Ellenfény Offline - Archívum - 2007 - 2007/7. - Visszfény - Pozdorja-rekviem

Pozdorja-rekviem

Kortárs csillagaink -Lépésről-lépésre - Magyar Nemzeti Balett

Az Erkel Színház idei utolsó bemutatója több szempontból is rendhagyó volt: a színház nemcsak az évadtól, de a közönségtől is jó időre búcsúzni kényszerült. Az életveszélyessé vált épület június 30-tól bezárta kapuit. A teljes körű felújítás az elképzelések szerint három évet vesz majd igénybe.
Gálla Nóra

A lechneri nemzeti-szecessziós vonalhoz tartozó építész trió, Márkus Géza, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte színház 1911-ben készült el. A puritán formavilágú, azóta többször átalakított teátrum 2400 fős nézőterével a mai napig Budapest legnagyobb színházának számít. Eleinte a beszédes Népopera néven működött, majd 1917-ben Városi Színház lett belőle; a szocreál környezetben is megélő operákon és balettelőadásokon kívül operetteknek, komoly- és könnyűzenei koncerteknek is helyet adott. Az intézmény 1940–45 között ismét arculatot váltott, Magyar Művelődés Háza lett belőle, az ötvenes évek elején pedig, immár Erkel Színház néven, szervezetileg az Operaházhoz csapták második játszóhelyként. A munkamegosztást az adottságok és a szokásjog diktálta; az Andrássy úti palota lett a primus inter pares, az Erkelbe pedig a vendégművészek fellépései, az ifjúsági előadások illetve a repertoár szcenikailag és akusztikailag kevésbé kényes darabjai kerültek.

Az épülethez az elmúlt évtizedekben lényegében nem nyúltak, a legvidámabb barakk napjainak hangulatát tükröző színház mára nemcsak esztétikailag és színháztechnikailag, de szerkezetileg is alaposan leromlott. 2005 februárjában pályázatot írtak ki a felújítására. Három cég jelentkezett a PPP (vagyis magánbefektetőkkel közösen tervezett) projektre, ám eredményt nem hirdettek. Közben olyannyira aggasztóvá vált az épület állapota, hogy a 2006/07-es évad csak egy teljes hónapos csúszással kezdődhetett el. Apróbb javításokkal és némi szerencsével kihúzták június végéig, a toldozgatás-foldozgatás kora azonban végleg lejárt; a roggyanó tetőszerkezet nem hagyott választást a vezetésnek.

A nagyívű tervek szerint először az Erkel újul meg, ezalatt bérleti konstrukcióban a Tháliában tűzik műsorra az előadások egy részét (a 2007/08-as évadban szám szerint 41-et a 281-ből). A következő kétéves etapban az Andrássy úti Ybl-palota rekonstrukciója következik, itt főleg a színpadtechnika szorul modernizálásra, de a megkopott közönségforgalmi részekre is ráfér a ráncfelvarrás. Erre az időre az operaházi előadások a megújult Erkelbe költöznek, akárcsak a nyolcvanas években végzett felújítás alkalmával. Ha minden jól megy, és a költségvetés is úgy akarja, a miniszteri biztosból főigazgatóvá kinevezett Vass Lajos 2012-ben komoly érveket tud majd letenni az asztalra mandátuma meghosszabbításához.

Hogy mégsem tud mindenki derűs szívvel, lelkesen hallelujázni a nagyívű programhoz, az a rossz kommunikációnak köszönhető. Nota bene, a kényes kérdésekről, úgymint elbocsátások, leépítés, átszervezés vagy a szép új Erkel további sorsa, alig hallani, ahogy a leendő hazai és külföldi beruházókkal vagy a 15–17 milliárdos felújítás terveivel kapcsolatban sem dúskálunk a hiteles forrásból származó információkban. Pedig az Erkel sokaknak nem egyszerű színház, hanem életforma. Előadóművészek és nézők generációja nőtt fel az orwelli dizájnt idéző építészeti környezetben; ahogy a dekonstruktivista fotóművész örökzöld műcíme idézi: „Ez velem él, és én ezzel élek”. A régi szép napok utáni nosztalgia és a passzív, ám annál vehemensebb önsajnálat semmi mással össze nem hasonlítható bukét kölcsönöz az utolsó hónapok opera- és balettelőadásainak.

