Addig nekünk dolgunk van

Telihay Péterrel beszélget Sándor L. István

Az év egyik legnagyobb színházi botárnyát a szolnoki igazgatóváltás jelentette. Szikora János mandátumának lejárta után a kiírt pályázatot az önkormányzat eredménytelennek minősítette, miután visszalépett Rátóti Zoltán színész (akit első helyen javasolt a kulturális bizottság), a további jelöltek pedig (többek között Bozsik Yvette szolnoki születésű koreográfus, Matúz János a szolnoki színház dramaturgja) nem kaptak elég szavazatot. Ezután kérte fel Szalay Ferenc polgármester Balázs Péter színész-rendezőt, hogy az új kiírásban pályázzon. Hiába kérte a Magyar Színházi Társaság több ízben is a polgármestert, hogy maradjon nyitott a pályázat, hiába javasolta a szakértő testület egyhangúan Anger Zsoltot igazgatónak, Balázs Péter lett a befutó. Az eseményeket előbb a szolnoki színház tagjaként, majd pályázóként figyelte Telihay Péter rendező. Sándor L. István beszélgetett vele.


Abszurditás és cinizmus

– Két dologról szeretnék veled beszélgetni: egyrészt az előadásaidról, amelyeket ebben az évadban készítettél, másrészt arról, hogy mi történt azokban a színházakban – elsősorban Szolnokon és Veszprémben –, ahol dolgoztál. Lehet ilyen viharos körülmények között úgy dolgozni, mintha csak a művészetről lenne szó?

– Amikor viharos dolgok történnek a színházakban, akkor is a művészetről van szó. Ha valami külső tényező kezdi irányítani az eseményeket, a színház egyetlen releváns választ adhat, hogy semmi mással nem foglalkozik, csak a feladatával, az úgynevezett művészettel. Ugyanakkor nyilván nem mehet el szó nélkül az események mellett. És ha épp egy készülő előadással tud reflektálni az ember a politikai felhangokkal terhes történésekre, akkor butaság, gyávaság vagy felelőtlenség lenne – nem tudom, melyik jelzőt használjam –, ezt nem megtenni.

– Ilyen előadásod volt Szolnokon A revizor…

– A revizor ez kézenfekvő volt. Bár korábban egészen mást gondoltam a darab időszerűségét illetően. Úgy éreztem, hogy egy olyan időszak elé néz az ország (és mi magunk is – a színházak és személy szerint én is), amelyben a lét és nemlét kérdése egész egyszerűen egzisztenciális kérdésként fog fölvetődni. Azonban az idő meg a politika kezdte átszínezni a problémát. Arról kezdtünk el gondolkodni, hogy az a társadalmi és politikai szerkezet, amelyben élünk, hogyan segíti szükségszerűen a középszerűség diadalát. Hogy a hazugság hogyan válhat egy közösség szervező erejévé. És hogy miért kezdjük el a hazugságot igazságnak látni, hogyan fogadjuk el az abszurditást, és tagadjuk meg a realitást. És közben tehetetlenek vagyunk. Mert valamilyen fortélyos erő irányít bennünket, aminek fegyvere a hazugság, az álszentség, a mimikri. Ez sokkal erősebben uralja az életünket, ennek jóval konokabbak a törvényei, mint az igazság törvényei. Mint a nyílt harc törvényei. Mondok egy példát. Tegnap történt egy kis baleset, jöttünk a fiammal Telkiből, és átjött a sávunkba egy autó. Nem lett nagyobb baj, de a kár így is jelentős. Amikor kiszálltunk az autóból, a srác egyenesen azt állította, hogy abban, ami történt, én vagyok a hibás. Nem a megoldást kereste, hanem rögtön kifordította az evidenciát, és azt állította, hogy ami történt, az nem úgy van, ahogy történt. Ez a fajta cinizmus engem mindig annyira váratlanul ér, annyira megdöbbent, hogy teljesen kiszolgáltatottnak érzem magam vele szemben. A revizor is valami hasonló elven működik.

– Egymást követő két napon láttam A revizort és a veszprémi Vihart. Mindkét előadás valamiféle összeomlás-történetként hatott.

– El is hangzott az olvasópróbákon, hogy a pusztulásnak valamiféle anatómiáját szeretném fölrajzolni.

– Nemcsak abszurdnak látod a világot, hanem súlyosabb veszélyeket is érzel?

