Sólyom a fatönkön

Keszég Lászlóval beszélget Sándor L. István

Sűrű évadja van Keszég Lászlónak. Előbb Nyíregyházán rendezte meg Erdős Virág darabját, a Merényletet. Ezután Pécsett készített előadást Osborne Dühöngő ifjúság című művéből. Ezután a Nemzeti Színházban dolgozott, ahol Spiró György Hamvas Béla-átiratát, a Szilvesztert állította színpadra. Közben bemutatott egy egyszemélyes performanszot a Pont Műhely égisze alatt. (A látszat nem csal igazi kísérleti produkció.) Jelenleg Kaposvárott dolgozik, a Sötétség hatalma című Tolsztoj-adaptációt állítja színpadra. A rendezővel Sándor L. István beszélgetett előadásai fogadtatásáról, általában a kritikáról, valamint a kőszínházi és az alternatív színházi munka különbségeiről.

 

Szerepzavarban?

 

- Szoktál kritikákat olvasni?

- Ritkán.

- Miért?

- Mert az utóbbi időben az az érzésem sokszor, mintha nem ugyanazt az előadást néznénk. Szétcsúsznak az élményeink, mint a szellemképek. Ami nekem tetszik, az a hivatalos vélemény szerint rossz. Nem minden esetben, de azért elég gyakran ahhoz, hogy észrevegyem. Úgyhogy lassan föladtam, megnyugodtam, kisebbségi véleményem van, kész. Mintha a kritikusok - persze sokszor joggal - elégedetlenek lennének azzal, hogy esztétikailag milyen a mai magyar színház, és azt díjazzák, ami ezzel szemben hat. Ez a komoly probléma, gyakran előre kitalálható a vélemény. Akkor kapok jó kritikákat, ha ezzel a láthatatlan magyar színházesztétikával vitáznak az előadásaim.

- Tehát el szoktad olvasni a saját előadásaidról szóló kritikákat?

- Ha szólnak az ismerősök, hogy megjelent valami, akkor el szoktam olvasni. A három szakmai lapot megpróbálom figyelemmel kísérni, de napi- és hetilapokat már alig olvasok, nincs jó napilap, ezért nem vásárlom őket.

- Bosszantanak vagy segítenek téged a kritikák?

- Elgondolkodtatnak. Nem szoktam bosszankodni. Meglepő módon munkaadó a kritika. Kerestek már meg azért, mert jót olvastak rólam. De nem hiszem, hogy a közönséget különösebben befolyásolná a kritika.

- A napilapkritikák sem orientálják a nézőket?

- Azt hiszem, hogy nem. Pedig az talán jobb világ lenne. Keményebb világ lenne. De az nálunk nem történhet meg, mint New Yorkban, hogy egy elismert kritikus tönkre tud tenni egy produkciót, vagy épp ellenkezőleg: az egekbe tud emelni. Talán az a probléma, hogy - mint sok minden más - a kritika sem műfajtiszta hazánkban. Szükség lenne egy gyors reagálású hadtestre, erre szolgálnának a napilapok. A szakmai lapoknak viszont nagyobb terjedelemben, elemzőbb alapállással kellene foglalkozniuk az előadásokkal. Ezek a feladatok a kritikusok fejében igencsak összekeveredtek.

- Azt mondod, egyfajta szerepzavarban van a kritika?

- Így van. Nemcsak műfajait, hanem a feladatait tekintve is. A mai magyar kritikai olyan, mint a saláta: van benne politikai orientáltság, van benne művészetpolitika, sok rosszkedv. Soha nem tisztán arról az estéről beszél a kritikus, amiről véleményt kellene formálnia, hanem megpróbál többfelé is kitekinteni: történelmileg is elhelyezi az előadást, a színházi élet általános problémáit is szóba hozza...

- Mondjon egyszerűen csak igent vagy nemet az előadásra?

- Nem ezt akartam mondani Ha agyon van dicsérve egy előadás, azt éppúgy nem tudom elhinni, mintha porba van alázva. A fölényes kritika rám általában parodisztikus hatást tesz. De az sem jó, ha kultúrpolitikust játszik a kritikus. Az egy másik sportág. Akkor más hivatást kellett volna magának választania.

- Mire vagy kíváncsi, amikor a saját előadásaidról olvasol? Hogy mi az „osztályzat", vagy mit értettek meg belőle?

- Hogy mit értettek meg belőle.

-  A közelmúltban készített előadásaidról megjelent írásokban volt valami, ami elgondolkodtatott, vagy esetleg éppen az érezted, hogy totális félreértés, amit olvasol?

- A Szilveszterről egy napon jelent meg két napilapban egy-egy kritika. Az egyik azt mondta, hogy ennél jobban nem lehet megrendezni a darabot, a másik azt mondta, hogy ezt egyáltalán nem tudtam megrendezni.

