Yég

Vlagyimir Szorokin: A jég - Nemzeti Színház

„Beszélhetek a szíveddel? Beszélhetek a szíveddel? Beszélhetek a szíveddel?!" Ip (Tóth Orsi) zöld krepp orvosi köpenyben rohan Borenboim (Hollósi Frigyes) után. Borenboim, vagy új nevén Mohó, egy kádból kiugorva menekül, maga sem igazán tudja, hogyan kerülhetett oda. Három újdonsült nővére (Csákányi Eszter, Mészáros Piroska, Tóth Orsi) állták körül a kádat, és részvétlen angyalokhoz vagy a görög karok kívülálló hidegségéhez hasonlóan a nézőkkel szembe fordulva beszéltek arról, hogyan ébredt fel annak idején az ő szívük. Hányszor vertek a mellkasukra jégkalapáccsal, mire végre a szívük kimondta a valódi neveiket: Ekhosz, Ar, Ip.

Sebők Borbála

Először ők is menekültek - mondják -, ahogy most Borenboim: szalad le a lépcsőn, át a lenti szobába, majd a konyhába. De Ip, a tizenhárom éves forma kislány rohan utána, és előbb ér oda bárhova. Fanatikus és megállíthatatlan. Bárhová megy, a lány előbb van ott. A szanatórium üres szobáiban az ajtó mögül, a könyvszekrény mellől kerül elő. De beszélhetek a szíveddel? És beszélhetek a szíveddel? - hajtogatja. Mikor látja, hogy nincs menekvés Borenboim idegesen megadja magát. Ip, kiszabadítja felsőtestét a köpenyből, és csontsovány, gyerekes testéhez, a csupasz melléhez szorítja a kövérkés, öregedő férfitestet, rátapad a mellkasával, egészen nekifeszül - a lábai megmerevednek a levegőben. És erről az érzésről, ami ekkor átjárja Borenboimot, később csak úgy beszél, mint élete legcsodálatosabb élményéről.

            A Nemzeti Színház új bemutatóján vagyunk, A jeget nézzük (Mundruczó Kornél rendezte) a nagyszínpadon kialakított nézőtérről (székekről és babzsákokról, kinek mi jutott). Ezt az előadást a Krétakör mutatta be a Trafóban 2006 tavaszán, éppen ezért furcsa, hogy az új igazgatóság alatt szerveződő Nemzeti Színház évadnyitó, hangfelütő előadása lett. Mindemellett jó, hogy legalább ez az előadás megmaradt az önmagát felszámoló Krétakör repertoárjából. Nehéz eldönteni, hogy kezelhető-e egy másik, új produkcióként a bemutató, talán inkább csak szerepcserés variációja az eredetinek. Mundruczó és a részben megváltozott színészgárda az új körülményekre alakította át az anyagot, amivel már előtte évekig dolgoztak.

Az előadás tere talált térként működik, ugyanúgy ahogy a Frankenstein-tervé. Hiába felépített a díszlet (amely Ágh Márton munkája), egy adott tér valóságaként funkcionál. Ebben kell megtanulniuk közlekedni a színészeknek, belakniuk, magukévá tenni. Egy normális lakás: az emeleten fürdőszoba, a földszinten egy szoba és egy konyha. Innen rugaszkodnak el a totális, furcsa, mégis ismerős, szürreális és agresszív őrületbe - egy földhözragadt valóság talajáról.

 

Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Péterfy Bori - Fotó: Dusa Gábor

 

„Saját agytripjeink, mindannyiunké - lakásokban történnek. Lakásokban gondolkodunk, álmodunk, dühöngünk, szeretkezünk" - mondja Mundruczó Schilling Árpádnak az Élet és Irodalomban megjelent, szerkesztett beszélgetésükben.[1] Az előadás (első része) egy ilyen lakás tereiben játszódik, miközben Moszkva utcáin, szórakozóhelyein és autóútjain járunk. A motor, amelyen az Autós (Scherer Péter) hazafuvarozza a meztelenre vetkőztetett nappali pillangót (Péterfy Borit), egy szék és egy arcukba fújó ventillátor. Az Autóson bukósisak, a lány haját fújja a szél. Hangosan beszélnek, hiszen a száguldó motoron alig hallani a másik szavát. Közben ott ülnek a konyhában a többiek között, akik nézik ezt a mozdulatlan száguldást. A jelenetekben passzív szereplők folyamatosan ott vannak a térben, ülnek a konyhaasztal körül, és feszülten figyelik az eseményeket. Figyelmük vonala egy külön síkot húz. Arcukkal, figyelmükkel különös jelentőséget adnak a történéseknek.

