Két előadás Bécsben

Susanne Linke: Schritte verfolgen 2007; Amjad – La La La Human Steps

A bécsi monstre fesztivál, az ImPulsTanz hihetetlenül gazdag kínálatában mindig találni a sok újkeletű csillag mellett egy-egy klasszikus visszatérőt. Aki látta 1983-ban (szintén Bécsben) a La La La Human Steps provokatív berobbanását, azt nyilván érdekli, mit tesz Édouard Lock társulata annyi év után. Aki azonban Suanne Linkét mint az egyetemes tánctörténet egyik óriását élőben nem is láthatta soha, csupán korszakos nagy szólókat ismer tőle videóról a 70-80-as évekből, az végképp hanyatt-homlok rohan Bécsbe a hírre: a 63 éves művész táncol saját darabjában.

Lőrinc Katalin

Susanne Linke az utolsó aktív Mary Wigman tanítvány, aki e nagy előd után az esseni Folkwang Főiskolára is járt, melynek később tanára lesz. A német expresszionista szólóhagyomány markáns folytatója - nagy idők hírnöke a mában is.

A Volksteaterben július 31-én előadott műve idén készült (ezt címe is jelzi: Schritte verfolgen 2007) ám alapja az 1985-ben készült Schritte verfolgen (Lépéseket követni) című darab. Linke elmondása szerint nemrég előkerült egy videó erről a négy szólójáról, s meglepődött, milyen erősen „szól hozzá" ma mindez. Így született a szándék: négy tételt négy különböző életkorú táncosnőre alakítani, afféle személyes visszatekintésként. Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy egy didaktikus Linke-retrospektív készült volna, sietek leszögezni: egyedi hangvételű, különleges atmoszférájú és általánosan érvényes új mű született.

Linke alkotásainak egyik alappillére az ember viszonya az őt körülvevő térrel. Erre alapoz most is, lenyűgöző eredménnyel, VA Wölfl képzőművész tervező segítségével. Az óriási, hófehér térben (sok hófehér kulisszával) irreálisan keskeny és hosszú asztal, hófehér lepellel letakarva. Csupa éles vonal és derékszög minden ezen a színpadon, és az első szóló vad nekirugaszkodása épp e szögletességet próbálja szétzilálni ádáz akarattal. Lobogó hajú, bocskoros lány lohol hófehér hálóingben az asztal (mint valami kifutópálya) felé, hosszú perceken át alig halad valamit, mintha kihúznák alóla az utat. Sűrű vonatzakatolás zaja sürgeti (afféle régi, ritmusosan zakatoló vonaté), mely néha átúszik vad dobolásba. Az egész vágta - mellyel aztán eléri az asztalt, meg-megrángatja, ráncolja rajta az irdatlan nagy lepedőt - egy nagy, dacos vágta bele a semmibe. Végtelen nagy menetelésében végül lecsupaszítja az asztalt (milyen más a kép hatása most, hogy megtört a fehér egység!), s ezen a felületen folytatja helyben járását; valami gyönyörű függőséggel mindig visszatér oda, ahonnan elindult. A tétel végén az asztalt kettétolja, s a két téglalapot a nézővel szemben, keskenyebbik oldalukra felállítva: mintegy két oszlopot adva át a következő tétel új „hősének".

Az még bocskorban csoszogva érkezik a színre (ott veszi le), de hosszú hálóing helyett egy szál kombinében. Régi - recsegő - Chopin lemezre lírai, légies mozdulatai - az első vadságot feledtetve - a hamisítatlan Folkwang-stílust idézik, végtelenül friss átiratban. A karok könnyed mozdulatai dominálnak, de fontos most a teljes test rajza is, különösen abban a gyönyörű térben, ahol a két „oszlop" és a földön összecsavart, kígyóként elnyúló fehér anyag fölé sűrű „pelyhekben" fehér madártoll hull alá.

A harmadik szólóban fehér fölső alá szürke nadrág kerül: az első komorabb ruhadarab: az álom-emlék világból közelítünk a hétköznapok jelenvalósága felé. A szóló markáns, erőteljes, mozdulatvilágában valahonnan a jazz és az „afro" mezsgyéjéről merít: csupa zaftos élet.