Finita la comedia, rogyadozó épület, statikailag bizonytalan jövő, busongó bérletes és művészkollektíva – ezek a hívószavak, amelyek mentén a Kortárs csillagaink megszületett. Bizakodásra adhat okot, hogy az Opera balett-társulata ezúttal (sőt, 1999 óta immár a kilencedik alkalommal) kortárs oldalát mutatta meg. Gesztusnak szép; mégsem háttal menetelünk a jövőbe, ha az a bizonyos sárga köves út nem is látszik kristálytisztán.

A maratoni, két részes esten nyolc fiatal koreográfus alkotását láthattuk; akadtak köztük duettek, nemesen puritán és színpadtechnikával-jelmezzel „megbolondított” táncdarabok. A táncosok beszéltek, playback-zongoráztak és énekeltek, kvázi-spontán divatbemutatót tartottak a jelmeztár elfekvő darabjaiból, végül pedig egy rövid filmvetítést nézhettünk végig, képes kalauzt az Erkel málladozó, betonködös jelenéről, a kopott öltözők, hámló falú folyosók, elnyűtt széksorok metróalagútba süppedő atlantiszáról. A meghajláshoz minden műszakos felsorakozott, még a pénztáros nénit is látni véltem a mécsest szorongató tömegben. A közönség abszolút vevő volt a gesztusra, állva, hosszan ünnepelte a közösen megélt, keserédes múltat, és tapssal tüntetett a létbizonytalan jövő ellen. Bár a pillanatra kétségkívül rányomta a bélyegét a „már a nosztalgia sem a régi” mentalitás, elgondolkodtató, vajon illik-e ilyen módon lebegtetni egy alapintézmény sorsát.

A Kortárs csillagaink tehát aligha választható el a kontextustól, amelyben létrejött. Ha mégis megpróbálkozunk vele, igencsak vegyes képet kapunk.

Az est felvezetéseként rövid kettőst láthattunk, Bajári Levente Point című darabját, amely a külön és együtt, férfi és nő, alá- és fölérendelt örökzöld témáit járja körül. A nejlonmellényes Bajári Levente eleinte külön életet élő, autonóm figura, puhán egymásba olvadó mozdulataira az átlátszó felsőrész surrogása-recsegése felel. Ellentettje a nejlonszoknyás Pazár Krisztina, aki akkor elevenedik meg, amikor egymásra találnak. A zenei és a fénybeli környezet is megváltozik: a mechanikus dallamokra és a padlón zöldesen gomolygó fényre monoton, szögletes mozdulatok ülnek. A férfi első pillantásra a nő kísérőjévé degradálódik, ám önállóságukat mindketten elvesztik az összekapcsolódással; a nő dominanciája látszólagos, hiszen a háttérből a férfi irányítja, pakolja ide-oda, vezeti a mozdulatait. A koreográfia egy idő után önmagát ismétli; a monoton zenével együtt végtelen ciklusba kerül, és a két táncos sebészien precíz összhangja sem menti meg.

Kun Attila Exit 2 című koreográfiája Balanescu-zenére komponált, kilencszereplős állókép, amely az egyéntől indul és oda is csatol vissza; a közösség nem uniszónó erőt jelent, csupán atomizált alakok meg-megakasztott vonulását. A négy lépés előre, kettő vissza a koreográfia visszatérő eleme; a narancsos, élő színű fénnyel megvilágított, acélszürkébe öltözött alakok ide-oda sodródásának ellenpontjaként születő kapcsolatok szaggatott, görcsös mozdulatokkal ábrázolódnak, vajúdásként, egyfajta testet öltött hiányként. A záró képben is ezt a zaklatott egymás felé tapogatózást látjuk. Ahogy a zene sem tart igazán sehová, a koreográfia is inkább pillanatkép, borongós hangulatú polaroid egy elvetélt világról. Összességében a mondanivaló sokkal tömörebb, sűrítettebb formát is elbírt volna, az ismétlődő részletek egy idő után szétbombázzák a koreográfia feszültségét, a repedéseken pedig elszivárog a jelentésrétegek finom elegye, és csak a Balanescu-féle pszeudo-klasszikus csomagolóanyagba csavart monotónia marad – ami önmagában nem jelent értéket.