- Zappe László azt írta a Népszabadságban: „Keszég László rendező felülmúlja eddigi önmagát"(1.), Bóta Gábor viszont azt mondja a Magyar Hírlapban, hogy „Keszég Lászlónak... nem sikerült jó előadást rendeznie".(2.)

- Szélsőséges vélemények ezek. Személy szerint én egyiket sem hiszem el. Ennél józanabbnak gondolom magam. Az igazság nyilvánvalóan valahol középen van - ahogy Ionesco mondja A kopasz énekesnőben. Azért említetem ezt a darabot, mert a két párhuzamos állítás éppúgy abszurdnak tűnik, mint Ionesco műve.

 

A szerző oldalán?

 

- Mennyi idő után tudod elfogulatlanul megítélni, hogy egy-egy munkád hogy sikerült?

- Kell egy bizonyos idő. Másfél-két hónap.

- És mi alapján dől el benned? Az emlékeid alapján? Vagy újranézed az előadást?

- A kettő együtt. Bizonyos idő után eltávolodom az előadástól, tehát józanul tudok ránézni, már nem azt látom, amit látni szeretnék, hanem azt, ami ott van a színpadon.

- És az mennyiben befolyásol, hogy milyen volt a munka hangulata?

- Azt is külön tudom választanai. Az a szép (vagy csúf) emlékek fachjába kerül. Például A merénylet (3.) kifejezetten jó munka volt. Nem jártam még Nyíregyházán, meglepetésszerűen ért, hogy milyen jól működik a társulat, mennyire jól dolgozik az összes tár, milyen jó szellemiség uralkodik a színházban. Egy laza, baráti hangulatú munka után szerintem egy jó előadás született. Újranéztem, megbeszéltünk. A bemutató után két hónappal próbálnunk is kellett, mert meghívták a Kortárs Drámafesztiválra, és a Merlinben nem tudtunk mindent rekonstruálni abból, ahogy Nyíregyházán zajlott az előadás.  Nem tudtuk például megoldani, hogy a színpadot beborító gyerekjátékok az égből hulljanak alá. De az előadás ennek ellenére nem esett szét, a színészek még mindig erősen összefogták, új hangsúlyokat halottam, amelyektől jobban csillogott a játék, mint a bemutatón. Úgyhogy elégedett voltam azon a november végi estén. Azóta sajnos nem láttam az előadást, mert egy kifejezetten zűrös és foglalt évadom van. De ismerősök azt mondták, hogy karbantartott előadást láttak. Tehát úgy tűnik, hogy rendesen megcsináltuk. Ezért is lepett meg az írónő véleménye...

- Erdős Virág az Ellenfényben megjelent interjújában elég kritikusan beszél az előadásról, pontosabban a te rendezői munkádról. Közben egy konkrét kritikára is utal: „Csáki Judit azt írta a Magyar Narancsban, hogy ez a darab körülbelül azt akarja mondani, hogy minden egész eltörött, a káosz közepén ülünk, és itt a világvége. Abszolút igaza van, sajnálatos módon épp ennyi jön le ebből az előadásból. Miközben persze korántsem erről van szó."(4.)

- A szerzőnő véleménye szerint nem értettem meg, amit ő írt, erőszakos értelmetlenségekkel terheltem meg a szövegét .Természetesen szíve joga ilyesmit gondolni, de nekem mást mondott a bemutatón. Az esett rosszul, hogy azt is mondja, hogy én egy huszadrangú hakninak fogtam fel ezt a munkát.(5.)

- Erdős Virág talán csak védekezni próbál (elsősorban téged okolva a „bizonyítványért), mert a narancsos cikk meglehetősen kemény dolgokat állít a darabról: „Erdős Virág Merénylet című színműve... kétségtelenül kortárs - és hát kétségtelenül nem dráma." Majd egy a szövegből vett idézetet így kommentál: „ez persze lehetne emelkedetten dekonstruált világállapot ugyancsak dekonstruált, vagyis adekvát kifejezése - de leginkább szimpla hülyeség." Rólad viszont jókat ír, de ezekbe a részekben is újabb negatív ítéletek hangoznak el a darabról: „Keszég László empatikusan alámászott a gondolat- és nyelvtörmeléknek... Igyekszik a sematikus figurákat - megannyi csökkentett üzemmódú véglény - változatosan mozgatni, és ezzel valamiféle ritmust szabni az amorf opusnak, kevés sikerrel. A színészek - tán tanácstalanságuk elleplezésére - sokat kiabálnak. Szinte hihetetlen, hogy az egész mindössze egyetlen óra. A végére jut egy dal; rapnek mondanám, ha az lenne, de nem az. Ordas közhelyek váltakoznak benne válogatott irodalmi idézetekkel. (Kiemelések tőlem: SLI)(6.)

