Ellenfény Offline - Archívum - 2007 - 2007/8-9. - Reflektorfényben - A Krétakör Színház - Plasztikussá Tenni A Gondolatot

Plasztikussá tenni a gondolatot

Gyabronka Józseffel és Rába Rolanddal Perényi Balázs beszélget

Schilling Árpád legutóbbi rendezése, a Hamlet számos színházi izgalmat kínál. Ezek közül talán a legfontosabb a színészi játék radikális megújítására való törekvés. Az előadásról, a színészi munkáról, a játékstílusról, a Hamlet célkitűzéseiről és hatásáról Perényi Balázs beszélgetett a szereplőkkel: Gyabronka Józseffel, Nagy Zsolttal, Rába Rolanddal. A külön-külön készült színészinterjúk végül oly mértékben rímeltek egymásra, hogy közös beszélgetésbe szerkesztettük őket.

Perényi Balázs

 

A figura igazi léte

 

- Mennyiben hasonlít a Hamlet színészete a Sirájban megtalált úthoz?

Gyabronka József: Már a Sirájban is az volt a követelmény, hogy nagyon egyszerűen dolgozzunk, de ott én még figurákban gondolkodtam. Viszont az évek során, ahogy egyre többet játszottuk az előadást, ez is nagyon sokat egyszerűsödött. Például Schilling egyre többet szedett le az általam játszott alakról, Szorinról: le kellett „csupaszítani", hogy úgy szólaljak meg, ahogy Gyabronka József beszél Nagy Zsolthoz. Értettem a szándékot, bár teljes egészében ellenkezett azzal, amit a színészetről tanultam. Tudom, hogy a színház („színpad") emeltebb, mint az élet (hiszen sűrít, formál), de minél jobban tudom közelíteni ezeket egymáshoz, annál hitelesebb, igazabb a kimondott szó. A Hamlet ezen az úton megy tovább: szinte eszköztelenül, a színjátszásban megszokott megoldások nélkül dolgozunk. Megpróbáljuk lehántani az összes sallangot, amit az utóbbi néhány száz év a színházra akasztott.

- Kigyomláltátok például a sztereotip színészi megoldásokat: feláll, leül, elsétál és visszanéz stb.

Rába Roland: Nem kell görcsösen keresni az eszközöket: ami jön, jön...

Gyabronka József: Arra törekedtünk, hogy felejtsük el a mimikát, gesztust, és mint egy filmfelvételnél a csapóra: abban a pillanatban hívjuk elő az indulatot, a szenvedélyt, ami az adott jelenethez kell. Minden színész ezt próbálja tenni, csak mi most nem kapaszkodhatunk kellékekbe vagy a megszokott színészi kifejező eszközökbe. Ez bizony nem könnyű.

- És sikerül?

Gyabronka József: Nem mindig. Túl vagyunk már a Hamlet negyvenedik előadásán is, de még látom néha a kollégák szemében - körülöttünk ül száz ember -, hogy túl sok, ezt ne csináld! Abban a pillanatban leállok. Tartok egy tempót. Leszedek minden színt, és határozottan mondom a szöveget. Megtalálom a figura igazi létét.

- Mi segít ebben? A tempó, a szöveg értelme...

Gyabronka József: A szöveg értelme. Ezt önmaga is elő tudja állítani az ember - van egy belső figyelmeztetés: rászól a tetszeni vágyó színészre.

- Egy visszafogott, saját hangon elmondott szöveggel azonban nehezebb energiát sugározni, mint egy energikus akcióval, hangos megszólalással?

Rába Roland: Bizony nehezebb. Könnyebb kiabálni meg rohangálni föl-le. Én például még a Hamlet kis terébe is halk vagyok néha.

 

Közvetíteni a gondolatot

 

- AHamletben valóban nem rakjátok fel a mondatokat egy-egy érzetre vagy gesztusra, ehelyett tisztán adjátok át a mondatokat, gondolatokat, világos a szituáció.

Rába Roland: Ha komoly munkáról van szó, mindig ez a cél. Csak a színházban sokszor eltérülünk ettől, mert egy érzemény vagy állapot „elviszi" a mondatokat. A nézők sajnos le lettek szoktatva arról, hogy gondolkodjanak. Érzeményeket várnak. Gáspár Máté mondta nagyon találóan, hogy régen a sorok között kellett olvasni, most a sorokat kellene elolvasni.