Az utolsó részben viszont - melyet maga Susanne Linke ad elő, akár az alkotó jelenvalójaként - szürke nadrág és (a még mindig fehér felsőre húzva) szürke blézer alkot komoly-komor egységet.

Linke ma is fölényesen óriási formátum: színpadi jelenléte hatalmas erejű. Szólója könnyed, levegős lírával indul: az embernek az az érzése, amikor nézi: no persze, aki már mindent tud, annak könnyű! Azután romantikus Mahler-dallamok veszik vállukra: belendül, ugrik, fordul (no jó, itt azért sejlik, hogy keményebb a hát, zártabb a csípő, mint 30-40 éve), majd csitul lassan a mozgás: a zenei csúcsra lesz a legegyszerűbb. Csendesülésre félig leveti (vállra veti) a zakót, s a már látott három rész mozdulataiból idéz finom reminiszcenciákat, míg a szín egyre sötétül.

Ahogyan minden jelenetet vonatzakatolás hangja választ el és fűz egybe (gyönyörű homogenitással; észrevétlenséggel ízesülve az adott zenei környezettel),  úgy az utolsó pillanatokat, a végső távolodást a XXI. század hipergyors IC-surrogása kíséri.

Az átkötéseket nemcsak ez (a hanganyag: az idő múlásának kijelzője) biztosítja, de egy személyes gesztus is. Minden új szereplőt maga Linke vezet be a színre (vele azonosan öltözötten), majd kísér ki a jelenetek végén, finoman felvezetve a folytatás jellegét, alakítva a színteret. Arányos, szép szerkezetet biztosít ezzel (utólag azt is megbocsátjuk, hogy az első szóló túl hosszú, mert a végére az is értelmet kap: mintha a kezdet küzdelmei, vívódásai lennének az életben a legnehezebbek).

Susanne Linke megmaradt annak, aki. Nem próbál trendekhez, divatokhoz kapcsolódni - nemcsak maiakhoz, de fiatal kora trendjeihez sem.

Egyéni mozdulatvilágát Mary Wigmanból, Pina Bausch által Joossból és valami egészen sajátos eleganciából, valamint rengeteg levegőből gyúrta össze. Tér- és időszemlélete, valamint szellemisége a távol-keleti filozófiával rokon, ugyanakkor nincs híjával az európai - hol a bőrfelszín alá begyűrt, hol jobban kimutatott - vibrálásnak.

Nagy alkotó nagy összegzését láthattuk az est egyre zártabb négyzethasábra világított varázs-terében (fények: csak oldalról, szemből semmi: egyre több sziluett). Mégsem éreztük úgy, hogy ez a visszapillantás befejezés lenne: ennyi alkotói és előadói energiából jut még elegendő muníció az elkövetkező évekre.

A kanadai La La La Human Steps előadását a rég látott ismerőssel való találkozás izgalma előzte meg: az 1985-ös és 1991-es szélsőségesen vad és virtuóz megnyilatkozásai után legutóbb 1999-ben láthattuk a Saltot a bécsi fesztiválon. Ez a mű vízválasztó volt Édouard Lock, a társulat vezetőjének pályája során. Az addig a „physical theatre" („testi színház", melyet nálunk előszeretettel fordítanak a más jelentésű „fizikai színház"-ra) kontakt technikán és megdöbbentő hatáselemeken alapuló műfaját kiépítő Lock most spicc-cipőt húzott táncosaira. Integrálta a klasszikus balett technika - Balanchine, majd Forsythe nyomán már eleve megújított - nyelvezetét a saját világába, ahhoz hasonlatossá téve, s ezzel az új nyelvvel arat komoly koreográfusi sikereket azóta is: nem csupán saját társulata vezetőjeként, de a világ nagy színpadain a Párizsi Operaháztól a Holland Táncszínházig.

Legutóbbi műve, az Amjad egy további lépcsőfokot jelent a hagyományok egyéni újraértelmezése útján.