– Igen, folyamatosan azt élem meg – az előző kis példázat is ezt erősíti –, hogy valami rettenetes végveszély felé rohanunk. Az újságokból meg a tévéből is ez dől ránk… Ez lehet jó is. Lehet, hogy kell valamiféle kataklizma, ami felrázza az emberiséget, ami után lehet nulláról újrakezdeni mindent... De most nagyon nyomasztónak látom a helyzetet. Sok a kapkodás és a pánik.

– A vidéki színházi botrányoknak is van mélyebb oka, vagy egyszerűen csak helyi politikai döntések következményei?

– Közel egy évvel vagyunk az önkormányzati választások után, ahol az egyik politikai oldal elsöprő és átütő erejű győzelmet aratott. Ez nem kihagyható dramaturgiai eleme annak, ami most a vidéki színházak körül történik. De hogy ez megtörténhet, ennek hosszú időre visszamenő törvénykezési hiányosság az oka, hisz nincs pontosan szabályozva a vidéki színházak sorsa és státusza, illetve a vezetőik kinevezésének rendje. Ehhez a parlamentnek el kellett volna fogadnia egy színházi törvényt, vagy más formában, a közalkalmazotti vagy más törvényben kellett volna világos és egyértelmű intenciókat adnia. Mivel ez nem történt meg, egy elavult szisztéma van hatályban, amely szerint az önkormányzatok felelősek a területükön lévő színházakért. Nem mondhatjuk azt, hogy az általuk fönntartott színházakért, hiszen minden vidéki színház csak költségvetésének kisebb hányadát kapja a helyi önkormányzattól, a nagyobb rész a központi költségvetésből érkezik. De most, ha az önkormányzat úgy gondolja (bármilyen színezetű is legyen), hogy számára a színház a politikai harc egyik terepe, akkor kénye-kedve szerint bánhat a saját színházával: megszüntetheti, átalakíthatja, leválthatja az igazgatót. (Akár úgy, hogy rászabadít egy revíziót, mint Veszprémben, akár úgy – mint Szolnokon –, hogy egy lejárt igazgatói mandátum után mást nevez ki.) A tavalyi önkormányzati választások győztes politikai ereje most úgy gondolta, hogy eljött az idő a vidéki színházak megkaparintására. De nem látom az okát, hogy ezt miért ilyen elsöprő erővel teszik. Lehet, hogy egész egyszerűen stallumokat osztogatnak a barátaiknak. De az is lehet, hogy a vidéki színházakból visszaforgatható pénzre van szükségük – ha így lenne, megdöbbentő lenne, bár nem tartom kizártnak. Az mindenestre feltűnő, hogy ennyi vidéki színházról derült ki egyszerre, hogy nem jól működik, és váltásra van szükség.

– Valamiféle összehangolt akciót sejtesz?

– Elég régóta élek ebben az országban ahhoz, hogy kellő paranoiával legyek megáldva.

– Lukács Andor, aki szintén pályázott Szolnokra, azt mondta valahol, hogy ahol legalább tíz embert lehet befolyásolni, azokat a helyeket a politikának meg kell szereznie. És egy színház olyan hely, ahol sokkal több ember gondolkodását lehet befolyásolni.

– Egyetértek Andorral. De az én sugallatom valami mást is mond. Mintha cinikusabb okai lennének a vidéki színházak agresszív megszállásának. Ha nincs pénzem, és sok a tartozásom, akkor a morális gátjaim lejjebb kerülnek, és igyekszem minél több pénzt bevonni a kasszába.

– Azt gondolod, hogy a szakma jelentős része által alulfinanszírozottnak tartott színházi szerkezetből még pénzt lehet kivonni?

– Az mindenestre feltűnő, hogy Szolnokon Balázs Péter belépésének másnapján Bor Zoltán – ebben a történetben ő a kulcsfigura – azonnal minden aláírási jogot magához vont, és a pénzügyekben nagy a homály, ott semmi sem kizárt.

– Arra gondolsz, hogy a pénz egy része el fog vándorolni?

– Ahol állami pénzekhez lehet jutni, ott azonnal elkezd a korrupció virágozni, mint a parlagfű. Csak erre valahogy még nem vagyunk allergiásak.

– Ezért csodálkoztam, hogy A revizor-rendezésed figurái valahogy mégis csak szeretni valóak voltak. Pedig a darab a penészen virágzó korrupcióról szól. Én dühösebb előadásra számítottam.

