Lélek és elevenség

Jean-Georges Noverre: Levelek a táncról

A mozdulat elszáll, az írás megmarad. Így járt Jean-Georges Noverre (1727-1810), a drámabalett ősatyja, Stuttgart, Bécs, Párizs, London fejedelmi udvarainak ünnepelt-átkozott balettmestere, aki meglehet, ma nem lenne mérföldkő a tánctörténetben, ha nem veti papírra reformgondolatait a táncról.

Králl Csaba

Mert bár koreográfusi ténykedése önmagában is jelentős hatást gyakorolt a felvilágosodás korabeli művészvilágra - a társművészetek képviselő dicshimnuszokat zengtek róla, míg Terpszikhoré hívei sértődékenyen szapulták -, végül is táncelméleti írásai emelték az európai balettművészet halhatatlanjai közé.

Több mint százötven balettjének mindegyike nyomtalanul elveszett, mivel Noverre alkalmatlannak találta a korabeli Feuillet-féle táncjelírást a rögzítésükre: „Csupán foszlányokat és jelzéseket látok, ha csak a láb munkáját ismerem, és nincs mellette sem a testtartás, sem a karok pozíciója, sem a fejek kifejező ereje." Viszont a még életében több kiadást megért és számos nyelvre lefordított levelek szerzőjük és követői révén alapjaiban reformálták meg a „szemet gyönyörködtető tűzijátéknak" tartott, ám lényegében „halott és lélektelen" operabalettet. Noverre írásaiban elméleti-gyakorlati muníciók teljes arzenálját állította hadrendbe ahhoz, hogy az általa megteremtett új „táncforma", a balettpantomim (vagy cselekményes balett: ballet d'action) az „utánzó művészetek" sorába lépjen - és önálló színházi műfajjá váljon.

Noverre levelei első ízben 1955-ben jelentek meg magyarul Benedek Marcell fordításában a Művelt Nép Kiadónál. Azóta se - ami jól mutatja a kulturális szektor, a kiadók és a mecenatúra táncművészet iránti régóta tartó, lesajnáló közönyét. Pedig a kötetet az általános esztétika szemszögéből nézve is alapműnek illene tekinteni, hiszen egy születőfélben levő előadóművészeti ág „önállósodási törekvésének" bibliája, és ezért ott kell(ene) lennie a táncszerető közönség keze ügyében, a könyvtárak, iskolák polcain.

Nemes tettet hajtott végre a L'Harmattan Kiadó a kötet újbóli megjelentetésével; és még nemesebbet azzal, hogy e régóta várt bővített kiadás nem magányos akció csupán, hanem egy most induló tánctörténeti sorozat része, melynek első kötetei (Fuchs Lívia: Száz év tánc és Lábán Rudolf: Koreográfia) már szintén megvásárolhatók a könyvesboltokban. Az új Noverre-kötet a Vályi Rózsi gondozásában napvilágot látott ötvenes évekbeli kiadást veszi alapul, és duzzasztja fel további hat magyarul eddig nem olvasható, Urbán Mária által fordított levéllel. A szerkesztő, Fuchs Lívia annyit változtatott az első megjelenéshez képest, hogy megpróbálta rekonstruálni a Noverre által kialakított eredeti sorrendet. A kötetet Hézső István olvasmányosan információgazdag előszava vezeti be, archív képanyag, jegyzetek és függelék egészítik ki, csokorba gyűjtve például az írásokban szereplő táncosok életrajzát vagy felsorolva Noverre legfontosabb balettjeit.

Egy magamfajta olvasó, miközben tisztelettel adózik a levelek kortörténeti értéke előtt, már első átpörgetéskor az aktualitásukat fürkészi. És bármily meglepő: egyáltalán nem csalódik. Mert bár Noverre teoretikus munkássága és a francia felvilágosodás közötti kölcsönhatás letagadhatatlan, megállapításainak, következtetéseinek nagy hányada jócskán túlmutat saját korán, és megfontolásra okot adó textus több mint kétszáz év távlatából is.

Tegyük fel: ha egy gyakorló koreográfus ma cselekményes (pontosabban dramatikus) balettet koreografál, nagyjából hasonló esztétikai alapelveket tart szem előtt, mint amilyeneket Noverre már a XVIII. században megfogalmazott. A levelek központi intenciója ugyanis: hogy a tánc törje át a modorosság, a szabályok, a ráerőszakolt külsőségek kereteit, és a költészet, festészet mintájára ne legyén egyéb, mint „a természet hű másolata" vagy „a szép természet utánzása" - bár tőről metszett felvilágosodás korabeli gondolat, igazságtartalmát tekintve viszont örök. „Legyetek eredetiek, tanulmányaitok alapján alkossatok új műfajt: másoljatok, de csak a természetet másoljátok; pompás minta, sohasem téveszti meg azokat, akik híven követik" - írja Noverre. Ám korántsem elégszik meg azzal, ha a természetutánzás csak a szemnek szól. A táncnak nem csak külsőségekkel kell megragadnia a nézőt, hanem a lelkére is hatnia kell: „Tagolt beszédre tanítottam a néma táncot: a lelki szenvedélyek és érzelmek kifejezésére."

