Ellenfény Offline - Archívum - 2008 - 2008/1. - Nagyítás - Sirály - Bárka - Hitvesztés

Hitvesztés

Csehov: Sirály - Bárka Színház és Katona József Színház, Kecskemét

Szász János Csehov-rendezésének díszletében (egy nézőtérhez közeli bal oldali szegletben) mindvégig látható Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének cirill betűs plakátja. Sőt magát a filmet is megidézi az előadás. A második részre érkező nézőket a film utolsó képsorai fogadják. A majd háromórás fekete-fehér filmet egy néhány perces színes rész zárja, mely a 15. század elején alkotott ikonfestő képrészleteit idézi meg. Tarkovszkij itt azt mutatja meg, hogy egy mélyen megszenvedett életet (a világ elnémító retteneteit) miképp képes átlényegíteni az alkotás. Az előadás főszereplője, Trepljov (Balázs Zoltán) is nézi a filmet. Hogy mi kavarog benne, inkább csak sejteni lehet abból, ahogy feláll és kimegy. Nem sokkal később lövés dördül: Trepljov maga ellen fordítja a vadászpuskát (amelyet az első pillanatokban határozottan exponál az előadás), és elszenvedi azt a fejsérülést, amely a Csehov-darab szerint a második és harmadik felvonás között esik meg.

A negyedik felvonás közepén az Andrej Rubljov-plakát alá telepszik Trepljov. Itt végzi el a gyors számvetést arról, hogy mire is ment íróként. Itt jutnak eszébe vetélytársának, Trigorinnak magabiztosan alkalmazott írói sémái, itt esik kétségbe attól, hogy ő maga mennyire nem találja a saját hangját.  „Kínos" - mondja már-már sírva, amikor néhány nyelvi fordulatot idéz egy készülő művéből. Aztán felmutat a fölötte látható Andrej Rubljov-plakátra. „Nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem hogy írjon az ember" - mondja, és ujjai a magasban a cirill betűk vonalvezetését utánozzák le. A lényeg maga az alkotás - mondja a gesztus, és egyszerre gondolunk az irodalomra, képzőművészetre, filmre, no meg persze a színházra is.

Néhány perc múlva azonban pontosan kiderül az is, hogy mit is mond az előadás a művészi alkotás mibenlétéről. Megérkezik Nyina (Bognár Gyöngyvér), Trepljov egykori nagy szerelme, aki két éve elszökött Moszkvába, színésznőnek állt, és közben Trigorinnak is a szeretője lett. Trepljov zaklatottan, kétségbeesetten vallja meg, hogy nem tud a lány nélkül élni. Nyina zavarba jön, majd bevallja, hogy még mindig Trigorint szereti, aki persze elhagyta, és visszatért egykori kedveséhez, Arkagyinához, Trepljov anyjához. De ehhez hozzátesz még valamit. Olyasmiről beszél, hogy a színészetben (sok kétség és küszködés után) végeredményben a hivatására lelt. Trepljov eközben egyre mélyebb kétségbeesésbe zuhan. Nyilván nemcsak arra döbben rá, hogy mindörökre elvesztette a lányt, hanem arra is, hogy ő maga a hivatását sem leli. A hitet, amelyben képessé válhatna az életét kiteljesíteni. „Maga megtalálta a maga útját, merre tart" - mondja Nyinának Trepljov -... „de én még mindig lázálmok és képek káoszában kóválygok, és nem tudom, hogy minek és kinek kell ez az egész. Én nem hiszek, és nem tudom, hogy mi a hivatásom." Különösen az Andrej Rubljov megidézésének fényében súlyosak ezek a mondatok. Hisz a film a hit megrendüléséről, az elnémulásról, az élethivatás veszélybe kerüléséről beszél. A földi pokoljárásról a szentség szolgálata közben.

