Az élet az élet - Az élet az halál?

Nyikolaj Koljada: Murlin Murlo - Szegedi Nemzeti Színház

Kaposvár, Szabadka, Budapest után a Szegedi Nemzeti Színház is műsorra tűzte Nyikolaj Koljada Murlin Murlo című végjátékát. Kaposvár–Szabadka–Budapest–Szeged: sajátos útvonal, amelynek biztosan nem Szeged a végpontja. A darab diadalmenete ez? Vagy pusztán egy út kezdete, amelyet ez a számos okból aktuális, és egyúttal a konkrét történeti időtől független problémát felvető darab a magyar színházi kultúrában bejárhat? Mindkettő. Talán.
Demcsák Katalin

Nézem a plakátot a Korzó mozi kirakatában. Borsos Bea mosolyog szélesen Marilyn Monroe testéből. Ártatlan, vidám lányarc a szexis női testen, amelyet a csábítás pózába merevített a fotográfia. Marilyn/Murlin fehér szoknyáját lebegteti a fölfelé szálló légáram, kivillannak a magas sarkú cipőn billegő lábai, olyan, mint egy hatalmas, fehér szárnyú, negédes pillangó, akinek túl nagyra nőtt a potroha. A háttérben férfiak állnak, nézik a nő repdeső szoknyaszárnyai alatt a combokat. Az egyikük, egy pufók kalapos tekintete/vigyora igen árulkodó. Ő tudja, mire jó az ilyen pillangó-husi.

A szegedi előadás tehát Marilyn Monroe-ra játszik rá – gondolom előadás előtt. Esetleg erre a férfitekintetre, a női hús láttán a férfiszájban összefutó nyálra, vagy a nőre, aki test csupán, csábító pillangó, akinek pillangószíve – biológiai ismereteim szerint – az egész potrohán belül fut végig. Szívvel bélelt test. Talán ezért annyira szép.

A nézőtérre vezető lépcső tetején újságpapír-borítású papírmasé ember áll. A színpad egészét újságpapír borítja: a falakat, a bútorokat, a lámpát, az asztalt, a széket, az ablakot, a hűtőszekrényt kívül-belül és még a sarokban álló szobanövényt is. A színpad fölött papírba csomagolt (vodkás)üvegek lógnak, sajátos csillag-lámpák, a háttérben hatalmas ablakkeretek – papírból – és a nézőtér két oldalán a páholyok is újságpapír-burkolatú dobozépítménnyé váltak. A beborított szobabelső újságpapír-parkettáján pusztán egyetlen bútordarab, az ágy csupasz-természetes. A háttérben fehér lepedő lóg, Olga szobáját választja el a lakás-színpad többi részétől. Molnár Zsuzsa papírmasé díszlete totális elidegenítő effektként távolítja el a játékteret a néző terétől, még akkor is, ha a bábuk és a színpadra vezető lépcsősorokon elhelyezett tárgyak közelíteni igyekeznek a játék és a befogadás dimenzióit. Játék ez, színjáték, csak semmi illúzió. Vagy mégis? A Kisszínház kukucskáló színpada a remek díszlet ellenére is megtartja eredeti jellegét, nem tágul ki, marad az, ami: a valóság illúziójának varázsszobája.

Csajkovszkij-zene szól, az ágy fölötti kép Tolsztojt ábrázolja. Oroszországi szoba, újságba burkolva, ami lehetne Pravda is, a szó konkrét értelmében. A zenét felváltja az állapotos Irka (Farkas Andrea) óbégatása az egyik páholydobozban, a „Zúg a Volgát” énekli, lapos poénnal Olgára változtatva a Volgát. A szomszédasszonnyal beszélget/kiabál a nézők feje fölött gyerekről, férjről, aztán még hangosabban üvöltve szidja a már megszületett gyerekeit. A nagy orosz anya, akinek valódi teher a várt csecsemő. Kicsit sok ez, gondolom, még ha később, Ina szavai által el is nyerhetné jelentését a kezdő kép előtti intermezzo. De nem nyeri el, túl messze van térben és időben, talán csak én állítom szembe a szerethető nő karakteres alakját azzal a másik kettővel, Olgával és Inával, akiket csak birtokolni lehet, ezért nincs is gyerek, nincs élet, csak alkohol vagy betegség.

