Jön Európa?

Inspiráció - Kísérletezők estje, Trafó

Remek esély és kihagyhatatlan anyagi forrás az új táncos generáció támogatásáért indított uniós DÉPARTS program, amelyre az Inspirációt szervező Műhely Alapítvány is „rácsatlakozott". Minden pénz jól jön - ha nem az apadó kulturális költségvetést kell megcsapolni érte, akkor még jobban; ebben nincs - nem lehet - vita. Csak abban nem vagyok biztos, hogy az 1994-ben útjára bocsátott, a kortárs táncélet intézményesülésében, a kezdő koreográfusok-táncosok felkutatásában és felkarolásában elévülhetetlen érdemeket szerzett hazai projekt mindenben nyer(t) vele.

A probléma egyik fele, hogy a nyitott pályázati rendszert - úgy tűnik, végérvényesen - felváltotta a meghívásos, a másik, hogy amíg tavaly csupán egy, idén már három koreográfia készült külföldi koprodukcióban. Ha a dolgok mélyére nézünk, mindkét változ(tat)ás csökkenti a ma még névtelen hazai pályakezdők feltűnési esélyeit, annak ellenére, hogy időközben új befogadó helyek is születtek (Artus Stúdió, SÍN, Bakelit stb.). Érzékelni, hogy kevés halaszthatatlanabb feladat van a hazai kortárs tánc európai vérkeringésbe szivárogtatásánál, ugyanakkor nem hiszem, hogy erre egy már bevált, jól működő tehetségkutató fórum, azaz az Inspiráció beáldozása lenne a legcélravezetőbb megoldás. Talán járhatóbb út lett volna új produkciós keretet (ki)találni egy nemzetközi együttműködést támogató rendszerhez, ha a szervezők idejében ráeszmélnek arra, hogy minden tőkeinjekció - így a kulturális is - kötelezvénnyel, kompromisszummal, nem kevésszer pedig irányelvek feladásával jár. Az Inspiráció eredeti formájában áldozatául eshet-esik a nemzetközi kulturális cserekereskedelmet szorgalmazó, ám bizonytalan művészeti hozadékkal járó uniós pályázati kényszernek.

Szó se róla: nem szeretném leértékelni az est három produkcióját előhívó alkotói-művészi találkozásokat, és el tudom fogadni azt is, hogy ezek a „randevúk" létre jöttek volna „maguktól" is - úgy látom azonban, hogy a nemzetközivé váló Inspiráció - jelen állást tekintve - nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Az estet nyitó Rushes, a finn Riina Saastamoinen koreográfiája, amelyet a szórólap tánc- és videórészletekből álló puzzle-ként hirdet, és amelyben a videó még akkor is harmatgyenge és felesleges, amikor rózsaszín orchideák állóképe helyett épp apró cafatokra vágott fotót illesztenek össze rajta; szóval ez a címét igazolóan rohanós-tülekedős darab szemmel láthatóan nem találkozott a MU Terminál növendékeinek ízlésvilágával - pedig nekik készült. Furán állt rajtuk (mint a jelmez: az ezüstös rövidnadrág fölé vett szellős organzafelső), nem érezték jól magukat benne, és ennek megfelelően nem is teljesítettek úgy, ahogy az elvárható lenne tőlük. Jóllehet pár héttel korábban a Terminál „A" estjén egyénileg és csapatban is egészen kimagaslót nyújtottak Fodor Zoltán és Fejes Ádám koreográfiáiban. No jó, ott szemrevaló, technikás és finoman közönségbarát darabokat tolmácsoltak, és ezek eleve becsalták őket a játék sűrűjébe. Mű és előadó egymásra talált. Riina Saastamoinen koreográfiája viszont fakó és alaktalan, innen-onnan felcsipegetett stílusdara. Túllihegett formalizmusa a maradék vitalitást is kihúzza a táncosokból, akik a majd félórás színpadi kergetőzésben még azt is elfelejtették, amit addig tanultak. Jóvátehetetlenül spóroltak a mozdulatokon, amitől olyan lett a koreográfia, mint egy törött szárnyú madár.

A darab három, egymással közeli viszonyba nem kerülő etapra esik szét. Az elsőben a hat táncos hármas alakzatban, úgymond „műrepülő kötelékben", nyújtott karú, merev szinkronmozgással telepszik rá a térre, ám a pózok hamar kiismerhetők, a repetícióban nincs mérhető fejlődés. A középrész kettőse egy tömbből faragott mozgásszobor, plasztikus körvonalak nélkül, a mozdulatokon ólomsúly nehezékkel, mintha nem is filigrán fiatalemberek, hanem távol-keleti sumó birkózók emelgetnék-lapogatnák egymást. A zárótétel még érdekes is lehetne, ha a háton fekvő táncosok „felhőkarcoló" lábmunkájában több lenne a „csavar".

