Aranymetszés

Entity - Random Dance Company

Wayne McGregor a huszonegyedik századi, nyughatatlan ember jelképe is lehetne: rendezett operát (a Dido és Aeneast a milánói Scalában), koreografált filmet (Harry Potter és a tűz serlege), darabjain kortárs építészekkel, londoni szívsebészekkel és számítógépes animátorokkal dolgozott együtt. Társulata, a Random Dance Company több mint másfél évtizede  kísérletezik a mozgás különböző formáival; bár McGregor csak 8 éve foglalkozik a tánc tradicionális technikáival, a klasszikus repertoárjáról ismert angol királyi balett mégis meghívta állandó koreográfusának. McGregor vérbeli projekt-ember, aki ügyesen lavírozik a társulatok, műfajok és országok között; mottója, ha valamit unni kezd az ember, lépjen tovább.

Gálla Nóra

Figyelme az utóbbi időben a tudomány felé fordult; a 2004-es AtaXia egy mozgáskoordinációs problémát jár körül, a 2005-ös Amu pedig szívspecialisták bevonásával készült; a pontfényben pőre szívként lüktető testek képe valósággal beeszi magát az ember tudatába. Az AtaXiával a társulat ellátogatott a 2004-es magyarországi Sziget fesztiválra, előtte való ősszel Triple Bill címmel két hosszabb McGregor-opuszból (Nemezis és Polar Sequence) láthatott részleteket a Trafó közönsége. Az idén áprilisban bemutatott Entity (Entitás) ezt a sort folytatja, ám ezúttal nem a mágnesesség vagy a 3D-animáció adta lehetőségek adják az alapot, hanem egy egyszerű kérdés, amit az alkotó számos diszciplína művelőjének feltett; pszichológusoknak, neurológusoknak, nyelvészeknek, számítástechnikusoknak és a robotikával foglalkozó kutatóknak: mi az ember?

A válasz szükségszerűen heterogén, többsíkú és szilánkos; mintha tükörcserepekből akarnánk arcképet festeni. Az igazság a huszonegyedik században párhuzamosan érvényes igazság-fecnikből áll össze, az egyenlőség önmaga inverzébe fordul. Ezt a disszonáns életérzést festi hangokba az elektronikus zene és maga a mozgókép (a "valódi" virtuális tér, a leképzett kép - és folytathatnánk a sort). A megismerhetőség filozófiai határmezsgyéjén járunk: semmi sem az, aminek látszik - vagy mégis, sőt.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

A színpadot fel-le mozgatható, ellensúllyal működő paraván határolja - a repülőszárny-szerű szerkezet vetítővászonként, takarásként és a virtuális utazás stációjelző-táblájaként működik. Ezen tűnik fel a darabot bevezető és az utolsó képsorként bejátszott futó kutya is; hosszan figyelhetjük az izmok játékát, a végtagok precízen megkomponált táncát. A táncosok (jelmezük végtelenül egyszerű: fehér trikó, fekete nadrág) egyesével, majd csoportokban „felelnek" a képkockákra; precízen analizált, nehezen megfogható mozdulatsorokban fogalmazzák meg magukat, egymástól függetlenül futó szekvenciákkal, találkozási pontok nélkül. A racionális elme azonosítja a mozgást mint az emberi lét egyik attribútumát, és bemutatja egymástól független testeken. Aztán összeereszti őket, a privát univerzumok metszéspontjaiban súrlódások és ütközések alakulnak ki - vagy az ember-atomok egyszerűen pályát módosítanak, és elkerülik a másikat, hogy saját energiaszintjükön maradhassanak. Az interakció persze mindig érdekesebb; több lehetőséget rejt, mint a szóló-lét, ezért ezen a csapáson indulunk tovább. Unisono elvétve, csupán egy-egy lélegzetvételnyi időre alakul ki, a tíz táncos többnyire természetes polifóniát táncol, amit a lendület és a vezetettség kettőssége határoz meg. A tiszta mozgásból valami több születik, megcsillan egy másik dimenzió; a lélek mozdulatokban ölt testet, hogy aztán visszasimuljon a fizikai létbe, és a nagy matematikai képlet tovább íródjon.

A szikáran tudományos vonulat nemcsak mozdulatokban, de képekben is megjelenik; a repülőszárny-vásznon sejteket, belső struktúrákat látunk; a földre az aranymetszés geometriája vetül, a táncosok a szerkesztett kétdimenziós képek harmadik vetületét írják párhuzamos szólókkal és duettekkel. A zene intenzívebbé válik, Jon Hopkins eksztatikus technójába beleremegnek a falak, és itt szembesülünk igazán a koncepció hiányosságával; az őrületig fokozott, agresszíven erotikus vibrálás nem tükröződik a koreográfiában, a táncosok alól kifut a zene. A mondanivaló nem vált síkot, nem kapcsol be új dimenziót. A számítógépes ciklus végteleníti önmagát, ami matematikai értelemben szép, az ismétlés ritmusával mossa át a színpadot, ám hiányérzetet hagy a nézőben. Pedig a táncosoktól nagyszerű teljesítményt láthatunk; a társaságot fonák módon éppen az kovácsolja egységessé, hogy bizonyos kereteken belül saját nyelvükre fordíthatták a mozdulatanyagot. McGregort mindig izgatta, miféle visszhangot kelt saját gondolata a táncosaiban; az interaktivitás nem forgácsolja szét a színpadképet, hiszen a határok mindenkiben ott vannak. Éppen az egyéni szűrők "torzítása" adja azt a természetes egyenetlenséget, amitől a kép hiteles marad, és nem válik embertelenül mechanikussá.

Minden fizikai létezőben ott a transzcendentális lenyomata; az üzenet átjön, igaz, nem olyan átütő erővel, ahogy az ígéretesen felpakolt peremfeltételek alapján vártuk volna. A kísérleti dekonstrukció mint szerkesztési elv végső soron kevésnek bizonyul, a koreográfiát nem menti meg a látvány, a zsigerekre ható zene vagy a végletekig hajtott dinamika. A szép ívben szerkesztett pálya megtörik, a darab indokolatlanul hosszú.

Vagyis a huszonegyedik századi ember minden tudományát beveti, hogy túllépjen a saját árnyékán. És amikor egy-egy pillanatra sikerül, az maga a csoda.

 

 

Entity

 

Díszlet, jelmez: Patrick Burnier

Fény: Lucy Carter

Zene: Joby Talbot, Jon Hopkins

Videó: Ravi Deepres

Rendező, koreográfus: Wayne McGregor

Előadók: Neil Fleming Brown, Catarina Carvalho, Agnès López Rio, Paolo Mangiola, Ángel Martinez Hernandez, Anh Ngoc Nguyen, Anna Nowak, Maxime Thomas, Antoine Vereecken, Jessica M. Wright

 

Helyszín: Trafó

 

 

Az előadásról olvashatók másfajta megközelítések is:

Halász Tamás: A mikroszkóp két végén

Horeczky Krisztina: A koponya

Láttam...

-sisso-: Enity

 

Wayne McGregorral is olvasható interjú:

Ha táncolni kell...

08. 10. 19. | Nyomtatás |