- Hogyan tudja a színész plasztikusan közvetíteni a gondolatot?

Gyabronka József: Ez alapkövetelmény. Ne mondj ki úgy egy mondatot, hogy nem állsz teljesen mögötte. Például Schilling azt mondta az egyik előadás után, hogy még mindig nem vagyok elég aktív a halálról szóló néhány mondatban. Azt kérte, hogy ne agresszívebb, hangosabb vagy artikuláltabb legyek, hanem akarjam közölni az emberekkel, amit erről gondolok: „Apám, tök mindegy, mikor halsz meg, csak legyél rá kész. Szembe kell nézni, hogy nem rajtad fog múlni".

Rába Roland: Az a fontos, hogy nekünk személyesen mi jut eszünkbe a darabról, helyzetekről, mondatokról. Manapság nincsenek (vagy csak néha vannak) nagy közös élmények, így nekünk sem az általánost, hanem a személyeset kell keresnünk.

- Törekedtek rá, hogy megkeressétek a helyzetek belső igazságát?

Gyabronka József: A belső azonosulásnak minden esetben meg kell lennie. Most annyival nehezebb a dolgunk, hogy a próbán megfejtett szándékokat nagyon világosan kell ábrázolni... Nem kell ábrázolni... Meg kell mutatni, hogy a figura mit akar, attól függően, hogy a partner figurája mit akar... Vagy a partner mit akar. Ha Zsolt nem Ophéliából, hanem Nagy Zsoltból fogalmaz egy előadáson, akkor nekem arra nemcsak Poloniusként, hanem Gyabronkaként is reagálnom kell.

- Nehezebb így játszani?

Gyabronka József: Nehezebb. Én magam sokáig arra hivatkoztam, hogy más színészi technikát tanultam, mint a többiek. Már nem hivatkozom rá. Megértem mindezt, de nem mindig tudom alkalmazni. Nálam fiatalabb kollégáknak kevesebb gondot okoz az efféle rendezői instrukciók követése. Nekem sokszor nem sikerül. Nem azért, mert tehetségtelen, képességtelen vagyok, még ha időnként valami ilyesmit is érzek. Ekkor mindig arra gondolok, hogy nagyobb elődök Szénási Ernőtől Básti Lajosig - direkt epizód- és főszereplőt mondok, én nem tudom, hova tegyem magamat - vajon hogyan csinálták. Én szétszedettem magamat. Olyan rendezőkkel dolgozom, akik nem hagynak békén, és hagyom, hogy ne hagyjanak. Valószínűleg még nem raktam össze azt a Gyabronkát, akit szétszedettem.

 

Próbafolyamat

 

- Hogyan próbáltátok a Hamletet?

Rába Roland: Három színész és a rendező között a megszokottnál sokkal koncentráltabb munka zajlott. Először elvonultunk tíz napra, és ott agyaltunk...

- Azért, hogy eltávolodjatok mindattól, ami elvonná a figyelmet a feladatról?

Rába Roland: Azért, hogy csak a feladatra koncentráljunk. Ez ilyen praktikus. A próba tényleg alkotó folyamat: átélsz, szétsározod magad, kapaszkodsz, fáradt vagy... Igazából nem is próbáltunk: a forma adott volt, a tartalmon agyalunk sokat. Ültünk négy széken, és mondtuk a szöveget. Volt, hogy saját szavainkkal mondtuk. Nagyon tanulságos volt. Kiderült, hogy milyen távol van tőlünk, és akkor még inkább agyalni kellett, hogy közel kerüljünk hozzá. Elmondtuk a saját hangunkon. Eljátszottuk az előadást úgy, hogy nem szólaltunk meg, csak némán jeleztünk. Nagyjából tudtuk egymás szövegét is. Nagyon kellett figyelni, hogy hol is tartunk. Ha nem pörgeted magadban a darabot, elveszel benne. Még mindig dolgozunk az előadáson. Színészként ugyanis olyan lehetőséget érzünk benne, ami ritkán adódik az ember életében. Amikor a forma elkezdi működtetni magát, sokszor magad is meglepődsz az eredményen: itt például eljátsszuk ugyan a Hamlet-sztorit is, de valahogy mégis a gondolat válik elsődlegessé benne, az életről való gondolkodás.