Riina Saastamoinen, aki a Rotterdami Táncakadémia és Anne Teresa De Keersmaeker vezető táncstúdiója, a brüsszeli P. A. R. T. S. elvégzése után Robert Wilsonnal, Jan Fabre-val és Thierry De Mey-jel is dolgozott, 2005-től pedig Andy Deneys és a Galothar Társulat munkatársa, úgy került képbe, hogy anno együtt tanult Fejes Ádámmal, a MU Terminál vezetőjével, aki tizenhárom év után újra felvette vele a kapcsolatot. Ennél jóval frissebb Zambrzycki Ádám és Kevin Turner találkozása: ők a DanceWEB ösztöndíjasaként dolgoztak együtt 2007 nyarán Bécsben, amiből előbb egy kísérleti táncfilm (Arsenal 19) született, majd az alapötletet tovább fejlesztve a Crossfade című táncalkotás. Zambrzyckiről köztudott, hogy hosszú évekig volt Frenák Pál táncosa, ami Turnerrel közös munkájukat alapvetően befolyásolta. A mester hatása ugyanis letagadhatatlan. De nem is hatás ez már, mert anélkül sem élni, sem alkotni nem lehet, hanem bosszantó utánérzés.

A Crossfade (hang- és videotechnikai szakszó, amely két dolog egymásra úsztatását jelenti) nyitó képében a két férfi egymást váltva monologizál az előtér két oldalán felvillanó fényszögekben. Még mindig magányosan, de már „közös térben" táncolva haladnak egyre beljebb: az előre megjósolható találkozási pont felé. A kettejük közötti távolság szűkül, a fények elkenődnek. A vetített képen egybehullámzik gigantikusra nagyított portréjuk. Egy ormótlan fekete „doboz" tetejére fekszenek, mindkettőjük szájából egy-egy végtelen hosszúságú fehér gégecső kígyózik a zsinórpadlásig. Saját kényszerviláguk levegőjét szívják rajta keresztül, hogy a következő fényváltásnál lekapcsolódjanak róla, és egy méteres csövön át egymásból-egymásba lélegezzenek. A kissé didaktikus „találkozás-eposz" utóbb a gyámolító gesztusok és a megtámasztott testek látványával egészül ki. Még a gondolatnál is esendőbb azonban az előadás vizuális világa és az utóbbi részt kitöltögető színpadi mozgás. Nincs kitalálva a nagy fekete bútordarab helye és szerepe, körülményes a gégecsöves koreográfia, az ötletekből hiányzik a saját kútfő - az előadásból pedig a só, bors, paprika. Frenák szelleme viszont végig ott lebeg a színpad felett.

Molnár Csaba és az olasz Marco Torrice olyan fiatalok még, hogy szinte múltjuk sincs. Szabad emberek. Nincs láthatatlan karmester, aki vezényelne a hátuk mögül, nincs előéletük, ami nyomasztaná őket - épp ezért veszteni valójuk sincs, önmagukat adhatják, ha hibáznak is, belefér. A mozgás számukra olyan, mint egy fizikai-kémiai kísérlet, nem mágia, hanem reáltudomány. Feltárás, hatásvizsgálat, törvényszerűségek. Ehhez minden bizonnyal kitűnő terep Keersmaeker nemzetközi tánciskolája, a P. A. R. T. S., ahol mindketten jelenleg is tanulnak.

Az estét záró koreográfiájuk nem flancol: sem címében (Három etűd), sem a színpadiasság megteremtésében. A nézőtéri fények égnek, a színpad üres, a táncszőnyegen két, fehér krétával rajzolt, egyenként kilenc négyzetből álló rácsozat, egymáson kilencven fokban elforgatva. Utóbbi a mozgás strukturálásában bizonyára nagyobb jelentőségű, mint ahogy azt kívülről meg lehet ítélni. A két férfi próbaruhában, zsebre dugott kézzel flangál és beszélget; ebből az eszköztelen, laza, tréningszerű formából váltanak át észrevétlenül egy rendszerközpontú, de a természetesség és véletlenszerűség látszatát továbbra is fenntartó mozgásjátékba. Nem dob(hat)nak vele nagyot, mert a tánc laboratórium-jellege, a próbatermi fíling ezt nem engedi meg. Ám már most látni, hogy kibogarászhatók lesznek belőle olyan ritmusjátékok, mozdulati és szerkezeti egységek, amelyeknek később a nagybetűs alkotásoknál is hasznát vehetik. A középső etűd máris több ennél, szinte kész mű: ha megkeresnék hozzá az alkalmas szcenikai keretet, és tovább építenék, megállna a saját lábán is. Az animalitásnak e desztillált formája, amely megjelenik a két, méltóságteljes lassúsággal, négykézláb együtt vánszorgó testben és akkurátus harmóniájukban - igazán maradandó kép.

 

 

 

Rushes

 

Koreográfus, videó: Riina Saastamoinen

Előadók: MU Terminál, III. évfolyam (Asztalos Dóra, Gulyás Anna, Hoffmann Adrienn, Horváth Adrienn, Kiss Róbert, Tuza Tamás)

 

Crossfade

 

Fény: Marton János

Zene: Gergely Attila

Koreográfus-előadók: Zambrzycki Ádám, Kevin Turner

 

Három etűd

 

Fény: Pete Orsi

Koreográfus-előadók: Molnár Csaba, Marco Torrice

 

Králl Csaba
08. 03. 12. | Nyomtatás |