A puding próbája

Inspiráció - Kísérletezők Estje

Új életszakaszba lépett az Inspiráció. Az 1994-ben indított program – a vállalkozó kedvű fiatal táncosok-koreográfusok intézményesült ugródeszkája – eddig főként amatőr kezdeményezéseknek adott teret; fellépési lehetőséget biztosított olyan alkotók számára, akik egyébként nem jutottak volna nézőközelbe. Bár sok minden változott az elmúlt majd-másfél évtized alatt, a cél továbbra is a friss gondolatok, ötletbeli és előadói nóvumok felfedezése és felkarolása maradt. Az Inspirációt szervező Műhely Alapítvány nemrégiben bekapcsolódott az EU által támogatott hároméves DÉPARTS programba. Az „új táncos generáció” támogatásáért indított projekt révén, melyet az Anna Teresa De Keersmaeker nevével fémjelzett PARTS táncstúdió koordinál, több pénz állt a házhoz. Részben a megszilárduló anyagi háttér okán, részben pedig mert egyre több a befogadó színházként működő intézmény, a szervezők úgy döntöttek, az eddigi pályázós-meghívásos rendszert felváltva itt az idő tisztán meghívásossá tenni az Inspirációt.
Gálla Nóra

A változások a hívószavakat sem hagyták érintetlenül: az idei évadban Inspiráció – Fiatal koreográfusok estje helyett Inspiráció – Kísérletezők Estje címmel került színpadra a produkciófüzér. Négy koreográfust kértek fel új alkotás készítésére, vezérfonalként pedig a társművészetekkel való együttműködést jelölték meg. Egyúttal lehetőséget biztosítottak arra, hogy tapasztalt szakmabeliek bábáskodhassanak az ihlettől a megvalósulásig tartó, csaknem egyéves folyamat felett. A cél az volt, hogy ne utólagos véleményt kapjanak az alkotók – mint az eddigi Inspirációk alkalmával a szakmai zsűritől –, hanem folyamatos legyen a visszajelzés.

A meghívott koreográfusok-előadók – Réti Anna, Gergely Attila, Murányi Zsófia valamint a MU Terminál csapata, akik számára Jurij Konjar készített koreográfiát – azonban nem használták ki a felkínált „coaching” lehetőséget; nem objektív külső szemlélőt választottak alkotótársnak, hanem olyasvalakit, akivel már dolgoztak együtt. Réti Anna Hudi Lászlóval konzultált (ők többé-kevésbé a szervezők által kigondolt rendszerben dolgoztak együtt), Murányi Zsófia Hód Adriennt és Zsalakovics Anikót kérte fel, ám együttműködésük nem volt folyamatos, Gergely Attila barátait hívta el a próbákra, a MU Terminál esetén pedig a meghívott koreográfus, Jurij Konjar és a Terminál művészeti vezetője, Juhász Kata konzultáltak. Egyszóval papíron valamennyi esetben megvolt a mentor, csak épp nem egészen úgy funkcionált, ahogyan – akár a külföldi példák alapján – funkcionálhatott volna.

A maratoni estet Réti Anna koreográfiába csomagolt mélylélektani búvárkodása nyitotta. A Kártyavár kétszereplős monodráma a fejlődés belső, rögös útjáról, stációról stációra; egyszerűbben szólva az élethosszig tartó felnőtté válásról. Réti Anna társa a játékban Gőz István, a Tünet Együttes sokoldalú, pantomimes előképzettségű színésze, a verbális-gondolati birkózószőnyeg pedig Halasi Zoltán költő, műfordító leheletfinoman depresszív szövegeiből rétegződik. A négyzet alakú játéktér határait kazettatokok halmai jelölik ki, elöl apró asztal, sámli, mikrofon. A nézőtérrel szemben földre helyezett reflektor előtt magas, fekete köpenybe burkolózott alak bontakozik ki a félhomályból, mozdulatai folyamatos botladozássá olvadnak össze, lassú haladássá. Földig érő lepel, kivehetetlen vonások, zörejszerű hangok, szüntelen imbolygás – mintha ősidőkből idevetült árnyékot látnánk, kötődéseitől megszabadított nem-ember figurát.