Noverre leveteti a táncosokkal az álarcot, hogy mindenki lássa milyen „nyomot hagynak a szenvedélyek" az emberi arcon. Felszabadítja őket az érzelmek mimikus gesztusokkal, karmozdulatokkal történő kifejezésére: „egy lépés, gesztus, mozdulat, testtartás elmondja azt, amit szóval nem lehet kifejezni". A mozdulat ott kezdődik, ahol a szó elhal. A pantomim beemelése a táncba, az átéltség, az érzelmek, szenvedélyek kimutatása, a történet, a cselekmény fontossága és hű követése a színpadi előadóművészet új fejezetét nyitotta meg: az operától függetlenné váló drámabalettét. „Amíg az operában előforduló balett nem simul szorosan a drámához, nem járul hozzá az expozícióhoz, bonyodalomhoz és megoldáshoz, addig hideg és kellemetlen lesz. Érzésem szerint minden balett olyan jelenet legyen, amely az első felvonást a másodikkal, a másodikat a harmadikkal stb. szorosan egybekapcsolja és összefűzi. Ezekben a dráma menetéhez feltétlenül szükséges jelenetekben elevenség lesz és lélek; a táncosok kénytelen lesznek modorosságukat eldobni és lelküket elővenni, hogy a jeleneteket híven és pontosan adják vissza; arra kényszerülnek, hogy kezükről-lábukról úgyszólván megfeledkezzenek, s csak az arckifejezésre és a gesztusra gondoljanak. Ebben az esetben költemény lenne minden balett..."

Noverre reformja a korabeli balett minden apró részletére kiterjedt. Rendkívül művelt, tájékozott, olvasott ember lévén írásaiban folyamatosan párhuzamot vont a társművészetek, különösen a képzőművészet, festészet és a balett között, meggyőző és beszédes példákon vezetve le a színpadi tánc megújításának szükségességét. Külön levelet szentelt a balett szerkezetének, melyben erős szavakkal ostorozta például a szimmetrikus szerkesztést: „Kérdezem azoktól, akiket a megszokott előítélet tölt el, látnak-e szimmetriát, amikor a birkanyáj menekül a farkas ragadozó foga elől..." Felhívta a figyelmet arra, hogy dramaturgia nélkül a cselekményes balett követhetetlenné és zavarossá válik. Követelményként állította a koreográfusok elé, hogy minden táncos szerep egyéni és karakteres legyen. Beszélt a balett „bonyolult gépezetének" változatos hatásairól, amelyek akkor érnek célt „ha gyorsan és nagy számban követik egymást". De még olyan tabutémát is részletekbe menően tárgyalt, mint például a táncosok alkata, külön-külön mozgásterápiát javasolva az X és O lábú színpadi zsenik számára. Nem utolsó sorban pedig igen magasra tette a mércét a koreográfusi hivatást gyakorlókkal szemben, elsősorban széles körű tájékozottságot kérve számon rajtuk: a társművészetek beható tanulmányozását, az emberi test, az anatómia ismeretét, a teljes színházi működés átlátását és biztonságos levezénylését, a jelmezek, díszletek jelentőségének felismerését, a színek, formák, arányok hatásának vizsgálatát; vagy éppen a zenében való jártasságot: „Az a balettmester, aki nem ért a zenéhez, rosszul tagolja majd a dallamot, sem szellemét, sem karakterét nem fogja megérteni; a táncmozdulatokat nem fogja a ritmushoz szabni azzal a precíz és finom hallással, amely feltétlenül szükséges...".

És természetesen szólt az ember veleszületett képességéről, a tehetségről is, ami nélkül mindez egy fabatkát sem ér. Önmaga nagyszerűségét illetően soha nem voltak kétségei. S bár leveleiben vissza-visszatérően egy lángész után sóvárog, aki messiásként „helyreállítja az igazi táncot, és megjavítja a rossz ízlést"; úgy írt a témáról, hogy szavaival képzeletben mindig saját magát veregette vállon.

 

Jean-Georges Noverre: Levelek a táncról

Szerkesztette: Fuchs Lívia

L'Harmattan Kiadó, 2008.

08. 12. 28. | Nyomtatás |