Jurányi Patrick Fény és árnyék között című munkája direktebb munka: a két táncos nyitott ajtó-szerűen a falra vetülő fénycsík két oldalán próbálja megfogalmazni magát (fény-árnyék, férfi-nő, fekete-vörös stb), ám Apáti Bence egy-egy ígéretesebb pillanatától eltekintve nem ragadják magukkal a nézőt. A koreográfia az egyéniség kisugárzásával operálna, azonban több kell egy Belzebub-fekete jelmeznél, hogy valaki öt perc leforgása alatt a székhez szögezze a nézőket. Dinamizmus helyett rövid felvillanásokat láthattunk és kemény munkát - utóbbi köztudomásúlag kevés az üdvösséghez. A triviális képi jelek halmozására a legjobb példa a már említett ajtórés-motívum, amely egy idő után a földön elterülő fénypacává alakul (ez a találkozás pillanata, amikor a két táncos kiszabadul a fénysáv mögül), később, amikor azt hisszük, túl vagyunk a csúcsponton, a sáv és a paca együtt is megjelenik. A monomániás gépzene sem tud árnyalni a képen.

Az első rész Merlo P. Andrea Hommage Á Paul Klee című darabjával zárul. A hosszabb lélegzetű koreográfia hátteréül a sokoldalú festő-zeneszerző képei szolgálnak, a zenei alapot Veress Sándor ugyanezen festmények által ihletett etüdjei adják. A táncosok elegáns fehér ruhában lejtenek, a felcsatolható uszályok, az elmaradhatatlan spicc-cipő és a klasszikus mozdulatanyag azt a modorosságot súroló, erősen formalista szemléletet tükrözi, amibe könnyű belecsúszni, hiába a remek szakmai előképzettség. A koreográfiát elnézve azon töpreng az ember, mennyire elégtelen a legremekebb eszköz, ha nincs hozzá teremtő, újító, kísérletező akarat. A koktélruhás hölgyek és urak időről-időre sorba rendeződtek az Egy kiállítás képeit idéző háttér előtt, ám a mű már az első néhány kép után kifullad.

A második részben leeresztett paravánok mögül tűnnek elő a táncosok, először a színpad elejét táncolják be, aztán ahogy az utolsó textilcsíkok is a magasba emelkednek, a zenével együtt az egész teret kitöltik. Fodor Zoltán Boccherini-szonáták című alkotása hamisítatlan barokk zenére készült, és legnagyobb érdeme, hogy nem akar másnak látszani, mint ami: a klasszikus alap klasszikus eszközökkel való feldolgozásának, amelyet azonban nem kétszáz éve, hanem itt és most alkottak; az ebből adódó, árnyalatnyi hangsúlyeltolódások adják a koreográfia egyéni színezetét. A finoman használt aszimmetria, a hagyományos férfi-női szerepek jelzésszerű felcserélődése, a földszínű, egyszerű ruhák újszerűséget csempésznek a barokk alapanyagba, új értelmezési lehetőségeket lebbentenek meg a néző előtt, igaz, nem is fejtik ki ezeket, csupán lehetőségként tárnak elénk; a szépen kivitelezett, átgondolt és önazonos alkotás forradalmi újdonságokkal nem szolgál. A darab végén visszaereszkednek a takarás-sávok; a kezdetekhez való visszacsatolás, Kun Attila koreográfiájához hasonlóan, pillanatfelvétel-hangulatú, a magyarázatot, értelmezést teljes egészében a nézőre bízza.

A leereszkedő függönyök jegyében fogant Bacskai Ildikó Enjambement című alkotása is, csakhogy itt a paraván áttetsző, ahogy a táncosok romantikusan légies felsője is. A három férfi és három nő jelmezénél a mozdulatanyag sem sokkal színesebb; a Monte Christo-i forma- és hangulatvilágon nem süt át a mondanivaló, hangulatképnek pedig végképp kevés a felvonultatott zenei és mozgásarzenál. És ez nem annyira a táncosokon múlik - a koreográfián annál inkább.

Venekei Marianna Fragilitéje jóval sűrűbb, kézzelfoghatóbb anyagból szövődött. A spanyolos vörös ruhába öltözött táncosok nem fognak argentin tangóba, ám a koreográfia enélkül is tömény és temperamentumos, több darabra elég táncanyaggal. Az egyes hangulatok és ötletek azonban nem szervülnek kerek egésszé; a játékos elemekből összeáll ugyan egy meglepően ötletes, szimpatikusan disszonáns női szóló, de aztán kapcsolódási pontok nélkül merül el a konglomerátumban, amit az alaposan kigondolt és elismerésre méltóan kivitelezett jelenetek és villanások alkotnak.