- A Narancs kritikája igencsak szélsőséges, ott rajtam kívül minden rossz. Az írónő meg azt mondja az interjúban, hogy minden (és mindenki) jó, csak én nem. Ezek ugyanolyan szélsőséges vélemények, mint amit az előbb a Szilveszter kapacsán említettem.

- Az igazság valahol középen van?

- Valószínűleg.

- „A darab egyik jelenetében például az egyik vallatás alatt álló szereplő úgymond kikéri magának a nyomozó módszereit, mondván „Megrágalmaz, megfélemlít, ... kiveri a fogamat? Hát hol élünk?" Ez persze csak akkor poén, ha a szöveg ellenpontozva van, és a nyomozó valójában hozzá sem ér a delikvenshez. Az előadásban viszont épphogy brutális módon felképeli. Apróságok, de ezek az apróságok képesek teljesen agyonvágni helyzeteket" - mondta Erdős Virág az interjúban.

- Én meg azt gondolom, hogy épp ellenkezőleg, ha eltúlozzuk a verekedést, akkor érjük el a szerzőnő által vágyott effektust. Azt éreztem, hogy muszáj azon a ponton megbolondítanunk az előadást, mert nagyon hosszú ideig ugyanazok az impulzusok érkeznek a közönség irányába, és így önmaga ellen fordul a hatás. Mindig kell egy kis dekomp. Ebben a jelenetben próbálkoztunk mindenfélével, de végül oda jutottunk, hogy fiatal színészkollégáim is sokkal többet tudnak kifejezni, ha fizikailag is aktívabbak. Az intellektuális humor - azt gondoltam - kevesebbet tesz hozzá a jelenethez, mint a primer hatás. Azért gondoltuk, hogy akkor legyen vér, és egy eltúlzott, szinte akciófilmszerű mozdulatsor. Elképzelhető, hogy rosszul döntöttünk, a fene sem tudja, de hogy nem link módon foglalkoztunk a jelenettel, az biztos.

- Bizonyos értelemben a szerzői instrukciókat kéri számon a szerző. Miközben az előadás autonóm színpadi világot teremt, és nem a színleírásból indul ki.

- Miközben én most is meg vagyok róla győződve, hogy ez nem mond ellen annak, ami le van írva, hanem kiteljesíti azt. A merénylettel foglalkozva végig azt éreztem, hogy én a szerző oldalán állok. Sok energiát fektettem abba, hogy megmagyarázzam, mi lehet itt a szándék, hogyan is kell érteni ezeket a furcsa mondatokat, különös helyzeteket. Egyértelműen azt láttam, hogy az abszurd hagyományba illeszkedő, azt továbbgondoló, kiforgató művel van dolgunk. Az interjú nem változtatta meg a véleményemet. Évekig a tanárom volt a főiskolán Spiró György, akinek a darabját most a Nemzetiben rendeztem. Tisztelem nagyon, de az ő instrukcióit sem tartottam be, a színház nem is tudja betartani őket. Ezt valahogy lazábban, bölcsebben kellene kezelnie a szerzőnőnek. Az írói instrukcióknak és azok színpadi megvalósulásának körülbelül az a viszonya, mint az elméletnek és a gyakorlatnak. A kettő között óriási távolság van.

- És Spiró mit szólt, hogy nem tartottad be az instrukcióit?

- Semmit. Csak annyit mondott, hogy az előadás nem mond ellent annak a szellemiségnek, amit elképzelt. Nem tudom, hogy ezen túl mit gondol, de ez nekem bőven elég. Az összes húzást vele sem tárgyaltam meg. Erre nincs is idő, ez akadályozná a munkát.

 

Hagyományok és stílusok

 

- Miért vállalsz ilyen nehéz feladatokat?

- Vonzanak az első ránézésre lehetetlen feladatok. Valami titkot rejtenek magukban, amit valahogy fel kell kutatni. A merénylet is formabontó darab, de Spiró Hamvas-átirata volt a legnehezebb opus, amivel eddig találkoztam. De úgy érzem, hogy a magyar kultúrának egyik gyöngyszemére talált rá Spiró és a Nemzeti Színház. Nyelvileg fenomenális alkotás...

- Hamvas vagy Spiró nyelve?

