Rómeó kommentárok

Rómeó és Júlia - Dortmund Balett

Ha egy balettelőadás narratív, ráadásul klasszikus színmű recepciója, ahol a librettót hűségesen lekövető muzsika szerkezete elmozdíthatatlannak tűnő támpontokat jelöl ki a koreográfus számára, lett légyen az mégoly magával ragadó zenemű is, mint Szergej Prokofjev Rómeó és Júliája - az ember eddigi vegyes tapasztalatai okozta félelmével küszködve szorítja a színházi karfát. És drukkol. Hátha.

Králl Csaba

Legyen szó szimfonikus balettről, narratívát kerülő modern vagy posztmodern táncról, összművészeti projektről vagy minimal dance-ről, állítom, nincs lehetetlenebbnek tűnő feladat, mint a mozgásközhelyek és színházi klisék buktatóit kicselezve, hitelt érdemlően, a valóság illúzióját megcsillantva táncos szerepekbe, mi több mozgással „eljátszott" drámai szituációkba bújtatni egy ágas-bogas cselekményt. Miközben jól tudjuk: a koreográfusnak nemcsak a librettóval, a történetmesélés nehézségeivel, de a kanonizált zenemű művészi súlyával, Prokofjev esetében a muzsika mozgékonyságával, vad kakofóniájával is meg kell küzdenie. Voltak persze képzett és rátermett koreográfusok Európa-szerte (ha nem is nagy számban), akik az adott időszak esztétikai igénye és mércéje szerint sikerrel birkóztak meg a történetmesélés és a zenei interpretáció együttes feladatával a darab 1938-as bemutatója óta (Frederick Ashtontól Serge Lifarig, John Crankótól Kenneth MacMillanig vagy a nemzetközi mércével is kiemelkedőt nyújtó Seregi Lászlóig) - csakhogy ma már ez is kevés. Nem elég hangulatos mesemondónak lenni, partiban kell lenni a korral. És még akkor sem biztos, hogy egy klasszikus mű adaptációja több lesz - Mundruczó Kornél megállapítását idézve - „posztgraduális továbbképzésnél".

Olyan közismert nagybaletteknél, mint például a Rómeó és Júlia, igen szokatlan, hogy újraértelmezzék a librettó alapjául szolgáló színművet. Aminek nemcsak a konzervativizmus az oka: irgalmatlanul nehéz feladat ugyanis összehangolni az új narratívát az eredeti szövegkönyv szerint megkomponált muzsikával. A száz éves fennállását ünneplő Dortmund Balett teltházas budapesti vendégjátékán nem kis meglepetésre mégis ez történt: új olvasat született, bár Prokofjev sem maradt érintetlen. Az előadás koreográfusa, az együttest 2003 óta igazgató kínai Xin Peng Wang a tiszta érzelmek és a Törvény örök konfliktusára egyszerűsítette le a tragédiát. Teremtésmítoszként is értelmezhető táncesszéjében a szerelem „kezdetben" önzetlen és szenvedélyes „vala", míg meg nem jelent a Törvény, amely megbontotta a harmóniát, és az őszinte ragaszkodást birtoklásra, a vonzalmat mohóságra, az önfeláldozást megfelelésre változtatta. Xin Peng Wangnál nem dúl ősi viszály a város előkelő családjai között, merthogy nincsenek Montague-k és Capuletek (így az ifjú párnak sem kell rejtegetnie szerelmét senki elől), s nincsenek ellenlábasok és segítők se, de Verona sincs meg festői reneszánsz (a konkrét hely és idő ismeretlen); és mivel a koreográfus csak halvány utalásokat tesz az eredeti cselekményre, elmarad a shakespeare-i zárlat is, a holttestek feletti kijózanodás és a családok közötti megbékélés.

