Agresszió több dimenzióban

Angelin Preljocaj: "N"

Aki egy hosszú és sűrű munkanap végén ült be a Trafóba az „N” előadására, annak nem volt könnyű dolga. Angelin Preljocaj ezúttal olyan előadást küldött Budapestre, amely erősen megcélozza a néző érzékszervi – fizikai reakcióinak aktivizálását. A stimulus-response pszichológiai „kötelezősége” ott feszül színpad és nézőtér között: rég éreztem ennyire kihasználva azt, hogy egymás függvényeként létezik a közös térben a színház más és más szereppel felruházott két egysége.
Lőrinc Katalin

Az enigmatikus című est úgy indul ugyanis, hogy a néző körülbelül öt percen át a legeslegfeketébb sötétségben ül a helyén (egy fekete előfüggönnyel a színpadtér is kitakarva – ritka ez a Trafóban), miközben a tűréshatárt közelítő frekvencián búg egy digitális hangsáv (Ulf Langheinrich munkája). Öt perc a tökéletesen fekete semmiben nagy idő. Mozdulni – menekülni – nem lehet: nincsenek irányok, nem érzékelhető a menekülés útja. Mikor aztán lassan széthúzzák a függönyt, s azt gondolnánk, most majd végre kigyúl a fény, s kezdődik a halló- és látóidegeink számára otthonos, szépen bevilágított előadás, távolról sem ez történik. A következő, mintegy tíz percben a színpadon kb. annyi a fény, mint amikor egy vaksötét helyiség ajtaját résnyire megnyitjuk, s az – ha szemünk hozzászokott a helyzethez – valamit mégiscsak derengve látni enged.

Egymástól távol két testkupacot érzékelünk, meztelennek látszó emberszerű lények halmazait, amelyek közül egy-egy test kivágódik, elementáris erővel a másiknak csapódik, hosszasan küzd, majd visszagurul-mászik a csapatához – hogy azután majd ismét… A figyelem keményen dolgoztatja szemünket: nagyon kell akarnunk látni ezt az állatlétet – ahogyan a következő részben is „dolgozunk”. Itt már szemernyivel több a fény, ez főként a hátsó vászonfelületeken felderengő vetítésnek köszönhető, de ugyanettől az effektustól ismét nehezedik a feladatunk: ugyanis a vetített kép ritmikája, bizarr erotikája (Kurt Hentschläger munkája, akár a fényterv) el-elvonja figyelmünket, megosztja a színpadi cselekvés és az egyidejűleg vetített virtuális mozgás között. A színen amúgy továbbra is a páros küzdelem a fő téma – néha triókban erősödik tovább a kölcsönös agresszió – immár valamelyest többet látunk a testekből, a szép kontúrokat s a plasztikus mozgást mindenképpen. Már látjuk, hogy mégsem meztelenek, csak majdnem – laza, testszínű, fehérneműt viselnek –, a mozdulat konkrétabban érzékelhető. A koreográfia szinte végig a fönt és lent ellentétére épít: valaki mindig fölül van, míg a másik legyűrve alul, majd viszont: ez a vertikális energia uralja az állandó, hol agresszívabb, hol kiszolgáltatottabb hömpölygést.

A hanganyag közben továbbra is folyamatos zúgásra épít, kísérő lüktetése végig repetitív: valahol a kimondottan kellemetlen határán, de még az innenső oldalon... Agresszív ez is, hallószervünknek címzett provokáció: hiszen figyelmünk nem lankadhat, mert irritált, ugyanakkor bénulna a monoton zúgástól. (Olyan ez kicsiben, mint a kínvallatási módszer, melyben nem engedik elaludni a megkínzottat.) Két momentumot élhetünk át enyhítésképpen: egyik az, amikor a folytonosan lendülő csapódásokat, zuhanásokat pár percre egyszerű, tiszta járás váltja fel (ilyen máskor itt nem létezik: mindenki bezuhan, becsapódik, bemászik vagy gurul a színre, s így is hagyja azt el). A másik ilyen egy egyszerű fényhatás: szokványos, piros. Olyan, amilyet kortárs táncszínpadon nem is használnak. Egy direkt fénynyaláb, amely mégsem enyhülést hoz, mert vérszerű, mert benne kúsznak-másznak, egymást nyalábolják és húzzák-vonják a táncosok. Mindenesetre a „más” itt enyhülést hoz a látószerveknek, egy utolsót, még a legnagyobb megpróbáltatás előtt.

A mű háromnegyedénél ugyanis beindul a stroboszkóp, és a hátralévő jó negyedóra a különböző fényerejű és ritmikájú vibrálásban telik el. Önkéntelenül be-behunyjuk a szemünket (egy idő után ugyanis fizikai rosszullétet, hányingert okoz az effektus) ugyanakkor a mozdulatok szépsége vissza-visszavonzza a tekintetet: nem akarunk lemaradni valami további fejleményről. Pedig a színpadon legvégül már semmi új nem történik, csak a vibrálás ritmikája, intenzitása ad hozzá az eddigiekhez. A háttérvetítés is fokozza a „zűrt”, és közérzetünk szó szerint azt mondatja velünk: bár már lenne vége!

Preljocaj éppen ezt akarja: érezzük csak szépen mi is azt az agóniát ott a helyünkön, amit a táncosok végső, térden vonulása sugall, afféle erőltetett menetként. Katarzist, XXI. századi módon…

A tapsfény kigyúlása az első és egyetlen olyan alkalom, amikor arcokat is látunk, azt látjuk, hogy ott emberek, egyének hajolnak meg egy sorban, akikből eddig jószerével kontúrokat s gyakran nem is emberszerűt láttunk. Azonnal fel is merülhet a kérdés: emberként hogyan lehetett ezt végigdolgozni? Amikor én, nézőként, be-behúnyom a szemem, vagy befogom a fülem, ők ezt ott a színen nem tehették meg… Hogy mit tettek előadás után, nem tudhatom – én nézőként súlyos kényszermunka hatását éreztem magamon, képtelenül bármilyen további fizikai-szellemi erőfeszítésre…

Angelin Preljocaj előadása nem vasárnapi színház, nem dőlhetünk hátra a széken, szórakoztatásra várva. Hatása ezen túlmenően is keményebb bármely általunk megszokott típusú színház hatásánál. Nevezzük el ezt az ő műfaját csak úgy, magában „agresszió”-nak. Mert az, a legtöbb lehetséges dimenzióban: a táncos testeké egymás irányában a színpadon, a hatások összessége a néző fizikuma felé, valamint befelé, a lélekbe…

07. 12. 7. | Nyomtatás |