- Mindkettőt fantasztikusnak gondolom. Magával ragadott az anyag. De nem láttam a széleit a munkának. Nem érzékeltem, hogyan lehet felkapaszkodni a csúcsra. Ez engem mindig izgalommal tölt el. Már az első nagyszínházi munkámnál, a Titusnál is ugyanígy voltam. De egy adott pillanatban összeugrik az egész, és ami hosszú ideig megoldhatatlannak tűnt, az egyszer csak megvilágosodik. A Szilveszterben az volt brutálisan nehéz, hogy folyamatosan több mint húsz ember van a színpadon, de ebből mindig csak kettő vagy három beszél. Már találkoztam ilyen darabbal, a Walpurgis éj volt hasonló, amit tíz évvel ezelőtt csináltam Kaposvárott. Az annyival volt könnyebb, hogy tizenhárman voltak folyamatosan a színpadon, és ketten beszéltek. Nem a megszólaló, hanem a körülöttük lévő néma szereplők helyzetbe hozása nehéz. Valamiféle egyensúlyt kell találni, hogy elsősorban mégis csak azok éljenek, akik beszélnek, de a közönség a többiekről se érezze azt, hogy leálltak, szünetet tartanak, esetleg elaludtak. Ugyanakkor az, amit csinálnak, mégse terelje el a figyelmet a „beszélő fejek"-ről.

- Még nem telt el két hónap a bemutató óta, tehát nem kérdezem meg, hogy mennyire sikerült a Szilveszter.

- Szerintem már az is fontos, hogy egyáltalán megcsináltuk, mert nem volt minta előttünk.

- Ha megjelennek majd a szakmai folyóiratok kritikái is, mire leszel kíváncsi a Szilveszterrel kapcsolatban?

- Arra, hogy látják-e, hogy ez egyértelműen a magyar színházi hagyományokra épülő munka. Ugyanakkor észreveszik-e azt, hogy különféle aknákat is elhelyeztünk benne, amelyek mégis egyértelműen kortárs anyaggá teszik a darabot. Hogy csak látszólag épül az operett-dramaturgiára, amely áriák sorából áll. Kíváncsi leszek arra is, hogy az mennyire jött le (és mennyire értették meg a kritikusok), hogy a paródia paródiáját látjuk. Igazából már maga a Hamvas-regény is egy Rejtő-paródia, amelynek előadásához a kabarészínészetet, az operettszínészetet és abszurd színészetet próbáltunk meg egybeforrasztani. Első ránézésre, ha levennénk a hangot, teljesen hagyományos képet érzékelnénk. De ha „felhangosítjuk" az előadást, kiderül, hogy egy abszurd világban mozgunk.

- Milyen a kabarészínészet, az operettszínészet, az abszurd színészet? Ezek a színészetnek más-más vállfajait jelentik?

- Azt gondolom, hogy igen. A kérdés mindig az, hogy hova helyezzük a hangsúlyokat, hogy mennyire fogalmaz egyértelműen a színész. Az említett műfajokban nem lehet melléjátszani. Ha bizonyos pontokat megad a szöveg, mondjuk a féltékenységet hozza szóba, azt az adott pillanatban lehet megcsinálni, és nem előtte vagy utána. A felsorolt színjátszási technikák ugyanis nagyon pontosan irányítják, szinte kézen fogják a nézőt, vezetik a figyelmét. A hatást nem eldugni kell, hanem kiemelni. Tehát nem a titkot kell játszani, nem azt, amit nem mondunk ki, amit elhallgatunk. Nem a szövegalattira irányul a figyelem, hanem a szöveg direkt jelentéseire.

- A szöveg alatti játszása a magyar színház realista hagyománya?

- Az egyik - nem oly régi - hagyománya ez. A másik hagyománya pedig az, ahogy Rátonyi Róbert a 63-as Csárdáskirálynőben a fa alatt ülve, kicsit éneklő, lebegtetett hangsúlyokkal azt mondja, hogy csicseregnek a fák, rügyeznek a madarak, és az egésznek semmi értelme. Ha csak a figurát nézem, és azt, ahogy ott ül, akkor totálisan konzervatív hagyományt látom. Ha viszont a szavait és a hangsúlyait is hallom, akkor végtelenül abszurdnak hat az egész. Kaposvárott is valami effélét láttam: a kisrealizmus jól beoltva, injekciózva egy adag szürrealizmussal. Szerintem ez a kaposvári stílus lényege.

- Tudnak ennyiféle játékstílust a magyar színészek?

- Tudnak, persze...

- Ilyen könnyedén lehet a stílusokból ki-be járni?

- Nagyon nehéz, de meg lehet csinálni. Én inkább azt láttam, hogy nem is hiszik el a színészek, hogy ezt tudják.

- És ennyiféle szintet be tudnak befogadni a nézők egy előadásból? A kritikák például sosem írnak arról, hogy milyen stílusú egy előadás, és ebből milyen színészi feladatok következnek. Úgy beszélünk az előadásokról, mintha mindegyiket egyformán kellene játszani.