- Ezért sem tudnám megfogalmazni egy mondatban, hogy miről szól a Hamlet, mert nem egy valamiről szól, mivel minden mondatot átszűrtök magatokon, nem egy rendezői olvasatot mutattok, nem egy kész jelentést közvetítetek.

Gyabronka József: Nekünk nem reprodukálni, hanem produkálni kell. Ami készen van, megcsináltuk, az nem érdekli Schillinget és ezt a színházat. Ha nem tudjuk mindezt az adott pillanatban megteremteni, akkor nem érvényes.

- Úgy tűnik, ti magatok is alkotótársként vetettek rész az előadás születésében.

Rába Roland: Ennek kéne a természetesnek lennie. Részt venni az alkotásban: kötelesség és felelősség. Azzal jár, hogy utánanézel a dolgoknak, olvasol, ismered a színházad, hogy működik, milyen gazdasági kondíciókkal. Akkor meg lehetne kérdezni, miért költünk például díszletre ennyit. Mi a célunk vele? Mi a koncepciónk a következő évadra? Irtózatosan messze vagyunk ettől. A színészeknek kényelmesebb azt mondani, hogy ehhez én nem értek, és inkább sírni a büfében. De a rendezők többsége sem tekintik alkotótársnak a színészt. Épp a táborban láttunk egy Duna tévés interjút Vikidál Gyulával, aki gazdinak szólította a rendezőjét. Ha belegondolsz a szavak értelmébe, azért ez rettenetes.

 

Kapcsolat a nézőkkel

 

- Nehezebb játszani a Hamletet, hogy ilyen közel ülnek a nézők? Hat a játékotokra a nézőtér reakciója? Vagy ennél azért rögzítettebb a belső kotta?

Rába Roland: Biztos, hogy hat, de rögzített a belső kotta. Volt előadás, amikor nagyon jó nézők voltak, mégis üres volt az egész. Ugyanakkor a nézők reagálása meg is erősítheti a jót, vagy kihozhatja a színészt a rosszból, ha tudja használni a visszajelzéseket. Mert azért itt nem mindennapi feladatról van szó: plasztikussá tenni a gondolatot, érzékeltetni a gondolkodás folyamatát. És ezt úgy kell csinálni, hogy se direkt, se túl gyors ne legyen. Hogy tényleg a nézők között szülessenek a gondolatok. De úgy, hogy ne akard megmutatni a gondolatot vagy azt, hogy gondolkodsz.

Gyabronka József: Az az izgalmas, hogy ebben a térben és ebben a játékstílusban egyszerre lehet benne lenni a helyzetekben és kívülről szemlélni őket. Ez nagyon termékeny kettősség. Az ember jelenlétet tapasztal, önazonosságot, figura-azonosságot, igazságot, és ugyanebben a pillanatban kívülről rá is lát minderre. A kollégákra is hat, aztán ők is vissza, így együtt a nézőkre... Nehéz ezt az egyensúlyt tartani. Van, hogy egyszer csak kisiklik valami. Már, ahogy kimondom a mondatot, érzem, hogy baj van. Nem lehet visszavonni. Illetve az az érdekes, hogy a Hamletben lehet. Azt mondta Schilling, hogy nem muszáj lejátszani az előadást, de ha lejátsszuk is, ne hagyjunk bakit, döntsünk lazán, és ha kell, nyugodtan menjünk vissza, javítani, mint egy próbán, vagy mint a zsonglőr, aki újra kezdi, ha ront.

Rába Roland: Nem muszáj eljátszani az előadást, mert ez csak alkalom, hogy a nézők is elgondolkodhassanak rajta: kik is ők valójában. Félre ne értsd: a közönség között zajló játék nem azt jelenti, hogy barátkozni akarunk. Ez nem egy interaktív előadás, de többen elmondták, hogy úgy érezték, ők is beleszólhatnának az előadásba. Valójában ez nincs fölajánlva, ez csak afféle finom játék a színészek és a nézők kapcsolatával.

- Van kockázata annak, hogy a nézők tényleg beleszólnak a játékba? Vagy biztonságban vagytok, mint egy hermetikusan lezárt előadásban?

Rába Roland: Egy hermetikusan lezárt előadásban nem vagy biztonságban. Ott el vagy veszve, mert nincs a kezedben a dolog. Itt te magad is alakítod a játékot. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs létjogosultsága a kukucska színháznak.

