szilágyi Dezső vezette a Bábszínházat 1958 óta, és monopolhelyzetben volt minden tekintetben. Akkor ott afféle „szakmunkásképzés” folyt. Nem volt egyetemi vagy főiskolai rangja, viszont Montágh Imre tanított beszédtechnikát, B. Kiss István bábmozgatást. Manócskát mindenki ismeri a tévéből, nagyszerű bábjátékos volt. Isten nyugosztalja őket, tényleg fantasztikus emberek voltak. Tőlük sok impulzust kaptam.

– Ez hány év volt?

– Ez két év volt, és utána még volt a gyakorlati időszak. Tulajdonképpen igazán akkor kezdődött a bábos történetem, amikor Kovács Gézával végeztünk a stúdióban, mert együtt akartunk valamit dolgozni. Azt tudtuk, hogy nem folytatjuk tovább, amit az Állami Bábszínházban akartak csináltatni velünk. Inkább lementünk Kecskemétre.

– Mit akartak veletek csináltatni?

– Mindenféle Mackómukik kalandjaiban kellett részt venni. Megfabrikált fabulákat kellett játszani 14-15-ször hetente a tájelőadásokon. Tényleg úgy működött a Bábszínház, mint egy gyár. A hetvenes-nyolcvanas években 1000–1500 előadása volt az Állami Bábszínháznak évente. Egy kukucska bábszínpadon játszottunk, elindult a magnó, eljátszottuk a darabot így-úgy, ahogy sikerült, aztán futottunk a következő helyszínre. Szóval nem volt kontaktus se a közönséggel, se a darabbal. Volt olyan próba, hogy betettek a videóba egy kazettát, és meg akarták mutatni, hogyan játszotta a korábbi csapat. Mert a rendezőnek ez így egyszerűbb volt. Akkor mondtuk, hogy vigyék ki innen ezt a videómagnót. Vegyék már észre, hogy ez egy új csapat, picit figyeljenek oda, hogy mi milyenek vagyunk. Kicsit forradalmi hangulatban utasítottam el azt a színházat, legalább is azt, ami nekem jutott belőle. Meg az is bennem volt, lehet hogy az ember nem tudja, hogy mit kéne csinálni, de azt nagyon látja, hogy mit nem. És akkor elkezdtünk a saját szakállunkra kísérletezgetni.

Bekerülni egy szellemi körbe

– Miért épp Kecskemétre mentetek?

– Akkoriban ott egy erős amatőr csoport működött Báron László vezetésével. Laci bácsi eléggé izgalmasan közelítette meg a bábszínházat, a képzőművészet felől. Kicsit fáradt volt már az a csoport, amikor Gézával bekerültünk, de akkor kezdődött el a Ciróka új korszaka.

– Tulajdonképpen egy amatőr csoporttal kezdtetek el ott dolgozni?

– Igen.

– Milyen ambícióval?

– Engem érdekelt a báb, a vásári játék. Hogy mi ez a tradíció, mit lehet vele kezdeni. A táncházmozgalom akkoriban még nagyon erős volt. Bekerültem egy szellemi körbe, amit Dresch Mihálynak a zenéje, Berecz András meséi, a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeumban Vidák István kézműves táborai, a népi gyermekjátékok világa jelentett. Csodálkoztam, hogy van egy ilyen hagyomány, tradíció, hogy ennek van egy élő, megélhető formája.

– Mi volt a te dolgod Kecskeméten? Bábjátékos voltál, színész, vagy előadásokat is csináltál?

– Ez is, az is. Alapvetően afféle motornak mentem le. Játszottunk, de minden előadás úgy jött létre, hogy ketten-hárman összedugtuk a fejünket, hogy mi hogy legyen, és akkor azt eljátszottuk. Efféle csapatmunka folyt. Alapvetően játszottam. Tiltakoztam az ellen, hogy jöjjön egy rendező, aki valami unalmas dolgot művel velünk. Addig rendezővel csak a Bábszínházban találkoztam. Akkor inkább találjuk ki mi az előadást. Ötleteltünk, volt egy csomó kicsit csapkodó, helykereső forma. És akkor megjelent Kovács Ildikó, aki a professzionális gondolkodást hozta be ebbe a munkafolyamatba, és megtanultuk tőle, milyen felelősség van abban, ha benne vagyunk egy produkcióban. Nemcsak abban, hogy eljátszunk valamit, hanem abban is, ahogy felkészülünk rá. Nagyon sokat segített Ildikó, hogy felnőjünk a bábszínházhoz.