- Ez így van. Nagyon esszészerű minden kritika, mintha az igazi szakmai kérdésekről ciki lenne beszélni. Szerintem a nézők is tudnak különböző módon közelíteni a látottakhoz. Ha egy előadás már az első öt-tíz percben pontosan meghatározza, hogy mit fog látni a közönség, mik a játékszabályok, mire hogyan kell figyelni, akkor a néző is rááll erre, és ő is ebben a kódrendszerben próbál meg reagálni.

- A Szilveszter elején van egy groteszk eltartott játék, amelyben az angyalok majd az ördögök elég groteszk módon jelennek meg (a jelmezek, az eszközök is ezt jelzik, nem csak a játékmód). Ez exponálja az alapproblémát: megfogant a tökéletes emberpár, akiket az angyalok nyilván össze akarnak hozni, az ördögök meg épp szét akarnak választani. Ugyanakkor ez a felütés fölvet egyfajta játékstílust, hangütést, amely az előadás későbbi részében visszaköszön. De ettől eltér a történet indítása...

- Mert ott van egy elég hosszú ébredés: felkel a színtérül szolgáló kocsma személyzete, később megjelennek a különféle alakok: látogatók, vendégek, menekülők. Valahonnan el kell indítani a történetet. A szándék valóban az volt, hogy az előjátékkal - amely olyan, mint egy zenés darabban a nyitány - meglegyen az előadás felütése, de utána kicsit elölről kezdünk el építkezni, hogy felismerhetőek legyenek a figurák, érthetőek legyenek a viszonyok, amelyek borzasztóan komplikáltak a darabban. Ugyanakkor mindkét szerző intellektuális humora borzasztó nagy odafigyelést igényel. Ezért kellett az elején visszafognunk mind a sebességet, mind a harsányságot. Különben nem lett volna esélyünk rá, hogy fel tudjuk rakni az alaphelyzetet, be tudjuk vezetni a szereplőket. Csak lassan tud beszivárogni a nézők tudatába, hogy hol is vagyunk, kiket is látunk, mi is történik.

- Egyrészt a hagyományhoz való viszonyulásról beszélsz, másrészt a paródia paródiáját emlegeted. Most akkor komolyan kell vennem ezt a darabot vagy sem?

- Mondok egy példát, hogy mire is gondolok a hagyománnyal kapcsolatban. Az ötven forintos érme jut eszembe, amelyen egy sólyom látható, de nem csak úgy ott van, és nem is repül, hanem áll egy fatönkön. Ez kristálytiszta képi megjelenése annak, hogy hogyan is gondolkodunk ebben az országban. Ha megnézel egy lírát - ami már nincs -, ott a kozmoszban szárnyal a madár. Ha a kezedbe kerül egy holland fémpénz - ami szintén nincs már -, azon, mint valami daimon, a sötétből bukkan elő egy kéz. Ilyesmi nálunk nem lehetséges. Annak a sólyomnak bizony a fatönkön kell állnia. Szép az a madár, csak épp ne repüljön. Ez a hagyomány, Hamvas is, Spiró is kapcsolódik hozzá, tudják, mi van, és ironikusan/önironikusan példát mutatnak, hátha valakinek beakad. Szóval szeretem ezt a szemétdombot, ahol élünk. De fenntartom magamnak a jogot, hogy bármikor pofán röhögjem saját magamat és mindannyiunkat. Azt hiszem, hogy ez a kultúránk legszebb hagyományai közé tartozik.

 

Átjárók

 

- Te tulajdonképpen az alternatív közegből érkeztél a kőszínházakhoz.

- Így van.

- Van átjáró a két világ között?

- Elkerülhetetlen, hogy legyen. Ezt ki kell magából izzadnia a magyar színházi rendszernek.  A Vajdaságban születtem, ott kezdtem el színházzal foglalkozni, ott sokkal nagyobb volt az átjárás, nem volt ennyire mereven különválasztva a kőszínház és az alternatív színház. Hihetetlen országos sikerünk volt az AIOWA-val, Belgrádban mi voltunk az őrült, tiszta, erős, őszinte kisebbségi fiatalok, a zsenik, azaz a kivétel, amely erősíti a szabályt. A nyolcvanas években egy progresszív hely volt Szabadka, most újra az, figyeljük csak a Kosztolányi Színházat.

- Akkor jöttél át, amikor főiskolás lettél.

