Időszövet

Juhász Zsolt: Fosszíliák - Duna Táncműhely

Érzékek és káprázat játéka, jólesőn magával sodró utazás Juhász Zsolt legújabb alkotása. Pasztellszínű táncköltészet finom árnyalatokkal, fantáziával, lírával és csábító érzékiséggel. A Fosszíliák eleven anyagiság, lüktető felület: anyaga homogén, az alkotóelemek finoman egymásba folynak és összehangolódnak, egységes szövetet szőnek. Erős férfitánc és nők légies rebbenése, eleven testek és vetítve sokszorozódó káprázatuk, szertartásos kórusénekek és sűrű csendek folynak át egymásba, hogy valami nehezen megragadható, rejtelmes-sejtelmes atmoszférát teremtsenek.

A Fosszíliák az idővel folytatott játékra hívja nézőit: a cím ősi nyomokra utal, s azok napvilágra kerülése, megelevenedése indítja be a fantázia játékát. Újraéledésük, továbbélésük titokzatossága és csodája irányítja a koreográfus táncképeket alkotó képzeletét, aki az örök értékek lenyomatát alakítja táncszínpadi anyaggá, lírai képzetté. Ez az érték Juhász Zsolt színpadán az örök nőiség: a szépség, a természetesség szépsége, „a letisztult forma, az eleven „tartalom". Ahogy az előadást megelőző sorokban írják: a négy táncosnő „tudása, művészete - a fosszilis anyag - lehetőség a reprezentációra, megelevenítésre." A koreográfus képzelete kitágítja az idő határát valahová a messzi múltba, abba a világba, amely a kialakulatlanság, ösztönösség, a befejezetlenség, az örök kezdeményezés formáit hagyta ránk.

Az emlékidézés, a fosszíliák kutatatásának teréül Juhász Zsolt a színpadmély közepén derékszögben záródó teret választott: a teret jobb oldalról fehér vetítővászon, a bal oldali átlón pedig víztisztán tükröződő, fémesen csillogó, finoman hullámzó tükörfólia zárja, melyek játéka és az érzékenyen használt real-time video vetítés kivételesen izgalmas és erős vizualitású teret teremt a különös utazáshoz. (Látvány: Lendvai Károly)

 

 

Az előadás nyitánya az emlékezésre hangol: Juhász Zsolt lassan felderengő, kusza mozdulataiból feszes ritmus ébred, fekete sziluettje arcot és testet kap. A fosszilis anyagot magában hordozó négy táncosnő: Bodor Ildikó, Bonifert Katalin, Mándy Ildikó és Maros Anna. Négy egymástól nagyon különböző alkatú művész, korban, érettségben egyaránt távol állnak egymástól. Annak ellenére, hogy a koreográfus - s ez talán a darab legégetőbb hiánya - táncban, mozgásban és kompozícióban alig-alig egyéníti őket, belülről fakadó, erős színpadi létezésük, egyéni energiáik és más-más történeteket sugalló kisugárzásuk mégis egyértelműen arcot, egyéniséget adnak nekik. Merész gondolat és jó választás a négy ennyire különböző karakter egymás mellé komponálása: Bodor Ildikó fiatal törékenysége, Bonifert Katalin kedvesen sugárzó, de több tapasztalatról árulkodó mosolya, Mándy Ildikó érett nőisége és Maros Anna mélységet hordozó, idősödő tekintélye, asszonyi derűje, fénylőn tiszta tekintete együtt képzik meg az örök nőiség archetípusait.

A koreográfia egyedül Maros Anna figuráját emeli ki a női karból: számára teremt több színt és egyéni árnyalatot a kompozícióval, sokszor helyezi őt előtérbe. Ő az egyetlen, aki külön utat jár be. Talán azért a kiemelés, mert az ő alakja már magában hordozza a másik három női karakter tapasztalatát is, magába érlelte azok történeteit, s összegezni képes valamennyiük élményeit és hangulatait.

A nők a tükörfal elől indulnak evilági életre. Lassan leválnak a hátteret képező, a múlt mélységét sejtető felületről. Elrugaszkodnak, vissza-visszafordulnak, s később sem szakad meg kapcsolatuk az örök időt szimbolizáló, csodákat rejtő ősi közeggel. A tükör, ahogy távolodnak tőle, megduplázza alakjukat, de sokszorozódásuk csak ezután kezdődik meg igazán: a videokamera jobb oldali háttérfalra vetített élő képe messzeségbe tűnő, fokozatosan kimosódó, derengő női kar képét vetíti ki négyük élő alakjából. Mozdulataik megsokszorozódnak, lényük végtelenné válik, plasztikusságuk zavarba ejtő látomás.