Az alak megáll, a hangok átalakulnak, egy tapogatózó harmadik kéz bukkan elő a köpeny nyílásán. A fekete alak kapkodva visszatömködi a kezet, ám nemsokára egy láb integet, aztán újabb kéz... Hiába próbálná magába zárni, eltüntetni, letagadni a születő másikat, semmit sem tehet ellene; végül ledobja a hosszú fekete talárt, és a lábánál ott kuporog a fehérbe öltözött Réti Anna. Miközben a táncosnő a Lélek pulóver nélkülből ismerős naszcens, mozgás- és lélektani határokat feszegető, disszonánsan analitikus mozgással megfogalmazza önmagát, a varázslózubbonytól megszabadult Gőz István a kisasztal mellé kuporodik, kazettatokokból kártyavárat emel, és a mikrofonba monologizál. Alulról megvilágított vonásai, halk ám karakteres duruzsolása adja az aláfestést Réti Anna mozgásba öntött önértelmezésének.

Ha az első percek reverz vajúdását valaki nem értette volna, a következő képben minden világossá válik: az apává vedlett Gőz István szabadversben korholja-okítja rosszcsont „kislányát”. Egy pohárból valamit a szájába kanalaz, a lány üveggolyókat köpköd a padlóra, amik a mozdulatszünetekben kigurulnak a színről. Ezután a legkülönfélébb szituációkban láthatjuk a szülő-gyerek (felnőtt én–gyermeki én) viszonyát; tanúi leszünk egy pancsolós-önfeledt fürdetésnek, hallunk gyerekkori magnófelvételeket, együtt elszavalt-eljátszott gyerekverseket, fekete dacot és kimerítő majomszeretetet, végül pedig a kommunikáció halálát, ahogy felnőtt és gyerek (férfi és nő, szülői én és gyermeki én) végtelen telefonmadzagba gabalyodnak. Ugyanazt a problémát járjuk körül, tucatnyi különböző nézőpontból látjuk a gordiuszi csomót; az önmagát kereső, önmagát másokhoz képest szavakban és tettekben, mozdulatokban és gesztusokban megfogalmazó embert. A folyamat végpontján a Kicsi kibogozza magát a kényszerzubbonyból, és maga ül a kisasztalhoz, a Nagy helyére, hogy az utolsó szavakat ő maga susogja a mikrofonba az elkészült kazettatorony fölött. A szerepek felcserélődnek, a kör bezárult. Vagy inkább újraindult?

Réti Anna továbbgondolta és konkrétabb formába öntötte a 2006-ban bemutatott Lélek pulóver nélkül sajátos formakészletű, egyetemesen metamorf mozdulati világát – igaz, néha túlontúl egyértelmű, más értelmezései lehetőséget ellehetetlenítő formába. Vallomást gyúrt belőle, zavarba ejtően őszinte elismerését az emberi esendőségnek, a felnőtt lélekbe szervült, levakarhatatlan gyereknek. A továbblépést szükségszerűségként mutatja be, a lezárást mégsem happy endként éljük meg; Halasi Zoltán többször elismételt zárszavai ennél sokkal súlyosabb, sötétebb hangulatot árasztanak („Beérsz, leszednek.”). A Kártyavár különböző művészeti ágak határára emelt gondolati építmény, színész és táncos egymás komplementere. Alapanyagaiból, a költészetből és a táncból adódóan szubjektív konstrukció, amely a szerepek felcserélhetőségére épül (férfi szül nőt, gyerek nevel szülőt). Mint minden tabudöntögető alkotás, erősen kétesélyes; a hatás nagyban függ a befogadó nyitottságától. Valószínűleg jobban megélt volna egy kisebb, bensőségesebb színpadtérben, amely – akár egy jó szobrot – minden szempontból körüljárhatóvá és nézőközelivé avatta volna.