Formai alapja most is az elemeire szétszedett, újra összerakott és hihetetlen sűrűségűre kondenzált balett technika, minden konkrét narratíva nélkül. Az óriási pluszt e mű esetében az nyújtja, hogy Lock előveszi A hattyúk tava (és pár részlet erejéig a Csipkerózsika) muzsikáját: nagyon finoman, érzékenyen átíratja úgy, hogy teljességgel felismerhető legyen, dús romantikájából ne veszítsen, ugyanakkor egy kortársi szerkezetbe rendezve valahol Philip Glass és Michael Nyman világára emlékeztet leginkább. Az átírás bravúrosan sikerült: az egész előadás stabil pillére a Gavin Bryars, David Lang és Blake Hargreaves munkája nyomán született zenei montázs.

Nem kell ahhoz balettszakértőnek lenni, hogy a Hattyú zenéjének (Csajkovszkij legszebb balettpartitúrájának) vezérdallama, valamint a jellegzetes hullámos karmozdulat ne idézze egyértelműen a balettromantika e csúcsalkotását; a zenei és gesztusbeli utaláson kívül viszont formailag semmi más. A két elem közül a gesztus az, amely az eredeti balettól némileg távolabbra térít el újrakonstruált formájában: a zene ezzel szemben arra emlékeztet: tartalma élő és aktuális. Mert miről is szól A hattyúk tava? Reális és irreális partnerkapcsolatokról: egyszerűekről és a lehetetlenségig bonyolultakról...

Erről szól Édouard Lock műve is, teljes mértékben megszabadítva az eredeti narratívától. Nincs herceg, nincs fehér és fekete hattyú, nincs királyné és varázsló - nincs történet. Miközben mindez mégis van. Az elemeire visszabontott, megállás nélküli, idegesen pattogó mozgásfolyam másról se szól, mint viszonylatokról.

Lock szellemesen feldob néhány problémát (olyanokat, mint a női lélek; anyai gesztusok a párkapcsolatban; csoportkohézió- és széthúzás öt nő frenetikus összjátékában; nemi identitások variánsai stb.), melyeket aztán nyitva hagy, odébb tesz, válaszokat nem erőltet.

A darabot indító, kettéválasztó, majd befejező vetítés inkább formai játék (színt viszont csak itt látunk, e virtuális színtéren: a színpad terén amúgy minden fekete és testszínű). Díszlet is csak annyi, amennyi az a néhány, mesterségesen kulisszát idéző hosszúkás elem, melyet a darab elején és végén eresztenek elénk, mintegy jelezve: épphogy kirándultunk egyet a valós színházból egy másik valóságba.

A zene súlyozott szerepét húzza alá a négy zeneművész „berendezése" a színpadra: ám ők mindvégig megvilágítatlanul, teljes homályban dolgoznak, hiszen nem annak kell súlyt kapnia, hogy ők személyükben jelen vannak, hanem az élő hangnak kell az élő testekkel egyazon térben megszólalnia.

Döbbenetes hatású képi elem viszont a táncosok megvilágítása. Kizárólag éles fehér körök vetülnek a magasból, elvágólagos élességgel cserélődő pontokon: a táncos ezáltal egyszercsak eltűnik, vagy épp „ott terem"; anélkül, hogy ki-vagy beközlekedne a térben.

A csaknem kétórás (helyenként ismétlésekbe bocsátkozó) sziporka önmagában, a test lehetőségeinek végtelenítése okán is érdekes lehetne, különösen e pikáns free-style romantikával erősítve. A legerősebb izgalmat mégis az teremti meg, hogyan értékeli át Lock a pas de deux-t, a kettőst. A férfiak és nők mozgásában (kivéve az emeléseket) alig találunk különbséget, sőt egy kettős esetében a férfi is spicc cipőt húz - függetlenül fekete férfiöltönyétől. Ez az emancipáció nem szerepcserét vagy szereptévesztést - netán eltévelyedést - hirdet, hanem deklarált egyenrangúságot. Amjad - a mű címe - egy arab név, amelyet férfi is, nő is viselhet.

Ahogyan férfi is, nő is egyenrangúan visel(het)i Lock alkotásában a kapcsolatok kínját és örömét.

07. 12. 7. | Nyomtatás |