Első tánctételük: éledésük - főleg a női kórusének hatására - szinte templomi szertartásosságot, emelkedett hangulatot áraszt, de a tánc tele van játékkal, könnyedséggel, légies szökkenésekkel. Gyors forgásuk káprázat, mintha szél sodorná finom lényeiket, a perdülő szoknyák szárnyalása már-már hipnotizál. Kánonjaikat a vetített kép végteleníti, a kamera trükkjei megtörik, megnyújtják, felnagyítják és átszínezik táncaikat. A vetítés pillanatokat merevít meg, mozdulatokat úsztat egymásra, s a folyton tovatűnő alakokkal nosztalgikus hangulatot teremt.

A kamera valóban képes vizuális csodák előidézésére, varázslatos tájakra viszi a nézőt, és vonzza a tekintetet - de idővel érződik az is, hogy az alkotóknak milyen nehéz volt ellenállni a technika e 'csodájának'. A háttér burjánzása alig-alig szűnik, folyamatos mozgásban tart, pedig a statikus részek, a nyugvópontok erősebb hangsúlyokat adnának egy-egy erősebb fókuszba helyezett képáradatnak. Ugyanez a burjánzás érződik a tánckompozíción is: Juhász Zsolt szinte meg sem állítja a közel egy órás előadást, folyamatos, és viszonylag homogén állapotú mozgásban tartja táncosnőit, s így - a feltételezetten szándékoltnál - nagyobb kavalkádot teremt a színpadra. Az elmélyülés csendjére és a kivárás idejére is ráfolyik a nyugvópontok nélküli, vibráló, táncos mozgalmasság. Ezért sem születhetnek meg kompozícióban és táncban megfogalmazott módon az individuális női karakterek.

Juhász Zsolt örök női alakjai hangsúlyosan természeti, természetközeli lények. Tiszta, archaizáló, sallangmentes a megjelenésük, a jelmezeik, a gesztusaik, mimikájuk és elsősorban táncaik. Túri Erzsébet világos, homokszínű, klasszikus formájú, de izgalmasan díszített jelmezekbe öltöztette őket. A koreográfus sok természeti képet rejt a mozdulatokba: a táncosnők karjukkal fákként lengedeznek, madarakként rebbennek és szökkennek, szél viszi őket, föld húzza le súlyával testüket. A természeti képek a megújulás, az örök körforgás rituális képzetét is előhívják, s tovább árnyalják az időjátékokat. Az ősi táncformák: az egymásba kapaszkodó lánctáncok és körtáncok a koreográfia visszatérő elemei, s valóban meg is idézik az ősi energiákat. A táncimpulzusok is a néptánc autentikus közegében gyökereznek, sokat őriznek és visznek tovább belőle konkrét elemeikben és az ellágyított, kortárs tánctechnikákkal feloldott mozdulatok szellemiségében, hangoltságában egyaránt.

A férfi az előadás utolsó részében visszatér a színpadra: mint a föld elem kemény, határozott mozdulatokkal meghatározott megtestesítője. De szikár jelenléte a női lánc végére csatlakozva ellágyul: őt is átlényegíti a nők légiessége. A tükörfólia sík felületét megbolygatva a múlt tengerét kutatja: a hullámzó tükörfal vetített képe vízként tükröződik a túlsó falon. Juhász Zsolt Maros Annával táncolt duettje végül a tűz elemét is beidézi az előadás világába: perzsel és sűrít az intenzíven lobogó kettős, a férfi és nő közti viszony számos szenvedélyes aspektusát játékba idézve: Maros Anna legalább annyira anya-figura, mint amennyire társ, szerető és barát is.

A szerkezet egyenetlenségei ellenére Juhász Zsolt eddigi egyik legerősebb, legszebb darabját alkotta meg, újra igazolva, hogy a Duna Művészegyüttes mellett működő Duna Táncműhely fontos, értékeket rejtő és megőrizendő terepe a kísérletezésnek, az elmélyült kamaramunkának, az efféle ritka alkalmak életre hívásának.

 

 

Juhász Zsolt: Fossziliák

 

Látvány: Lendvai károly

Jelmez: Túri Erzsébet

Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt

 

Szereplők: Bonifert Katalin, Bodor Ildikó, Maros Anna , Mándy Ildikó, Juhász Zsolt

Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Refektórium

Trifonov Dóra
08. 03. 12. | Nyomtatás |