Az est második darabja, az Inspiráció történetében rendhagyó módon, külföldi koreográfus nevéhez fűződik. Jurij Konjar szlovén táncos-koreográfus, a Les Ballets C de la B és az En Knap egykori táncosa a MU Terminál csapata számára készített koreográfiát. A Phraseology of Freestyle a kísérletezésről szól, táncban és zenében egyaránt. Bevezetésként lélegzetvételnyi szünetekkel tagolt, hosszabb sorozatot követhetünk a fényekkel és árnyékokkal szabdalt színpadon, egyéni, egyenértékű utakból kialakuló egységet. Néhány perccel később látjuk ugyanazt „civil” fényviszonyok között; feltárul a varázs mechanizmusa, csakhogy ez nem revelációt okoz, hanem csalódást. Közben hosszú perceken keresztül járkálnak a táncosok a színpadon, itt-ott megállnak, cipőjükről öntapadós pöttyöket kaparnak le, ráragasztják a balettszőnyegre. Az ehhez hasonló monoton ismétlések, az unisono felbontása és a térformákkal való játék adják a koreográfia építőkockáit; a spontán módon kialakuló formációk rendszerré fonódnak, hogy aztán a struktúrát egyéni villanások bontsák fel. Ezek az izolált epizódok azonban nem elég izgalmasak ahhoz, hogy ellensúlyozzák a szerkezet kiszámíthatóságát.

Összességében a darab sokkal inkább hasonlít szociodinamikai felmérésre, mint táncműre. A kísérletezéshez való merev ragaszkodás hasonló korlátokat szab, mintha kompakt, túldefiniált rendszerben dolgozna az ember; ha a koreográfus elrugaszkodott volna a matematikai precizitással kiszerkesztett irányvonalaktól, ha szabadabban bánt volna az alapanyaggal és az elmélettel, talán frissebb, gondolatébresztőbb és élvezhetőbb alkotás születhetett volna.

Az ezt követő mű a Frenák-társulatból kivált Gergely Attila koreográfiája. Iskolapéldája annak, amikor a rejtélyesnek és figyelemfelkeltőnek szánt cím (Gyöngyszemek…A tű fokán…) köszönőviszonyban sincs a témával (halálélmény Keleten és Nyugaton, az előtte-utána élet-átértékelő hatása). Az alkotó mentségére szóljon, hogy 2007-es Én-ek... a tű fokán... című koreográfiáján dolgozott tovább, ezt bővítette többszereplős tablóvá.

A darab különös képpel indul: kifelé dőlő síkú asztal körül tíz ember áll, ül, támaszkodik. Múlnak a percek, és semmi sem történik. Majd minden átmenet nélkül mindenki egymásnak esik, az asztalon átugrálva, egymást ledöntve tépik-vágják, akit érnek. Snitt. Ugyanezeket a figurákat látjuk hétköznapi ruháikat levetve, kvázi-pőrén. Miközben a háttérben az előbbi jelenet visszajátszását látjuk, a felsorakozott alakok egyesével-kettesével lépnek elő, és igyekeznek megszabadulni az őket gúzsba kötő, néha virtuális, máskor nagyon is kézzelfogható, ám végig meglehetősen metaforikus gumipánttól.

A témából adódóan nincsen linearitás, nincsen folyamat; a koreográfus hangulatokkal és képekkel operál. A táncosok között időről időre átvonuló túlvilági, végtelen fehér uszályos énekesnő, Herczku Ágnes azonban egyetlen pillanatra sem válik a darab részesévé, megmarad karakteres hangulati elemnek, mobil díszletnek. A zenei anyag a képekhez hasonlóan rendkívül hatásos, a táncanyag sűrű és expresszív, helyenként eléri a témához illő gondolati és technikai töménységet, és izgalmas feladatot ad a táncosoknak. Góbi Rita idolként „lebeg” a mozgás és a mozdulatlanság határmezsgyéjén, Spala Korinna végletekig hajtott apró, de annál plasztikusabb mozdulatai többet mondanak egy-egy szájbarágós szabadulóművész-epizódnál.

