Szabadság, szerelem?

Beethoven: Fidelio - Magyar Állami Operaház

Nem volt meglepő, hogy az előadás szünetében többen felháborodottan távoztak, de arra nem számítottam előre, hogy Beethoven Fidelióján ennyit lehet majd kacagni, mint ahogyan arra sem, hogy a tapsrendnél ámultan kapkodom majd a fejem a tetszését vagy nemtetszését hangosan kinyilvánító közönség reakciójának láttán-hallatán. A karmester az előbbi, a rendező inkább az utóbbi reakciókat kapta, és ez bizonyos fokig érthető: az Operaház első idei bemutatója monumentális és polgárpukkasztó.

Kelemen Orsolya

A közönség sohasem emészti meg könnyen, ha általánosnak vélt emberi értékek, kulturális tradíciók vagy szakrális témák nagyfokú iróniával kezeltetnek. Márpedig Kovalik Balázs Fidelio-értelmezésétől nem idegen az (időnként meglehetősen keserű) irónia. Beethoven operájának végén a szerelmesek hosszú szenvedés után boldogan omlanak egymás karjaiba, és zengik a kórussal a szerelem és szabadság himnuszát. Itt nem egészen így van.

            Az opera színhelye, a börtön a színpadon szimbolikus térként jelenik meg. A díszlet egy fémes hatású háromszintes építmény, mely szürke, dísztelen, egyszerű és rideg, a felső két emeletet lépcső köti össze, a hátsó fal pedig ajtóként nyílik, ha szükséges. Ebben a térben járkálnak egymás alatt-fölött a szereplők. És gyakran több szereplőről van szó, mint amennyi a librettó szerint a színpadon van: színes, hétköznapi ruhákba öltöztetett statiszták - gyermekkocsit tologató anyuka, miniszoknyás lányok, háborúsdit játszó gyereksereg, öltönyös üzletemberek - sietnek el egyik irányból a másikba, gyakran tudomást sem véve a körülöttük zajló eseményekről és az opera zöld színű jelmezeket viselő hőseiről. Egyszerű, ám annál hatásosabb ötlet ez, hiszen így nincs kinn és benn, az utca emberei is a börtön falai között járnak-kelnek, vagyis az egész világ egy nagy börtön. A börtönből kiszabaduló rabokat szinte össze lehet téveszteni a katonákkal, mindannyian fehér öltözetben vannak, piros sapkával vagy piros csuklyával fejükön, a különbség csak annyi, hogy a katonák fel vannak fegyverkezve. A fénynek és napsütésnek örvendő rabok szertartásosan magukra öltik a katonák ruhadarabjait, a rabokat végül ugyan kivégzik, de ekkor már végképp zavaros, hogy ki volt itt a fogvatartó és ki az üldözött. A zárójelenetben a szivárvány színeiben pompázó kórus hatalmas tömegként lepi el a színpadot, a zene ritmusára tapsolnak és lépegetnek, olyanok, mint egy világbékéért tüntető, csápoló hippisereg, szóljon bár a szöveg a szerelem diadaláról, az előzmények ismeretében ez a mosolyt keltő, színes örömünnep kifejezetten ironikusnak hat.

 

Horváth Virgil, Váradi Zita - Fotó:  Sulyok László

 

            Amikor a nyitány után szétnyílik a függöny, a színpad felső szintjén a megfeszített Krisztust látjuk, nem sokkal később Leonora is ugyanebbe a pózba áll be a színpad piros szőnyeggel borított alsó szintjén. Rendkívül szép megoldás, hogy a rendező két szereplővel játszatja a hősnő figuráját. A fiú-álruhába bújt lányt, azaz Fideliót Horváth Virgil alakítja néma szereplőként, míg a szerepet éneklő piros ruhás Leonora a színpad legalsó szintjén helyezkedik el, így egyszerre részese és megfigyelője a színpadi történéseknek. (Leonora azért adja ki magát a börtönőr segédjének, hogy férje, Florestan közelébe kerüljön, és megpróbálja őt kiszabadítani.) Szabóki Tünde Leonora-alakítása nagyszerű, nem csak énekesi teljesítményét tekintve oldja meg kiemelkedően és drámaian a technikailag is nehéz szerepet, színészi alakítása is dicséretes, hiszen úgy kell - végig a színpadon tartózkodva - jelen lennie, hogy nem ő van interakcióban a többi szereplővel. Horváth Virgil feladata sem könnyebb, e néma szerepben könnyen statisztává válhatna, de középpontban kell lennie, férfit játszik, de nőként halljuk, egyszerre nőies és férfias tehát, amellett, hogy Krisztus szerepét is megfelelő áhítattal alakítja.  

            Leonora áldozathozatala ugyanis Kovalik elképzelése szerint krisztusi megváltástörténet. A passió motívum- és ikonrendszere finoman átszövi a cselekményt, az előadás folyamán a legkülönfélébb színpadi megoldások emlékeztetnek a kereszténység alapmítoszára. A színpadon az öltönyös civilek között gyakran anakronisztikusnak tűnő, sisakos római katonák menetelnek, Fidelio keresztet cipel, töviskoronát tesznek fejére, illetve pieta-pózban fekszik a színpadon. Egy angyaltól kelyhet kap, és ebből a kehelyből itatja meg az éhező-szomjazó Florestant, akinek ezután kenyeret is nyújt, miközben az egy szinttel lejjebb álló Leonora oltáriszentséget emel a magasba. A kenyérnyújtás felemelően szép, de az oltáriszentség már-már giccs, és nem ez az egyetlen ilyen motívum. Kovalik olyan jelképrendszert rendez a színpadra, mely magát a megváltástörténetet is ironizálja, vagyis számos elemet láthatunk, melyek katolikus templomok kegytárgy-gyűjteményeiből ismerősek. Horváth Virgil egy ízben színes leplekbe öltöztetve, hatalmas villogó szívvel vonul át a színen, később, amikor a hátsó fal megnyílik, világító glóriákkal felszerelt angyalok lépnek be rajta, majd előkerül egy színváltós karácsonyfa-égőkkel díszített Mária-alak is.