Az előadás kezdetekor nézőként is végigmegyünk a Nemzeti színpadán felhúzott lakásbelsőn. A színészek már bent állnak, ülnek, egy nagy asztal körül vitatkoznak, érkezésünkről nem vesznek tudomást, csak egymást figyelik.

Az új bemutató tétje, hogyan tudnak beköltözni ebbe a jól belakott lakásba és előadásba az újonnan bekerült szereplők: Hollósi Frigyes, a Nemzeti Színház színésze, László Attila és Mészáros Piroska, akik frissen kerültek a Színművészeti Egyetemről ebbe a reprezentatív intézménybe, és Frecska Rudolf, akit a Frankenstein-terv Rudijaként egy sokkal könnyebben körülhatárolható és sokkal inkább rászabott szerepben ismerhettünk meg. Ott Mundruczó és a készülő előadás találta meg őt, itt viszont neki kell megtalálnia magát egy már javarészt kialakult formában és létezésmódban, szőke parókás angyalként, a testvériség hírnökeként, aki embereket választ ki és ítél meg. Az első felvonásban erős színpadi jelenléte átsegíti az akadályokon, míg a második felvonásban mesélőként még van mit fejlődnie biztonságban, és keresgélnie kell még a saját viszonyát a történethez, hogy igazán erős és érdekes narrátorrá váljon.

Az újak közül mindannyian megtalálják a helyüket, és új löketet adnak az előadásnak. Gyönyörű Hollósi Frigyes magányos ünnepe: a karácsonyfadíszítés és önmegajándékozás jelenete (Szorokin A jég című regényét rejti saját magának a fa alá), amely úgy szakad félbe, hogy a szíveket zörgető szekta tagjai a keresztény ünnepen betörnek a lakásába, és elhurcolják, hogy egy alkalmas helyen megvizsgálják, közülük való-e, vagy üres húsgép. A mintegy öt perces jelenet, mondhatni magánszám, egy öregember magányos készülődése az egyedül töltött karácsonyra, egy bátor, groteszk, önironikus, karikírozott némajáték, itt a történet közepén, és a realitásból teljesen kilépő formabontása miatt percekig teljesen érthetetlen, hogyan kerül az előadásba.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A testvériség tagjai a jéghez hasonló, egy meteorit becsapódásából nyert anyag segítségével zörgetik meg az embereket, hogy kiderítsék, beszél-e a szívük, közülük valók-e. Járják a világot, hogy felkutassák mind a huszonháromezer fivérüket és nővérüket, hogy végül egyesülve visszatérhessenek a fénybe, ahonnan jöttek. Csak szőkékkel és kékszeműekkel próbálkoznak, és halomra ölik azokat, akiknek néma marad a szívük. A szekta ideológiája a német fasisztoid retorikát tudományos fantasztikus szólamokkal keveri. A világ, amelyre a szekta működési pontjain keresztül ránézünk, kísértetiesen hasonlít a mi földi világunkra, életmódunkra és történelmünkre, mégsem képezhető le belőle. Egy párhuzamosan létezhető világ, egy másik, de hasonló bolygó, ahonnan oldalnézetből láthatunk magunkra. Auschwitz, Szibéria büntetőtáborai, az alkoholista apa agressziója, az anyjával kommunikálni képtelen gyerek, a www.fuck.ro feliratú póló, az antiszemita barát, aki az internetről mégis mindent tud a szabadkőművesekről, akik márpedig önmagukban nincsenek, hiszen csak zsidó szabadkőművesek vannak, agymenésig kicsavart valóságunk típusfigurái. Nagyon valóságosak, mégis a végletekig menő agresszióban elvesztik a valóság talaját.

A színpadon a lehető legnagyobb természetességgel folyik az embereket meggyalázó naturalisztikus brutalitás. A saját szakállára dolgozó prostituáltat, Ányát (Péterfi Bori), stricije büntetésből fenekével üvegbe ülteti, és erősen rányomja a bőgő lányt, később még a belső combján lecsorgó művért is látjuk; egy házibulis betépett orgia pornográfiát imitáló szexjelenetei, a szektások által lefogott és megkötözött emberek mellkasának valósághű, naturalisztikus ütlegelése. Ilyen szituációkból nőnek ki az elemeltebb, eszköztelenebb részek. A narancslével kínált Lopin (László Attila) levegőt vesz a kezébe, és abból iszik. A naturalista lakás, ahol az összes esemény zajlik, folyamatosan átértelmeződik, újabb és újabb konkrét helyszíneket jelent, miközben egyetlen tárgyat sem mozgatnak el. Egyszerre Lopin családjának és barátainak, és Borenboim barátjának, Szavvának a lakása, de átalakul kuplerájjá, országúttá, amin egy motor száguld, szórakozóhellyé és a testvériség szanatóriumává is. A hely állandó, de pörögnek benne a helyszínek. Nagyon kell figyelni, mert a színészi játék és helyszínváltások megterhelik, és egy hihetetlenül élő és mozgásban levő közeggé teszik a díszletet és a benne mozgókat. A szerepek is folyamatosan változnak, miközben mindenki a saját arcát és egyéniségét is adja a játékhoz, több különböző személyként tűnik fel.