A globális értelmezéshez igazodva a darab gyakorlatilag háromszereplősre (Rómeó, Júlia és a Törvény) zsugorodott. A többiek (a balettkar) névtelen tömeg. Van ugyan még további két szereplő, egy őszülő hölgy és kerekesszékben tolt magatehetetlen férje, akiket idős párként nevesít a színlap, és akik mintegy ifjúkorukra emlékezve - történet a történetben - rövid szerelmi kettősben oldódnak fel, ám se előtte, se utána nem kapnak játéklehetőséget. Jerôme Kaplan díszlete koncepciózusan posztmodern. Teret, levegőt hagy a táncnak, miközben hangulatfestésre és stilizációra is alkalmas. A rivaldánál és a színpad közepén föl-le suhanó feszes, áttetsző függönyökön meg a teljes háttérfalon (mint hiperrealista gigantposzter) viharfelhők gyülekeznek, míg - a jelmezként drapp munkaruhát viselő - díszletmunkások három stilizált, L-alakú falelemet görgetve rendezik át jelenetről jelenetre a hátteret.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Az előadás legeredetibb ötlete a kulcsfigurává avanzsált Törvény: részben a színmű negatív szereplőinek gyuradéka, részben a világot mozgató nyers erő. Egy szamuráj külsejű, allegorikus alak, egy pszeudo-Lucifer, aki uralkodik, diktál, és mindenkit az uralma alá hajt. Tar koponya, meztelen felsőtest, feszes izmok, karomként visszagörbülő kézfej. Aszkétikus modor. Feltűnésével szép lassan szertefoszlik a már-már paradicsomian idilli életkép. A tiszta érzelmek helyét szabályozott és felügyelt vonzalmak, a birtoklási vágy veszi át. A Törvény által hanyagul „nép" közé szórt szürke kesztyűk a behódolás uniformizált jelképeivé válnak - kéjes izgalommal húzza fel a karjára mindenki. Csak ketten mentik a szerelmet. Összeütközés összeütközést követ, majd eljön a pillanat, amikor Rómeót is utoléri veszte. Behálózzák, a Törvény eszköze lesz ő is. Ott áll mámoros arccal a színpadon, kezén a kesztyű, és mint aki előtt soha nem látott új világ tárul fel, másként kezd gondolkodni, cselekedni, élni, mint korábban, többé már nem vágyja, hanem követeli a szerelmet. Válságba jutott kapcsolata Júliával végül összeroppantja mindkettőjüket.

Oda hát a shakespeare-i illúzió a minden próbát kiállt, szenvedélyes szerelemről.

A szerelmesek „tisztázatlan körülmények között" halnak meg. Záró kettősükben Rómeó puhán ráfekszik a lány kisimult testére, míg a falak kriptaként körbezárják és elnyelik őket. Haláluk nem félreértések és vak véletlenek sorozata, mint Shakespeare-nél. Áldozatuk nem hoz „megváltást". Sírjuk fölött senki nem ont könnyeket.

Így leírva a történet kétségkívül sablonosnak, didaktikusnak hat, és ez részben igaz is. Hogy az előadás mégsem fekete-fehér, a világot jókra és rosszakra felosztó sematikus karakterek összeszólalkozása, az Xin Peng Wang érdeme, aki a némileg sarkos librettót (dramaturg: Christian Baier) meglehetősen jó plasztikai érzékkel, izgalmasan, az alapértelmezést sok árnyalattal gazdagítva tette fel a színpadra. A nyelvezet neoklasszikus, de nem maradt érintetlen a modern táncelemektől. Néhány modoros részlettől eltekintve, mint például az erőfitogtató férfikar kakaskodása vagy hivalkodóan „kanos" megnyilvánulásai, illetve a címszereplők (Monica Fotescu-Uta és Adrian Robos) játékát időnként megémelyítő túlzott báj és kellem - a koreográfia egyenletes színvonalú, formavilága, ha nem is különleges, de elegáns és meggyőző. Xin Peng Wang különösen az össztáncokkal és a Törvény karizmatikus figurájával alkotott maradandót (utóbbit Ivica Novakovic táncolta delejező hűvösséggel).

 

Az előadásról másfajta megközelítések is olvashatók a neten:

Halász Tamás: Bontási anyag

Horeczky Krisztina: Kesztyűs kézzel

Lőrinc Katalin: Bárki lehet Rómeó, vagy Júlia...

08. 10. 8. | Nyomtatás |