– A színház ezen időszakának melyek azok az előadásai, melyeket érdemes lenne megemlíteni?

– A második előadás volt a Sose halunk meg. Ez egy vásári bábjáték volt, amiben Kasperl, Vitéz László és Vasilache, a három közép-európai (német, magyar és román) bábhős jelent meg. Ennek a felnőtt változata volt a Purgateátrium. Ez egy markáns jelzés volt számomra, hogy a tradicionális játék mint társulatépítő lehetőség Ildikó számára is ugyanolyan fontos. Persze stilizációval, megtalálva benne a saját hangot. Ekkor játszottam először Vitéz Lászlót. Kovács Ildikó másik nagyon fontos előadása A haza volt. Egy költemény, egy nagyon furcsa, történet nélküli darab az emberi kapcsolatokról. Nagyon új színészi hozzáállás is kellett ehhez. Kockákkal játszottunk és egyéb absztrakt elemekkel. Az első igazi botrányt ez az előadás okozta, a pedagógusok a pokolba kívánták. A gyerekek védték meg az előadást a pedagógusokkal szemben. Az nagyon izgalmas volt, amikor hallgattuk őket. Aztán pedig ültünk az öltözőben, és minden előadás után megbeszéltük, hogy ki mit hibázott. De nem a másét róttuk fel, hanem a saját magunkét vettük számba. Min kéne javítani. Felelősséget éreztünk a darabbal szemben. Társulattá váltunk. Ildikó másféle megközelítést ajánlott a színészi munkához. Saját testét is úgy használja a színész, mint egy bábfigurát. Testtudat. Nagyon érdekes volt a műfajokat átlépő rendezői színháza. Egy tucat darabot rendezett, hármat fel is újított nyolc év alatt.

Nagy iskolák

– Meddig tartott ez a kecskeméti korszak?

– Nem sokáig végül is, mert Ildikóval akkora barátság kezdődött, olyan hiteles volt a személyisége számomra, hogy kimentem hozzá Kolozsvárra dolgozni. Elmentem munkanélküli segélyre, és ott voltam Kolozsvárott két vagy három évet. Ott laktam nála. Hónapokig kint voltam, aztán egy hónapot itthon. Nagyon sokat beszélgettünk, és sokat dolgoztunk. Az ő biztatására kezdtem el stúdiózni a bábszínházban és rendezni. Ildikó elvitt Erdély szinte valamennyi bábszínházába. Szász, román és magyar emberekkel, olyan multikulturális közeggel ismerkedtem meg, hogy megértettem, az identitáshoz mennyire fontos a nemzeti tudat, mennyire fontos a tradíció tisztelete, de az is fontos, hogy van más identitású ember is, és az is értékes. Nagy baj, ha nem ismerik egymást, nem beszélik egymás nyelvét, és ezen rengeteg minden múlik. Ildikó abszolút természetesen átlépte a felállított határokat, lazán, elegáns és tehetséges mozdulatokkal, nála ez nem volt probléma, mind a színházban, mind az életben. Nagyon szép dolgokat tanított ott is.

– A Puck Bábszínházban dolgoztál.

– Igen. 1990-től Puck Bábszínház, előtte Kolozsvári Állami Bábszínház volt a neve.

– Meddig maradtál Kolozsvárott?

– Két és fél évet voltam talán. Nagyon komolyan gondoltam a kintlétet, aztán elfáradtam. Ildikó nagyon nagy muníciót adott, az ő barátsága, szeretete, de ha nem vagy felkészülve rá, hogy egy nehéz problémákkal küzdő társulat elvárásainak kell megfelelned, akkor elfáradsz. És én elfáradtam. Éreztem, hogy mennyire feszült vagyok. Szinte minden évben új stúdiót kellett indítanom új emberekkel. Csináltam egy új darabot, átjöttem velük Magyarországra, és a csapat felét leszerződtette valamelyik magyarországi bábszínház. Aztán visszamentem, és kezdtem elölről a társulatépítést. Olyan darálóba kerültem, olyan abnormális helyzetbe, amit nehezen viseltem... Hívtak Győrbe, Pécsre dolgozni, meg a Maskarás és az utcaszínház is izgatott.