Az előadás Szorokin regényének három fejezetét veszi alapul. Az elsőt, amelyben a jelen Moszkváját és a szekta működését tevékenykedése közben látjuk egy lakásból kinövő fiktív világban, egy második, lecsupaszított, eszközeiben absztraktabb rész követi, amelyben a színészek tablószerűen elrendezett helyzetben, matrózblúzban a nézőkkel szembefordulva mesélnek. A tér megváltozik, ott ülünk, ahol korábban játszottak, a lebontott lakás helyén, ők pedig egy fenyőerdőben ücsörögve mesélnek. Műfenyők között ülnek a lépcsősen emelkedő játéktéren. Minden zöld, a színpadi fény átsüt az ágakon, megvilágítja a matrózruhákat. Mégsem akar semmi igazi vagy valósághű lenni. Szél süvítését, madarak hangjait fütyülik. Diótörők reccsennek, neszezések hallatszanak. Csak az épp nem játszók koncentrált figyelme ismerős az első felvonásból, amely itt nem az éppen helyzetben levő - monológot mondó - mesélőre, hanem a szemben ülő nézőkre irányul. És itt mintha mi is egy lépéssel beljebb kerülnénk a testvériség útján. A tekintetük által fokozatosan avatódunk be. Csákányi Eszter Hramja, aki a saját történetén keresztül meséli el a szekta történelmét, a három új beavatottnak - „Ural, Gyiar és Mohó, én Hram vagyok, üdvözöllek benneteket" - nekünk is szól. A megszólítottak arcát és reakcióit nem látjuk, a mesélő mihozzánk fordul.

Végül a  harmadik rész maró gúnnyal figurázza ki a belépési kísérletünket, hiú kiválasztottság-érzetünket, azt a vágyunkat, hogy a szervezet és az előadás részeseivé váljunk. Amíg feszülten a fenyőerdőben felváltva mesélőket figyeljük, és ennek segítségével rajzoljuk meg fejünkben a szekta történetét, a hátunk mögött elhelyezett, és eddig észrevétlen kivetítőkön reklámfilm jelenik meg: a Yég termékbemutatója. A termékbemutatót tartó férfi (Rába Roland) a fénnyé válás lehetőségeiről beszél, és egy melledzőt mutat be (rajta egy kis kar, ami gyengéden ütögeti a szívünket). Itt már nem esik szó szőkékről és kék szeműekről, a szekta - ahogy annak idején a kereszténység - megszűnt finnyás lenni, és az egész világ felé tárja karjait. A szerkezet mindössze 230 dollárba kerül, és ha a Yég útján akarunk üdvözülni - elengedhetetlen.

 

Vlagyimir Szorokin: A jég

 

Fordította: Bratka László

Színpadra alkalmazta: Petrányi Viktória, Mundruczó Kornél

Díszlet- és jelmeztervező: Ágh Márton

Rendező: Mundruczó Kornél

 

Szereplők: László Attila, Péterfy Bori, Hollósi Frigyes, Frecska Rudolf, Gyabronka József, Tóth Orsolya, Mészáros Piroska, Mucsi Zoltán, Csákányi Eszter, Katona László, Bánki Gergő, Scherer Péter, Rába Roland

 

Az előadásról olvashatók másfajta megközelítések is a neten: 

-ki-: Vlagyimir Szorokin: A jég 

Tarján Tamás: Holtakat a holtak között

 

Az előadás korábbi változatáról is olvashatók írások a neten:

Csáki Judit: Pucér szívek

Juhász Dóra: Jég(kép)kockák - Szívhangok

Koltai Tamás: Szívhez szóló

MGP: A jég

Mundruczó Kornél-Schilling Árpád: Megzörgetve

Tompa Andrea: Jégszívek klubja

 


[1] Megzörgetve - Mundruczó Kornél és Schilling Árpád beszélgetése; Élet és Irodalom 2006. dec. 22

08. 10. 7. | Nyomtatás |