- De a nézők terében zajló előadásban a közönség is aktívabbnak tűnik: körbenézek, és azt látom, mindenkinek jár az agya.

Rába Roland: Ez az előadás hatása. Mégis van, aki azt mondja: „túl gyors", „miért nem érezhetek", „mindig kirángattok", „nem tudok veletek menni".

- Pedig muszáj veletek menni, akkora sodrása van a játékotoknak. Közben mozgósítania kell a nézőnek a fantáziáját is...

Rába Roland: Az előadás végén például azt kérjük a közönségtől, hogy csukják be a szemüket. Mi pedig szinkronizáljuk a vívást. Azt írta egy francia kritikus, hogy ez színházi blöff. Én is gyerekes, játékos dolognak tartottam. Miskolcon elmondta egy diák, hogy ez a rész milyen őrületes élmény volt neki, mert mostanában egyáltalán nem kell használni a fantáziáját, itt pedig muszáj volt. Én ebben valahogy a színészet lényegét ismertem fel: semmit sem csináltam, de a néző mindent lát, amit akar. Hatással vagyok rá, hisz világok születnek benne. De semmi erőfeszítést nem kell tennem ehhez. A nagy mesterek tudták ezt: könnyedén csinálni.

Gyabronka József: Én például sokáig nem szerettem az előadás végén azt, ahogy a befelé figyelő csendet megtörjük a gyilkolászással, amikor is különféle halálnemekben tobzódva hülyéskedünk. Kínosan éreztem magam benne, nem fogtam fel a jelentőségét. Aggyal elfogadtam. Most már egyre jobban kedvelem. Azt érzem: nem lehet másként fityiszt mutatni a halálnak.

 

Szerepváltások, stílusváltások, tempóváltások

 

- Az előadást a folytonos szerepváltások mellett az éles tempó- és tónusváltások jellemzik. Könnyű a többféle játékmódot váltogatni?

Rába Roland: Könnyű. Ugyanis csak a koncentrált jelenlét a fontos, és nem az, amit általában színészi állapotnak szokás hívni. Szerintem nem érdemes ezt misztifikálni. A színészet nem egy elborult állapot. Olyan, mint a vezetés, közben tudok beszélgetni, telefonálni, rádiót hallgatni, mégis biztonságosan vezetem az autót. Nem kell más állapotban lennem, ott kell lennem. És akárcsak vezetés közben, bármikor meg tudok állni, ki tudok szállni. A színész afféle akrobata - én olyan távol vagyok az akrobatától... - képesnek kell lennie bármikor megmutatnia a szakmai tudását. Ez a minimum. Utána beszélhetünk arról, hogy mi a művészet. A színésznek bármikor elő kell tudnia hozni az „állapotot", akkor lehetne „használni". Olyan ez, mint egy készség, hogy valaki tud fütyülni vagy mozgatja a fülét.

 

A Hamlet után

 

- Mást gondoltok a világról, magatokról azután, hogy megcsináltátok a Hamletet?

Rába Roland: Hogy fogalmazzak, hogy ne legyek nagyképű? Ez az előadás a legszerényebb módon tanít, miközben az is tanul, aki csinálja. Engem arra tanít, hogy gondolkodni kell, figyelni kell, különben az egésznek nincs értelme. Valamit megértettem abból, hogy ez a médium, a színház mire is használható

Gyabronka József: Az én színészi létem mintha mostanában teljes egészében arról szólna, hogy mi mindent kell levetnem. Nem felvennem kell az eszközöket, hanem elhagynom. Lehet, hogy egy fiatalembernek szereznie kell, de nekem ki kell dobálnom a léghajó kosarából a súlyokat, ha fel akarok szállni. Izgatottan várom a Peer Gynt előadásait, hogy ott miként tudom alkalmazni majd, amit az utolsó tizenöt Hamletben megtapasztaltam. A Peer Gynt is egy hatalmas szómágia. A Sirájban két órán át figyelem Szorinként a többieket, ettől nem Szorint játszom, hanem a Sirájt. A Hamletben sem szerepeket játszunk, hanem a Hamletet, a drámát.

 

(Nagy Zsolt  nem járult hozzá szavai közléséhez, így utólag megcsonkítottuk a szöveget. - a szerk.)

07. 12. 7. | Nyomtatás |