-Igen, ide felvételiztem. Akkor még azt hittem, hogy itt mindenki nyakkendőt hord, és rettentően konzervatív. Ehhez képest fenomenális hely volt számomra a főiskola. Az a típus vagyok, akinek kellett ez az iskola, hogy jobban ki tudja teljesíteni, rendszerbe tudja rakni a saját ösztönösen alternatív színházzal foglalkozó énjét. De ez egy idő után elveszett volna, ha nem kapok hozzá intellektuális alapot is. Így viszont hosszú távra is kialakult bennem a kettős színházi érdeklődés. Azt hiszem, megbolondulnék, ha csak kőszínházban tudnék dolgozni. De akkor is rég nyálcsorgató lennék, ha csak alternatív előadásokat lenne lehetőségem létrehozni. Ebben az állandó átmenetben nem vagyok hajlandó tudomást venni a határokról.

- Mi tesz különbséget a kőszínház és az alternatív színház között? A közönsége? A finanszírozása? A szemlélete?

- A finanszírozása és a szemlélete. A közönséggel pedig muszáj lesz elhitetni, hogy az élmény erőssége mind a két típusú színházban hasonló tud lenni. Csak az egyik némileg szabadabb.

- És miért érzed szükségszerűnek, hogy a két szféra előbb-utóbb közeledjen egymáshoz?

- Azért, mert egyre világosabbá válik, hogy a művész színház is rétegműfajjá válik, egyre inkább szorul ki az emberek érdeklődéséből. És ha már réteg ügy lesz, akkor találkoznia kell a másik rétegműfajjal, az alternatív színházzal.

- Mi „bolondít meg" a kőszínházban és mi az alternatív színházban?

- Mind a kettőnek megvannak a korlátai. Azokból a kódrendszerekből, ahogy a darabok színrevitele történik a két szférában, könnyen születnek modorosságok. Ugyanakkor mindkét területen gyakran megesik, hogy nem valamiért, hanem valami ellenében készítenek előadásokat. Amikor megérzem, hogy nekem is efféle játékot kéne játszanom, akkor lépek át a másik világba. Nem szerencsés, ha a hivatásos színházcsinálók azt gondolják, hogy az alternatív szféra csak a lilaságok színtere. Mint ahogy az sem, ha az alternatívok azt tartják, hogy a kőszínházban csak hazudni szoktak. Én csak azzal szeretnék foglalkozni, ami a szakmai munkámban jó érzéssel tölt el. Nagyon sokféle dologba szeretnék belekukkantani. De ennek abba a közegbe kell beilleszkednie, ahol megjelenik. Szeretem a műfajtiszta dolgokat.

 

Tisztítótűz

 

- Alternatív társulatod, a Pont Műhely legutóbb a saját stílusához képest is meglepő előadással jelentkezett: egy általad előadott egyszemélyes performansszal. Nagyon leegyszerűsítve azt lehetne mondani, hogy miközben három órán keresztül szólt a zene, te (nagyon lassú mozgással, apró kitérőkel) egy körülbelül tíz méteres utat tettél meg a MU Színház színpadán.

- A látszat nem csal mindenféleképpen kísérletnek tekinthető, amely több rétegből áll össze. Én most doktori képzésben veszek részt, és ez az előadás a kutatómunkám egyik állomása. Abból a tézisból indultam ki, hogy a zene - amit nagyon lényeges összetevőnek gondolok minden színházi munkámban - képes annyi tartalmat hordozni, hogy hosszú ideig ki tud tölteni egy teátrális teret. Ennek bizonyítására tett kísérletet ez az előadás.

- Kompozíció értékű, ahogy össze van rakva a három órás muzsika, amely a rituális és szakrális daloktól egészen a kortárs zenékig jár végig egy utat.

- Ez az előadás valóban egy út, fizikailag és szellemileg is. Palotai Zsolttal együtt állítottuk össze a zenét. Hat hétig dolgoztunk rajta, hetente kétszer találkoztunk. Ő már régóta guru a szememben. Szinte minden zenét ismer. Nem hiszem, hogy lenne az övénél jobb lemezgyűjtemény közel-távol. Annyit kértem tőle, hogy kronológiai sorrendben haladjunk, a régi zenéktől a maiak felé. Alapvetően én európai zenéket akartam, az európai hagyományon szerettem volna végiggyalogolni, de végül igazat adtam Zsoltnak, hogy ezzel kicsit beszűkítettük volna magunkat. Ma is léteznek olyan természeti népek, amelyek népzenéje egyértelműen az ember ősi zenéjéhez hasonlít, sőt Palotainak  van olyan lemeze, amelyen zenetudósok által rekonstruált ősemberzenék hallhatók. Köteleket tekernek a levegőben, amelyek surrogó hangot adnak, aztán köveket csapkodnak össze. Használtuk persze. De elhangzott a legrégebbi európai zene is, amit találtunk: rekonstruált ógörög muzsika. Aztán haladtunk szépen előre, a gregoriánok, madrigálok, hangszeres reneszánsz zene felé. Közben Zsolt hozott fantasztikus thaiföldi elefánt zenét: most vették fel, ahogy az elefántok csilingelnek az ormányukkal, és rugdossák a dobokat. Egyértelműen a történelem előtti időkből itt maradt lények szólalnak meg, amelyből az istenek hangja is kihallatszik. A zene összeállításánál adtunk magunknak egyfajta szabadságot is, például egy adott pillanatban tibeti szerzetesek énekét Kodály Zoltánnal kevertük össze. Kerestük a flow-t, a folyást, a megállíthatatlan haladást, és meglett, egy tőről fakad a rengeteg felhasznált zene.