A Maskarás nevű utcaszínházi csapat volt Kecskeméten a másik nagy iskola számomra. Tulajdonképpen ennek a formációnak a sikerei oldottak meg nagyon sok problémát a Ciróka Bábszínházról való leválásnál. Igazi sikereket ezzel értünk el, szinte egész Európát bejártuk. Viszonylag korán, 1985-86 táján eljutottunk egy lengyel utcaszínházi fesztiválra, Bielsko-Bialába, ahol majdnem egy hónapig kint voltunk. A Pázmány lovagot játszottuk. Sikerünk volt. Meghatározó élmény volt az a fesztivál. Együtt laktunk egy félreeső kollégiumban az összes fellépő csoporttal. A politikai helyzet is megkövetelte, hogy elszeparáljanak minket, de ez éppen jó volt, hisz a német csoporttal tréningezhettünk minden nap, vagy egy olasz commedia dell’arte csoporttal jártunk fellépni, és néztük a próbáikat, vagy beszálltunk mozgástréningekbe egy francia csoporthoz. Az is nagyon jó impulzus volt, hogy az utcán játszottunk, tehát közvetlen kapcsolatban voltunk a nézőkkel, akik nem tudtak magyarul. Mekkora ereje van az utcaszínháznak, milyen fantasztikus dolog improvizálni! Megtapasztaltuk, hogy nem a szó a legfontosabb eszköze a színésznek. Az is új élmény volt, hogy látom a közönséget, nem a paraván mögött állok, hanem közvetlen kontaktus van velük. Az utcaszínház szinte teljesen el volt felejtve Magyarországon. Az elsők között kezdtük el újra, és ebben nagy szerepe volt ennek a fesztiválnak. Miénk volt az első gólyalábas utcaszínház itthon.

– A Maskarásban te voltál, Kovács Géza és Rumi László?

– Igen, ezt hárman alapítottuk 1985 táján. Különböző formációi voltak ennek a csapatnak húsz év alatt. Nagyon sokat jelentett nekünk. Mondom, olyan fesztiválokra eljutottunk akkoriban – amikor az Állami Bábszínháznál a pécsi bábfesztiválra sem engedtek el minket egy elméleti óra miatt –, mint a lengyel és nyugat-német utcaszínházi találkozók. Egyszer csak ráláttunk a világra. A tárgyjáték már leáldozóban volt, a paraván mögötti játék és az élő színészi játék dilemmája nyugaton vagy a lengyeleknél, cseheknél már rég nem volt kérdés.

– Ez a hármas meddig működött?

– Ez elég sokáig működött. Amikor kimentem Kolozsvárra, akkor döntenem kellett, és kiléptem, de ők tovább dolgoztak. Aztán '96-ban visszaléptem, és akkor elkezdődött egy új korszak.

– Most van vagy nincs a Maskarás, mert én ma is láttam az előadását hirdetni.

– A Maskarás megszűnt. Stúdiózni kéne, két-három év kell hozzá, hogy egy új csapat felépüljön. De engem már más érdekel.

Nincsenek igazi társulatok

– Ott tartott a történeted, hogy Kolozsvárról eljöttél, utána csináltátok a Maskarást. Aztán mi történt?

– Az az igazság, hogy Kovács Ildikó Vitéz Lászlót játszatott velem. Egy csomó fesztiválra elmentünk a Purgateátriummal, a Sose halunk meggel az egész országot bejártuk. Elindult egy sikere ennek az ügynek, hogy jé, itt van egy új vásári bábjátékos. És akkor elkezdtek szólóban is hívni, amikor csak én játszottam a Vitéz Lászlót. Később egy fesztiválon találkoztam a bialystoki bábos egyetem vezetőjével, Marek Waszkiellel, aki meghívott workshopot tartani. Ott komoly tradíciója van a képzésnek, és mégis modern. Az ő révén számos meghívást kaptam a világban. Ez új lendületet adott a szólókarrieremnek, ami a mai napig is tart.

– Nem vágytál valamilyen társulatba?

– Társulatba vágytam, csak nem voltak olyan társulatok, ahova leszerződtem volna. Elmentem dolgozni a győri, alakulóban lévő bábszínházba, ott rendeztem egy évadon keresztül. A Vaskakas Bábszínház kialakulásában is részt vettem. Nem Kocsis Rozi volt még akkor az igazgató, még az előző igazgatónő hívott oda, de Rozival nagyon egymásra találtunk, és azt gondolom, hogy kicsit tudtam neki segíteni abban, hogy a Vaskakas fontos helyet vívott ki a szakmában.