Az estet Murányi Zsófia Az Ismeretlen kutatása című munkája zárta, amely a Kártyavárhoz hasonlóan a szavak és a mozgás egységére épül. Murányi Zsófia évente-kétévente jelentkezik saját darabbal, performance-ba hajló alkotásaiban előszeretettel dolgozik társművészekkel. Oravecz Péter költővel az Ismeretlen kutatása című programsorozatban dolgozott együtt, és – a cím is erre utal – az Inspiráció keretében ezt a közös munkát folytatták.

Az ablakszerű fénynégyszögek keretében állnak-ülnek a szereplők (két táncos, egy színész és egy költő, zenész szerepkörben). A színész, Papp Dániel szavakkal írja körül ugyanazt, amit Murányi Zsófia mozdulatokkal, mimikával tolmácsol. A beszédre testbeszéd felel, önironikus, dinamikus, színes epizódok követik egymást. A téma az Ismeretlen, azaz minden és semmi: gyerekség, nő-férfi viszony, egy csipet fogyasztói társadalom; persze mindez egy csepp derűvel fűszerezve, hogy minden jó legyen, ha a vége jó. Murányi Zsófia retró kabátot vesz, fregolin lógó pólóban pózol, mint egy neoegyiptomi freskó, játszik az arcával, a gesztusaival, és mindvégig magabiztosan uralja a színpadi teret. A háttérbe ágyazott zene hol élőzene, hol recsegő, rossz magnóból szól végtelenített szalagon. Papp Dániel fesztelen, könnyed előadásmódja és Dékány Edit visszafogott, komplementer figurája kis-színessé avatják a darabot – ha összességében többnek nem is mondható; kellemes lezárása egy hosszúra nyúlt estének.

A 2007-es Inspiráció formájában és struktúrájában jelentős mértékben megváltozott az előző évekhez képest, ám a változás a kiválasztott darabok tükrében nem feltétlenül előrelépésként mutatkozik meg. Mintha éppen a kísérletezés, a szabad játék hiányozna; a gondosan szelektált fiatal alkotók nem ugranak fejest a mélyvízbe, nem merik szabadjára engedni a fantáziájukat, és elszakadni attól, amit eddig csináltak. Érvényesül a kisebb ellenállás elve. Persze ha úgy vesszük, az Inspiráció struktúraváltása is tekinthető egyfajta kísérletnek...

 

Inspiráció – Kísérletezők estje

A Műhely Alapítvány szervezésében

 

Kártyavár

 

Szöveg: Halasi Zoltán

Jelmez: Csorba Krisztina, Réti Anna

Fény: Szirtes Attila

Zene: Barna Balázs

Koreográfus: Réti Anna

Előadók: Gőz István, Réti Anna

 

Phraseology of Freestyle

 

Koreográfus: Jurij Konjar

Előadók: Ádám Tímea, Czédulás Eszter, Fábián Anikó, Göböly Bettina, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa, Juhász Péter, Kiss Róbert, Pelle Viktor

 

Gyöngyszemek…A tű fokán…

 

Jelmez: Illéssy Lenke

Fény: Szirtes Attila, Marton János

Zene: Jilling Jácint, Gergely Attila

Koreográfus: Gergely Attila

Előadók: Gergely Attila, Góbi Rita, Jantner Emese, Jónás Zsuzsa, Kárpát Attila, Molnár Péter, Somorjai Judit, Spala Korinna, Újszászi Dorottya, Valkai Csaba, Zambrzycki Ádám

Énekes: Herczku Ágnes

 

Az ismeretlen kutatása

 

Fény: Pete Orsi

Költő (alkotótárs): Oravecz Péter

Koreográfus: Murányi Zsófia

Előadók: Dékány Edit, Papp Dániel, Murányi Zsófia, Oravecz Péter

 

Helyszín: Trafó

07. 12. 7. | Nyomtatás |