A darab az ágyon kezdődik: Mihail (Szűcs Lajos) kel fel komótosan, jóllakottan az aktus után a nőről, aki ott marad hason fekve, gubbasztva az ágyon. Olga alakja Borsos Bea interpretációjában ebben az alapvető gesztusban, a gubbasztásban testesül meg. Ruhája majdnem olyan, mint a plakáton látható szexideálé, de nem repdeső, élettel teli pillangószárnyra emlékeztet, hanem csapzott, megtépázott verébre vagy gyerekkezekben piszkos-gyűröttre gyötört szárnymaradékra. Borsos Bea szerencsétlen, beteges, naiv kislánynak mutatja Olgát, de ez csak a figura egyik arca. Időnként – amikor Istenről beszél, vagy a borzalmas élet végét várja, vagy aggódik valakiért, akit szeret – átalakul, elragadtatott állapotba került szentnek látszik, ragyogó arccal, lelkesen beszél. Ilyenkor gesztusai is átalakulnak, alakja megnyúlik, boldog, tiszta mosoly ül az arcán. De Borsos Bea Olgája nő is tud lenni, majdnem olyan, mint Marilyn, amikor egy-egy pillanatra az amerikai színésznőt idéző módon keresztbe teszi lábait, vagy felhúzott vállai között előre tolja kebleit. A csábítás apró töredékei ezek, Alekszej meghódításának eszközei, amelyek csak egy-egy pillanatra jelennek meg, hogy aztán gubbasztásba vagy átszellemült szent rajongásba csapjanak át. Borsos Bea ellentmondásaiban mutatja meg Olgát, és a többi színésszel való összjáték még inkább kiemeli a figura – és egyúttal a cselekmény és/vagy életvilág – sokszólamúságát. Szűcs Lajos Mihailjának nyers durvasága, állatias gesztusai – vakarózik, habzsol, pöffeszkedik – és Olga beteges-szerencsétlen gubbasztása egy térben, egymás mellett létezve szöveg nélkül is érezhetővé tenné az alakok közötti feszültséget. De szöveg is van, egymás mellé beszélés, szép csehovi álkommunikáció, ami a színészi játéknak köszönhetően élvezetes groteszkké alakul. Az élet, a létezés semmisége annyira borzalmas így, hogy már csak nevetni lehet rajta.

A színészi játékban és összjátékban megjelenő kontrasztok, a figurák ellentmondásosságának kiemelése és a figurák közötti ellentét uralja a darabot. Székhelyi József rendezőként mintha a színészekre bízná a darab értelmezését, és a szegedi színészek képesek a darab tematikus gazdagságát megmutatni. A sipilovszki élet paradox voltát ellentéteken keresztül ábrázolják. Az Alekszejt alakító Harsányi Attila igen aprólékosan felépített partitúrát használ. Éles váltásokkal, egészen apró mozdulatokkal teszi valóssá az értelmiségi férfi alakját, aki az irodalomba szerelmes, könyvet ír, megváltó szent könyvet, amellyel az emberiséget lehet tanítani. Alekszej nem is érti, hová került, és mi ez az egész üvöltöző, durva világ, ahol az alkohol, a nemi aktus, az erőszak jelenti az életet. Harsányi minden mozdulata a helyén van: a színésztársai megnyilatkozásaira adott gesztusválaszai élővé, reálissá teszik az alakot. Mintha pontosan tudná, hogy nevetni csak komoly dolgokon lehet. Az általa megformált Alekszej komolyan vesz mindent, még SZTK keretes szemüvege megigazítását is, menthetetlenül nevetségessé válva.

Az Inát alakító Melkvi Bea szintén aprólékosan felépített, jól átgondolt, pazar játékot mutat. A részegséget sémáktól mentes, életteli ábrázolással mutatja meg. Hosszú lábain billeg, esik-kel, túlfutnak karmozdulatai, uborkát majszol, de mindebből a részeg ember lázas igyekezete érezhető, ahogy próbál egyenesen állni, talpon maradni, leplezni állapotát. Melkvi Bea is az ellentétekkel, éles váltásokkal él. A közönséges, alkoholista, buja nőben az időről időre felbukkanó halálfélelmet (életfélelmet) is megmutatja, elcsukló hangjával, ritmusváltásaival, váratlanul kitörő nevetésével és panaszával. Az előadás során ez a félelem egyre fokozódik. Alekszej és Ina nagy utat jár be egymással párhozamosan, és ez képezi a darab ívét is. Alekszej fokozatosan beleolvad a sipilovszki létbe, ahogy ő is a pohár (vodkásüveg) után nyúl, Ina pedig egyre kétségbeesettebb lesz, egyúttal egyre emberibbé válik, ahogy szeretné végre megtudni, hogy van-e olyan hely a világon, ahol más az élet, mint Sipilovszkban. „Az élet… az élet” - mondja Alekszej, de hogy aztán mi is az pontosan, hol van, van-e olyan egyáltalán, már nem tudja megmondani. Ami itt van, annak jobb, ha vége lesz: végváró világ, ahol az élet pokolbéli szenvedés, vagy még inkább halál.

A szünet utáni második felvonás alig huszonöt percnyi játékidőben zajlik. A szereplők közötti feszültséget ebben a rövidke időben nem sikerül fenntartaniuk a színészeknek. A menekülés, Alekszej erőszaktétele, Ina kétségbeesése nem tud ugyanolyan erővel megjelenni, mint ahogy az első felvonásban láthattuk. Valahogy még az is elhanyagolhatatlan mozzanattá válik, ahogy Olga kétsége esik, mert elhagyta az Isten. És maga a világvége is erőtlen marad, pedig megmozdulnak a falak, potyognak a papírburkolatú vodkásüveg-csillagok, és lilás fényben szikrázó füst gomolyog. Ez sem kellene, gondolom, mint ahogyan a szünetre sem lett volna semmi szükség. Kár. Nézem Borsos Bea átszellemült arcú, boldog és szent Olgáját, és próbálom elfelejteni a lila ködöt.

 

Ny. Koljada: Murlin Murlo

Szegedi Nemzeti Színház

 

Fordította: Spiró György

Díszlet, Jelmez: Molnár Zsuzsa

Rendező: Székhelyi József

Szereplők: Borsos Bea, Melkvi Bea, Harsányi Attila, Szűcs Lajos, Farkas Andrea

07. 12. 7. | Nyomtatás |