 

Friedeman Kunder, Horváth Virgil - Fotó: Sulyok László

 

            Mindez nem hat kellemetlen egyvelegnek, mivel Leonora elkülönül a többi szereplőtől, az előadás értelmezhető úgy is, hogy az egész történet az ő képzeletének szüleménye, szürreális és irracionális víziója. A börtön parancsnok, Don Pizarro látványos mozdulattal döfi kését Florestanba, viszont a börtönt meglátogató miniszter, Fernando megérkezése után (ő is megváltóként érkezik, fentről, ahonnan az angyalok), úgy tűnik, hogy Florestannak semmi baja nem esett. Ez a pont lehet, ahol Leonora képzelete átstrukturálta a valóságot, és a vágyott végkifejlet felé vezeti az eseményeket. Ha nem ebből a nézőpontból nézzük ezt a jelenetet, a nézőben könnyen támadhat némi zavar, hogy mi is történt pontosan, miért él a férj, ha egyszer leszúrták. Még egy dolog érzékelteti, hogy itt valamiféle váltás történik: ekkor tűnik el Fidelio, és Leonora ezen a ponton veszi át helyét. Leonora és Florestan duettjükben az ölelés boldogságáról énekelnek, de nem érnek egymáshoz, a nézők felé fordulva tárt karokkal állnak egymás alatt, és a boldogság elérhetetlennek tűnik. De a jelenet végül csókkal zárul, és a zárójelenetben büszkén, boldogan, ragyogó arccal állnak egymás mellett a színes tömeg lábai előtt. Ha Kovalik koncepciója az, hogy eredetileg megölték Florestant, és innentől kezdve azt látjuk, ahogyan Leonora szerette volna, hogy mindez történjen, akkor ez - a vágyak elérhetőségét és a boldogság lehetőségét tekintve - idézőjelbe teszi a zárójelenet egészét.

            Meg egy picit Beethoven monumentális zenéjét is, melyet egyébként a zenekar, ha nem is teljes precizitással, de összefogottan, élvezetesen és érzékenyen játszik, a hatalmas taps és ováció, amit Fischer Ádám kapott a 3. Leonora nyitány után, teljességgel megérdemelt. Az énekesek is, egy-két apróságtól eltekintve, alapvetően magabiztosan teljesítették feladatukat. Az öntudatos Marzelline (Váradi Zita), az árulóvá váló Jaquino (Fekete Attila), az ősz, emberséges, csókjával és kézmosásával mégis Júdásra és Pilátusra emlékeztetető Rocco (Friedeman Kunder), a zsarnoki Pizarro (Perencz Béla), a fiatal, meglepően közvetlen és laza Don Fernando (Bretz Gábor) és az álmodozó Florestan is (Thomas Moser) nem tűntek mellékesnek az előadásban - bár Leonora/Fidelio mellett csak mellékszereplők lehetnek.

            A tér függőleges elrendezésében és a hősnő térbeli elhelyezését tekintve a tavalyi Elektra juthat az eszünkbe, néhol a szakralizáció és deszakralizáció hatáselemei egy-egy ponton túlzásnak érezhetőek, de az aktív ellenállás nem jogos, az előadás ugyan polgárpukkasztó, de nem nem botrányos. Katartikus emelkedettségre vagy romantikus pátoszra az ironizáltságnak köszönhetően nem sok esélyt hagy a rendező, Leonora mégis tragikus hősnővé emelkedik. Jár a taps Kovaliknak is.

 

Beethoven: Fidelio

Magyar Állami Operaház

 

Szövegíró: Georg Treitschke

Magyar nyelvű feliratok: Mesterházi Máté

Díszlet: Kovalik Balázs, Angelika Höckner

Jelmez: Benedek Mari 

Karmester Fischer Ádám

Rendező: Kovalik Balázs

Szereplők: Bretz Gábor, Perencz Béla, Thomas Moser, Szabóki Tünde, Horváth Virgil, Friedemann Kunder, Váradi Zita, Fekete Attila, Boncsér Gergely, Sárkány Kázmér

 

 

Az előadásról másfajta megközelítések is olvashatók a neten:

Ádám Tünde: Kötelező penzum - a Fidelio-premierről

Fáy Miklós: Fidelio és a biztosíték

 Fülöp Károly: Mesék a kriptából

Metz Katalin: Fidelio bibliai metaforákkal

Kép-Színház-Muzsika

 

Kovalik Balázzsal is olvashatók beszélgetések a neten az előadásról:

Opera és adrenalin

Nem baj, ha kimutatják a véleményüket a nézők

 

Élénk vita zajlik az előadásról

Fidelio c. lap fórumán

08. 10. 12. | Nyomtatás |