- Az élő zene is megszólalt az előadásban. Végtelenül lassú „utad" során, egy adott pillanatban rámutatsz egy pontra, ahol megjelenik egy fénykör, amibe belép egy zenész...

- Erre a folyamat mértani közepén, a 90. percben kerül sor. Az első este Márkos Albert csellózott, a második este Hajnóczy Csaba gitározott. Az elképzelés szerint ez a vízválasztó, a csúcspont, ettől kezdve minden esik szét. Ekkor már csak huszadik századi és kortárs zenék szólalnak meg, itt is klasszikusoktól haladtunk a legmodernebb technó felé. Végül egy hippi üzenettel fejeztük be az előadást, amit Gandhi mondott el. A kör itt bezárult.

- Miről beszélt Gandhi?

- Arról, hogy racionálisan nem lehet megmagyarázni Istent. És hogy a szeretetben hisz. A sokféle tapasztalat és a hosszú gondolkodás után ezt az egyszerű dolgot tudja csak tanácsolni.

- Korábban a Hamlet nagymonológja is elhangzott angolul: „lenni vagy nem lenni...".

- Ebben az az érdekes, hogy ez az első szintetikusan generált „emberi" hang, beszél a gép. A hatvanas években készült a felvétel, amikor sikerült megalkotni a mesterséges hangot. Aztán a Daisy, Daisy-t is énekli a gép. Ezek után Boroughs mond valamit arról, hogy robbantsuk fel a világot, mert semminek nincs értelme. Aztán mai szétdarabolt ritmusú brutális elektronika, végül úgy döntöttunk, hogy ne a kortárs technika pillanatnyilag legrelevánsabb hangjai szóljanak az összeállítás végén, hanem újra az emberhez jussunk vissza, hisz az emberitől indultunk el: a dizseridutól, az egyik legősibb hangszertől. De végeredményben a beszélt nyelv is csak annyira tud működni, csak annyira hallják meg az emberek a kakofóniában, mint a dizseridu mormogását a sivatag középén. Ilyen ívet jár be ez a 180 perc.

- Azért elég merész vállalkozás egy három órás performanszot készíteni.

- Akiket előre beavattam, azok is azt mondták, hogy ez kiverheti a biztosítékot. Én pedig azt gondoltam, hogy muszáj ilyen hosszúnak lennie, hogy kiderüljön a lényeg: hogy annyira el tudjanak lazulni a nézők is, hogy mindenki saját magával tudjon maradni.

- Én is azon gondolkodtam előadás közben, hogy téged kell-e figyelnem vagy magamat.

- Magadat. Nagy örömömre szolgál, hogy a visszajelzések többsége is ezt mondta. Többen beszéltek arról, hogy ilyen hosszú időt már rég töltöttek magukkal. Ehhez nem túlságosan sok, de nagyon tiszta impulzust kaptak a színpadról. Négy elemet használtunk: a zenei anyag mellett volt egy ember (én), aki folyamatosan mozgott. Körülötte és rajta különféle fények voltak láthatóak, emellett a háttérben változó (de egynemű) fények kerültek kivetítésre egy 4x4 méteres kivetítőn. Ezek összességében adtak ki egy képet. Ennél többet nem akartam. Az elméleti elképzelés szerint a néző figyelme ezek között az elemek között úszkál. Hol erre, hol arra fordul a figyelmük. Nem a történetet kell keresni, nem a racionalitás oldaláról kell befogadni az előadást. Alapvetően ez egy meditáció.

- Egy időutazás a zenékben, szellemi utazás a belső élményekben. Mi történt veled ez alatt a három óra alatt, amíg a színpad hátsó végétől átlósan eljutottál az elejéig?

­- Én afféle tisztítótűzként éltem meg belülről, ahogy ezt a 10 métert 180 perc alatt megtettem. Egy pillanatnak tűnik most is. Pedig nagyon sok minden történt. Először saját magam felé fordultam: Mi fáj, hol érzek erőt, mennyit bírok még? Később végigfutott bennem az egész év. Olyan volt az egész, mint egy komoly látogatás a pszichológusnál.

