Együtt-lét

BL - Bárka Fesztivál

Eredeti játszóhelyéhez, a Sanyi és Aranka Színházhoz képest nagyobb térbe került a Bárka Fesztiválon a BL, a helyszínváltás azonban számomra épp az előadáshoz való közeledést jelentette. Borlai Gergő és Ladányi Andrea közös játékának virtuozitása már a Veszprémi Táncfesztiválon - a darab bemutatójának másnapján - lenyűgözött, de ami Veszprémben profizmusnak tűnt, a Bárkán zsenialitássá lett.

Barta Edit

Korábban a két művészi közeg termékeny találkozása adta a darab legnagyobb élményét, a létrehozott mű és nem létrejöttének folyamata. Most a Bárkában azok az apró rezdülések kerültek figyelmem középpontjába, amelyek az előadást működtetik: az alkotótársak egymás iránti tisztelete, a másikra való szemmel látható odafigyelés s ebből következően a két művész közt mindvégig jelenlévő intimitás.

A BL tételeit felfoghatjuk egy kapcsolat jeleneteiként, a szerepekben való gondolkodás éppúgy a darab egy lehetséges olvasata, mint az ezektől független, a mű önmagában vett értelmezésmódja. Az előadás első három jelenete játékosabb, nagyobb lehetőséget ad a nézőnek, hogy a színlap által megnevezett „kortársakhoz" egy-egy szerepet társítson: így válhatnak férfi és nő allegorikus alakjává. Ugyanakkor Borlai sosem próbál mást játszani, mint ami; a színpadon mindvégig zenészként, a ritmuson keresztül beszélget Ladányival. Nem puszta kísérője a táncosnőnek és fordítva, a koreográfia sem puszta lekövetője, kottája a zenei dallamnak. A BL-ben szétválaszthatatlanok egymástól a különböző művészi elemek, minden egyes perce zene és tánc közös szülötte, amely az egymásra való reflexióban lesz azzá, ami. A BL műfaja szerint performansz, az egyes jeleneteken belüli mozzanatok - bár korábban rögzített mozdulatsorokról és ritmusképletekről van szó - improvizációként hatnak.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A sötétben Ladányi Andrea bukkan fel, fekete neccharisnyában és bézsszínű alsóneműben, a jobboldali hangfalra ül le, fekete csipkével dekorált rózsaszín baby-dolljához hasonló színű balettcipőt húz. A játéktér közepén vörös színű dobfelszerelés, Borlai Gergő terepszínű nadrágban ül mögötte és fekete trikóban, mely szabadon hagyja hatalmas, izmos karjait. Ladányi cipőjének orra a földön koppan, mire a férfi a seprű sustorgó hangjával vagy a tamok mély dobbanásával felel. A nő ismét lekopog egy ritmust, a férfi reprodukálja, majd egy-egy ütemmel továbbviszi azt. A férfi olykor megbontja ezt az egységet, kiszól belőle, amit a nő az érzelmi skála különböző fokain reagál le. Perlekedő, incselkedő játék alakul ki közöttük. Ladányi rózsaszín balettcipőjében és baby-dolljában Lolitának tűnik, spiccen állva körbetipegi, körbeudvarolja a dobok mögött ülő robosztus férfit, néha megáll, karjai elernyednek, mint egy madár szárnya, és maga mellé hullnak, miközben a férfi épp ellenkezőleg, rendkívül gyors mozdulatokkal üti a dobokat.

Ladányi az este során többször is átöltözik, ruhaváltásai szimbolikusak. A második jelenetben tűsarkúra cseréli balettcipőjét, és két üveglapot húz zenésztársa elé. Borlait ezután kissé homályosabban látjuk majd. Ladányi a nézőtér bal oldalán helyezkedik el, s a jelenet alatt szinte végig egy helyben marad. Egyenesen és szikáran áll, magassarkújában még feszesebbnek hat. Csak a karja és felsőteste mozdul, miközben Borlai tekintetével és egész testével a nő felé fordul, koncentrálva figyeli a nő mozgását, s a megfelelő mozdulatokra azonos ritmust dobol ki. Ladányi egyre gyorsuló karjátékával párhuzamosan a lábdob hangja is erősödik, az extatikussá váló jelenet végén Ladányi kilép helyéről, és szétterpesztett lábakkal a középen lévő nagy lábdobra ül, Borlaival szemben. A férfi folytatja játékát, a hanghullámok a nő ruháján, karjain és lábán rezonálódnak, a nő testének mozgása, mozgatása tükrözi a zene minden egy ütemét.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A következő jelenetben Ladányi a játéktér felső szintjén marad, ahol első látásra propellerekhez hasonlító ütőhangszerek állnak. Miközben Borlai egy szinttel lejjebb félelmetes dobszólóba kezd, ő is rácsap a kezével a különleges hangszerekre egyszer-egyszer. A jelenet alatt az összehúzott ablakokra Ladányi és Borlai képe vetül szinkronban, hátulnézetből, Ladányi lassú mozgása sokszor ellenpontozza Borlai vad és elementáris játékát. A táncosnő a jelenetben - az előzőhöz hasonlóan - szinte végig egy helyben marad, most is csak a karjai mozdulnak, a doboláshoz hasonló mozgást hoz létre, a lábát talán csak egyszer emeli fel, amikor belerúg az egyik propellerbe. A féktelen összjátéknak Ladányi vet véget, színpadi jelmezét a férfiéhez hasonló terepszínű nadrágra, fekete pólóra és fehér edzőtrikóra cseréli le.

Míg Borlai tovább játszik szenvedélyesen, Ladányi a felszerelés darabjait pakolja el - hatalmas fekete dobozokba rejti el a varázseszközöket. Mikor munkájával végzett, elveszi a férfi dobverőit, amaz pedig a felső emeletre megy, s játszani kezd rajtuk. Ladányi beül a férfi helyére, megkezdődik az előadás legelképesztőbb egysége, amelynek végén a kettejük közti párbeszéd egy egymásban feloldódó, közös nyelvvé válik. Borlai beáll a táncosnő mögé, és a nő karját tartva játszani kezdenek a dobokon. Eleinte csak egy-egy ritmust próbálnak ki, majd egyre bonyolultabb képletekbe, szólókba mennek bele. A két embert a hangszer és a test ritmusa kapcsolja össze, egymásnak feszülő felsőtestük rángatózása közös tánc. Zenélésük az együttlét legmélyebb átélése, belemerülés az alkotás örömébe.

 

BL

 

Dob: Borlai Gergő

Tánc: Ladányi Andrea

 

 

MGP: BL

Nánay István: Elképesztő összhang

Tóth Ágnes Veronika: Csúcstalálkozó Arankánál

Vida Virág: A nő kétszer

08. 11. 25. | Nyomtatás |