– Jól értem, hogy vágynál társulatba, de nincsenek igazán társulatok?

– Nem látok ilyen társulatot. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy társulatok jöjjenek létre, képzésre lenne szükség. Talán nekem is kéne tanítani, vagy olyan helyekre elmenni, ahol nyitottak valamilyen műhelymunkára. Csak így tudna kialakulni egy csapat. Próbáltam Debrecenben tanácsadóként efféle társulatépítést, de ott kialakult már egyfajta rend, amit alapvetően kellett volna megváltoztatni. Kudarcot vallottam. Ha társulatban dolgoznék, azt úgy tudnám elképzelni, hogy komoly képzés és stúdiózás folyik. Vagy pedig úgy, hogy van egy rendező, akivel testre szabott munkát lehet végezni. Ilyen volt legutóbb Kroftával a munka a Budapest Bábszínházban, vagy Veres Andrással, a tehetséges fiatal rendezővel a győri előadásunk. De most alapvetően a szólójátékok a legfontosabbak számomra.

Egy vásári bábjátékos

– Láttam tőled a Szegény ördögöt, az Órajátékot, a Vitéz Lászlót. Hány előadásod van?

– Ez a három, de remélem, még szaporodik a számuk. Van egy út, amin szeretnék végigmenni. Az Órajáték ennek az útnak egy fontos pontja, de távolról sem a vége. További lehetőségek izgatnak. Ahhoz viszont dolgoznom kell, megpróbálok egy olyan helyet kialakítani magamnak, ahol folyamatosan lehet próbálni.

– Milyen belülről ez az egyszemélyes színház, amikor csak magadra számíthatsz?

– A játék lehetőségét magam teremtem meg, van egy batyum, a tehetségem, és ezzel gazdálkodom. Ki kell bontani és meg kell ismerni. De ez a műfaj sokkal több annál, mint hogy egyedül játszol. Ez a vásári bábjáték egy nagyon mély tradíció. Mostanában nagyon sok fesztiválon voltam, legutóbb Pekingben, és ott öreg játékosokat láttam. Azt éreztem a játékukban, hogy ez tényleg valami ősi rítus. Mondják ezek a játékosok, hogy milyen gyakorlatokat kell végezni, de nem ez a lényeg, hanem a belső utazás, amit egy előadás alatt megteszel. Nem tudok erről beszélni igazán. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy egy kicsit itt is vagyok, meg egy kicsit ott is vagyok. Ildikó is ezt mondta, amikor a Maskarással jártam a világot: neked más az utad, neked egyedi tehetséged van, ebben kéne elmélyülni. Most kezdem megérteni, hogy milyen felelősségről beszélt. Miközben másnak meg épp azt kellene elmagyaráznom, nem idejétmúlt-e ez a műfaj. Aki ezt kérdezi, az egyszerűen nem látott jó vásári bábjátékot. Pedig Kemény Henrik itt él közöttünk. Az nem érti, hogy ez az esszenciája a színházi kultúrának. Ősszínházi forma. A legrégebbi szertartások és rítusok hordozója. A legtermészetesebb játéköröm kifejezése. Egy nagy színésziskola, egy nagyszerű kontaktusteremtési lehetőség a közönséggel. A polgári színházi kultúrában lenézett színházi forma. Ami mindig is ott volt a kis tereken, kopott bódékban, nagyon erősen, masszívan létezett minden tiltás és megvetés ellenére, és mégis meg tudott szólítani Moliére-től Goethéig mindenkit. A nagy színházi újítókat is ugyanúgy. És kortalanná teszi a játékost, nézőt, és a játékhoz nagyon széles skálát kínál a bábosnak.

– Miben áll az a tehetség, ami jó vásári játékossá tesz valakit?

– Megpróbálok mást segítségül hívni. Ildikóval készítettem egy riportot nem sokkal a halála előtt, és megkérdeztem őt erről. Akkor mesélt a tanítványairól, és egészen gyönyörű módon beszélt erről. Azt a szót használta nagyon sűrűn, hogy játéköröm.

 

09. 01. 27. | Nyomtatás |