Az est záródarabja, Kerényi Miklós Dávid alkotása inkább performance, mint koreográfia. Még a neve is vicc: Na de tényleg ?! Az elmúlásra rácsodálkozó döbbenet (vagy ennek játékosan átértelmezett verziója) helyett azonban öt perc alatt összedobható panelprodukciót tálalnak elénk. A színpadra bevonuló kellékesek pillanatok alatt telezsúfolják a balettszőnyeget szebb napokat látott ruhaállványokkal, ládákkal, fülesfotelekkel, de előkerül néhány öltözőasztal és egy dárda-készlet is. Felmegy a hátsó függöny, pőrén tátog a nézőtérre a feketére mázolt, ütött-kopott hátsó színpad. A táncosok civil ruhában lépnek be, nézelődnek. Aztán – mielőtt szó érné a ház elejét – táncolnak is, fotelon, fogassal, ládán. Ezután következik a már emlegetett divatbemutató, ahol a lányok hercegnőnek, a fiúk kalóznak és szultánnak öltöznek, akár egy rosszabb óvodai Ki mit tud?-on. A foltos vászonra vetített film alatt azokban is tudatosodik, hogy vizuális nekrológot lát, akik eddig nem jöttek volna rá. Már csak az hiányzik, hogy feldübörögjön a The show must go on, de aztán szerencsére mégse. Ehelyett busongó bárnótát hallhatunk á lá Erkel Valóságsó. A darab megengedhetetlenül olcsó hatásokkal operál, amit a döbbenet és a fájdalom valódisága sem igazolhat. Süllyed a hajó és játszik a zenekar - de nem mindegy, mit és hogyan.

Bár az előadás nem annyira a táncról szól, mint inkább a kis magyar valóságról, ez nem ad felmentést a felelősség alól: aki kortársat ígér, adjon kortársat. Ehelyett jól bevált paneleket kapunk. A merészség, a kipróbált módszerektől való elrugaszkodás, a „kívülről rácsodálkozunk magunkra” érzés elmarad, pedig ha valakinek van muníciója kidolgozottságban, technikai tudásban, ennek a csapatnak van. És mégse.

Nos, az Erkel (immár befejezett múlt időben) korántsem volt a létező legjobb színházépület, az Opera árnyékában pedig beleráncosodott a mostoha kistestvér szerepébe. Csak remélhetjük, hogy amikor 2012 táján az új és korszerű színházban kiadják a jelszót: „Előre a stiláris sokszínűség útján!” - kevésbé poros gondolatok pattannak majd ki a fiatal koponyákból.



Kortárs csillagaink – Lépésről-lépésre

Nemzeti Balett

 

Zene: Gergely Attila, Alexander Bălănescu, Plastic Man, Veress Sándor, Luigi Boccherini , Vivaldi, Händel, Szkrjabin, Zagar, Gotan Projekt, Muse

Koreográfus: Bajári Levente, Kun Attila, Jurányi Patrick, Merlo P. Andrea, Fodor Zoltán, Bacskai Ildikó, Venekei Marianna, Kerényi Miklós Dávid

Előadók: Pazár Krisztina, Bajári Levente, Kozmér Alexandra, Nagy Nemes Zsófia, Gáspár Orsolya,Tóth Eszter, Kerényi Miklós Dávid, Csonka Roland, Vékes Roland, Kun Attila, Medvecz József, Keveházi Krisztina, Apáti Bence, Boros Ildikó, Fehér Edit, Varga Judit, Fodor Dániel, Hajdú Péter, Sarvady Mátyás, Tsygankova Anna, Szekeres Adrienn, Pap Adrienn, Túri Sándor, Bakó Máté, Kováts Gergely Csanád, Pőcze Eszter, Bedő Dorisz, Szigeti Gábor, Szegő András, Volf Katalin, Bacskai Ildikó, Barna Andrea, Liebich Roland, Szakács Attila, Szirb György, Weisz Sára, Kazinczy Eszter, Solti Csaba, Kohári István, Vékes Roland

07. 12. 7. | Nyomtatás |