- Miért gondoltad úgy, hogy át kell tekintened az életedet?

- Mert annyi mindent csináltam az elmúlt évben, hogy az eszem elhagyta a lelkemet. Kicsit előre szaladt, le kellett állnom, mert a „kép" elvesztette élességét. Nem szeretném, hogy a stressz irányítson. Ugyanakkor az előadás születéséhez sajnos az is hozzátartozik, hogy 15év után az NKÖM működési támogatásából egy fillért nem kapott a Pont Műhely. Ezért is éreztem úgy, hogy szükség van egyfajta belső számvetésre. Mivel nincs pénzünk, mindenki, aki részt vett az előadásban, videós, fényes, hangos, baráti szívességből dolgozott. Ezt többet nem tudom kérni tőlük, így most a közeljövőben derül majd ki, hogy kiradíroztak bennünket a rendszerből, vagy túléljük Nagyon jó volt Palotai Zsolttal együtt gondolkodni. Remélem, az kiderült, hogy A látszat nem csalban egy átgondolt képlet szerint történtek az események. Többnyire a zene jelölte ki a hangsúlyos pontokat, például, hogy melyik résznél jussak el a földre tett pohárig, vagy akkor induljak hátra, amikor szól a Szomorú vasárnap. (Ez a pont a harmadik óra elején volt.) Ezek a kiemelt pontok bizonyára a nézők figyelmét is irányították. Olyanok ezek a hangsúlyok, mint amikor úgy tudom nézni az életemet is, hogy vannak benn bizonyos kiemelt pontok, ami felé haladunk, ami miatt érdemes élni, és ha az megtörténik, utána jóleső nosztalgiával tudunk rá visszanézni.

- Nyilván másképpen is kell nézni egy kísérleti performanszot, mint egy hagyományos előadást.

- Ami meglepett A látszat nem csal fogadtatásában, hogy én azt hittem, hogy egy performanszot csinálok, de a legtöbben úgy nézték, mint egy színházi előadást. Úgy képzeltem, hogy a közönség sokkal többet fog ki-be járkálni, sokkal szabadabban fogja kezelni a helyzetet. A második este a 70. percig senki nem mozdult, akkor kezdtek néhányan elszállingózni. Akik elmentek, már nem jöttek vissza. Az első este viszont a 40. percnél elkezdődött a ki-be vándorlás: akik kimentek, később még visszajöttek. Végül kétszer annyian maradtak az első este, mint a második este. Akik színházzal foglalkoznak, azoknak csak ajánlani tudom ezt az élményt, amit számomra ez az est jelentett.

- Nem esett még szó a fényekről, amelyek szintén az előadás alapgondolatát erősítik: hol párhuzamos, hol sugárirányú utakat nyitnak. Máskor meg eltűnnek, mintha az embert csak üresség venné körül, nem vezetné semmi.

- Nagyon hagyományos téma ez, az útkeresés problémája. Erről lehet beszélni a kőszínházakban és az alternatív szférában is, mindegy, hogy ezt a Csongor és Tündével, a Víg özveggyel vagy egy performansszal tesszük. Csak az a lényeg, hogy tiszteletben tartsuk a műfajok sajátosságait. Azt hiszem, hogy különböző műfajok és színházi formák miatti alázat miatt dolgozom itt is, ott is.

 

 

 

1. „Az előadás a Nemzeti stúdiójában olyan jó, amilyen lehet, Keszég László rendező felülmúlja eddigi önmagát. Ki vannak találva a figurák, peregnek az események, csattannak a poénok, az egész szinte élvezhető, mindaddig, míg ki nem derül, hogy mire megy ki a játék." Zappe László: Hamvas Béla kifordítva. Népszabadság 2008. január 14.

2. „Keszég Lászlónak legalábbis nem sikerült jó előadást rendeznie belőle. Kiváló színészek küzdenek a figyelem fenntartásáért, próbálnak emlékezetes alakítást nyújtani, roppant kemény munkával." Bóta Gábor: Hatalmas káosz a káoszban. Magyar Hírlap

3. A darabbal és az előadással egy korábbi számunkban részletesen foglalkoztunk. Sándor L. István: Mindennapi terrorizmus. Ellenfény 2007/11.

4. A merénylet mint metafora. Erdős Virággal beszélget Sebők Borbála. Ellenfény 2007/11.

5. „...az előjelek szerint nem csak egy huszadrangú dolog lesz ez a vállalkozás, mint ahogy ezt A merénylet esetében Keszég részéről éreztem..."

6. Csáki Judit: Kortárs, magyar, dráma, fesztivál. Magyar Narancs

 

Sándor L. István
08. 03. 12. | Nyomtatás |