Szász János rendezése nem a hazai színpadokon bevált (emiatt elvárt) részlet- és árnyalatgazdag színházi közelítésmóddal próbálkozik. Nem az aprólékos elemzést, hanem a világos olvasatot helyezi az előtérbe. Néhány részletet elnagyol, hogy maga a fő gondolat elég plasztikus legyen. A sokszínűség helyett markáns jelzéseket keres. Ez érvényesül a díszletválasztásban, a térszervezésben, a jelenetszervezésben. Ezzel talán oldani igyekszik a Csehov-darabok mélyén rejlő paradoxonokat. Mert ugyan a Sirály is a lét alapkérdéseit feszegeti (van-e dolga az embernek a világban, magányos lénynek született vagy társakra lelhet-e az életben, szűkös létfeltételei ellenére képes-e megnyílni tágasabb dimenziók felé?), a cselekmény szintjén azonban mindehhez meleodramatikus szerkezetet kapcsol Csehov. A részletekben elmélyülő, a „szövegalattit" kutató elemzés ezeket látja egyre összetettebben: a magánéleti félreértéseket, féltékenykedéseket, feszültségeket (a megélhető élet egyik szintjét). És miközben egyre plasztikusabbá válik, hogy ki miért nem szereti a másikat, és hogy őt miért nem szeretik azok, akiket ő szeret, eközben egyre inkább elsikkad az alapkérdés: mi is az ember hivatása, és hogy rátalál-e az ehhez vezető útra.

Szász viszont alapvetően erre kérdez rá előadásával. Ennek fényében sok mindent másképp lát, mint ahogy megszoktuk a Sirály-előadásokon. Itt például Trepljov és Nyina a történet kezdetén szeretik egymást, boldogan ölelkeznek össze, önfeledten csókolóznak. Nyina csak akkor szabadítja ki magát az ölelésből, amikor a fiú „bevadul" és egyértelművé teszi, hogy csóknál többre vágyik. Az is nyilvánvaló, hogy a kérdésének („és ha én mennék magához?") szintén szexuális tartalma van. Mint ahogy Nyina gesztusaiból az is kiolvasható, hogy szereti Kosztyát, de teljes egészében nem adja át magát neki. Az életét nem tenné fel erre a kapcsolatra.

Talán azért nem, mert van egy álma: a színpad, a művészet, amely a lét egy másik dimenzióját nyitná meg számára. Trepljovot nem ezen a szinten látja létezni. („A maga darabjaiban nehéz játszani") De Arkagyinát oda helyezi, mintha rá az embernél magasabb rendű törvények lennének érvényesek. (Ilyen őszinte elképedést még nem láttam Sirály-előadásban, mint ahogy Nyina értetlenkedik, hogy Samrajev (Gados Béla) miképp tagadhatta meg Arkagyina, „a híres színésznő" kérését, hogy fogatot adjon neki: „hát nem fontosabb minden kívánsága vagy szeszélye, mint az egész gazdaság?!"

Trigorint (Alföldi Róberrt) is ezen az „ember feletti" szinten látja létezni Nyina. „De hát az ihlet és az alkotás nem ád magasztos, boldog perceket" ­- kérdezi tőle olyan őszinte tisztelettel ejtve ki a szavakat, mintha varázskifejezéseket venne a szájára. Pedig a férfi nem hazudik neki. Az előbbi kérdése előtt - szándékai leplezetlen jelzéseként - közelhajol a lányhoz, majd az ágyékára nyomja a kezét. Aztán pedig köntörfalazás nélkül elárulja a novellatémát, amire Nyina ihlette őt, a tóparti lányról, akit egy véletlenül arra tévedt férfi unalmában elpusztított. Nyina ekkor hátrahőköl. De a helyzet többértelművé teszi a gesztust. Nem tudni, hogy a sorsa előre vetülésétől vagy Trigorin szeretőjének, Arkagyinának (Varjú Olga) érkezésétől ijedt-e meg.

Ez az ironikus gesztus is egyértelművé teszi, hogy Szász értelmezése szerint a Sirály szereplői az élet két szintjén mozoghatnak. Egy vulgáris szinten, amelyet elsősorban az érzelmi, magánéleti bonyodalmak mozgatnak (ennek fokmérője nem is annyira a boldogság - amely senkinek sem adatott meg -, hanem a siker). És egy a mindennapok tapasztalatait tágasabb szellemi szintre emelő síkon, amelyben a létezés mélységei nyílnak meg. Aki innen tekint szét, az sorsként képes megélni a vele történteket.

A Bárka előadása egyértelművé teszi (mind a rendezői megoldásokkal, mind a színészi játékkal), hogy Arkagyina és Trigorin annak ellenére is csak a lét vulgáris szintjein mozognak, hogy művésznek mondják őket. Arkagyina számára a színészet annak lehetőségét teremti meg, hogy vonzó, sikeres nőként létezzen. Ezért kéri Dornt (Ilyés Róbert), hogy hasonlítsa össze, ki a fiatalabb, ő vagy Mása (Tompos Kátya). És persze nem hallja meg, hogy a férfi „hazudik", engedelmesen ismétli, amit az asszony vár tőle. Trigorint is „vonzerejének" bevetésével próbálja visszaszerezni Nyinától: levetkőzik és felajánlkozik a „nyílt színen", a színpadon, ahol nemrég fia, Trepljov színdarabját nézték (ami hasonlóképp szerelmi vallomás volt, csak romlatlanabb, mint ez a groteszk szeretkezési kísérlet). Trigorin leszakítja a függönyt, magukra teríti, és hallgatja, amint az asszony, afféle szerelmi vallomásként, az írói kvalitásait dicséri - meglehetősen szakszerűen, és igencsak hamis hangon. Ebben az asszonyi diadalban nemcsak közös életük szánalmas hazugságai lepleződnek le, hanem az öregedő Arkagyina megalázó kiszolgáltatottsága is. Trigorin most is sejtelmesen hallgat, mint annyiszor a darabban. Engedi, hogy a nők azt lássák benne, amit ő nem talál magában.

Nyina komikus tévedése nemcsak az, hogy többnek látja a „művészeket", mint amit az életükkel valójában képviselnek, hanem az is, hogy a hírnevet összetéveszti a hivatással. De tragikus fordulatot az hoz az életében, hogy mégsem hazudott magának: a hivatását kereste s nem a sikert. Ezért nem roppantja össze az a sok szenvedés, amit a Trigorinnal való kapcsolata és a pályáján elszenvedett kudarcok jelentenek. Mélyvilági tapasztalatai mélységet adnak az életének is.

Trepljov ezzel szemben fordított utat jár be. Szerencsétlensége az, hogy miközben megjárja a maga poklát, a hivatásának nem jut a közelébe. Nem tudja méltósággal viselni a keresztjét - mint ahova Nyina jutott el -, és nem hisz semmiben. Így egyértelmű a Bárka előadásában, hogy Trepljovval nem szerelmi csalódás „végez", hanem az élethitvallásának a megrendülése, a hit elvesztése. Nyina valamit megérez a készülő tragédiából. Amikor elmegy, kezet csókol Trepljovnak. Nemcsak a szenvedő ember előtt hajol meg, hanem az áldozathozatalra készülő előtt is.

Erről azonban mindenki más hallgat (kinek is lehetne szava hozzá?). Csak a gyertyák lobognak érte a záróképben.

 

Csehov: Sirály

Bárka Színház és Katona József Színház, Kecskemét

 

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Benedek Mari

Dramaturg: Kovács Kristóf

Rendező: Szász János

Szereplők: Varjú Olga, Balázs Zoltán, Seress Zoltán, Bognár Gyöngyvér, Gados Béla, Varga Anikó, Tompos Kátya, Alföldi Róbert, Ilyés Róbert, Kardos Róbert

Sándor L. István
08. 03. 12. | Nyomtatás |