– Ez habitus kérdése. Ezeket a kisembereket, akikről a darab szól, én alapvetően kedvelem, és derülök rajtuk. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy kik játszották a szerepeket. Mikó Pista egész habitusában van valami svejki. Valami csehszlovák. Azokban a gyönyörű és mulatságos filmekben ugyanúgy lelepleződött minden, ami velünk is történt. És azt hiszem, valójában maga Gogol is kiírta magából a dühöt, mire befejezte a darabot. Főleg amikor Bobcisnszkijre és Dobcsinszkijre nézett, érzett valami halvány bocsánatot is ezek iránt az emberek iránt. Nem véletlenül ennek a két esendő bohócnak írta a legszebb és a legfilozófikusabb pillanatokat a darabban. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az a közösség, amelyben A revizor játszódik, egy kisvárosi közösség, talán még kisebb, mint Szolnok. Itt az emberek – azt tapasztaltam –, komoly értelmiségiek is, ezen a különös derűn keresztül valahogy jobban felfogták, hogy mindez róluk szól. Azt mondták, elkeserítő, miközben nevettek rajta. Ezért érzem úgy, hogy jó hangvételt választottunk. Ha az előadás dühösebb és kegyetlenebb, akkor az emberek jobban eltartják maguktól. Mindannyiunkban kettős én lakik: dühösek vagyunk a körülöttünk lévő világra, ugyanakkor mi tesszük olyanná, amilyen. Az emberek jó részének egyszerre van szüksége arra, hogy dühöngjön azon, ami körülveszi őt, és arra, hogy mások lássák be, neki is élnie, érvényesülnie kell. Ez azért elég skizoid állapot. Dühösek vagyunk arra, amit mi állítunk elő. Ez az erős frusztráció jobban feloldódik a nevetésben vagy keserű derűben, mint dühben.


Régi jó magyar mutyi


– Amikor elkezdtétek az idei évadot Szolnokon, sejtettétek, hogy ilyen viharos év elé néztek?

– Nem voltunk egységesek a dolog megítélésében, bár azt hiszem, mind a hárman simább évadot gondoltunk…

– Szikora, Matúz és te…

– Szolnokon nagyon sokáig úgy tűnt, hogy Vass Lajos lesz a polgármester.

– 200 valahány szavazattal kapott ki.

– Nagyon kevéssel. De arról kár elmélkedni, hogy mi lett volna, ha… Szikra János négy éves szolnoki igazgatói működéséről művészileg lehet vitatkozni, de a színház gazdasági működése rendben volt. És egy fenntartónak nyilván az elsődleges érdeke, hogy az intézménye stabilan működjön. Ezzel nem volt gond. Művészi kérdésekről pedig nem érdemes vitázni, pláne nem az önkormányzatban. Summa summárum, halvány remény lehetett arra, hogy az önkormányzati választások után Szikora engedélyt kap a folytatásra. Talán ő is bízott benne, de azt hiszem, hogy volt némi félelme is. Sokáig úgy tűnt, hogy simább átmenet elé nézünk, mígnem belépett a képbe Rátóti Zoltán személyében Schwajda György. És akkor elkezdődött a tébolyda. Szikra is elkezdett kapkodni, talán meg is ijedt. Az önkormányzati vezetők stabilnak érezték a hátterüket, és rendben lévőnek, hogy egy mutyival sínre tették a színház ügyét. Csak elfelejtették feltenni azt az alapvető kérdést, hogy mi is a baj Szikorával. Miért is muszáj váltani? Pusztán azért, mert a saját haverjaikat akarták pozicióban látni? Szikoránál egyszer csak kiborult a bili, elküldte a kulturális bizottságot a francba, erre ők jól meg is sértődtek, ahelyett hogy az alapkérdéseken gondolkodtak volna el. Innentől kezdve írta magát a történet. Balázs Péter egyébként már ekkor is képben volt, csak Rátóti pozíciói annyira erősek voltak az önkormányzatnál, hogy úgy gondolta, ő most nem száll bele a meccsbe.

– Hogy került Balázs Péter a képbe?

– Úgy, hogy Szikora betette bérletbe a Delila nevű projektjét, amit mindenütt árul, az Óbudai Társaskörtől Siófokon át Szolnokig és Veszprémig. Van még néhány ilyen előadása. Az újdonsült polgármester úr eljött a bemutatóra, volt nagy hálálkodás, rendesen körüludvarolták egymást. Aztán a polgármester úr soha többé egyetlen bemutatóra sem jött el. És amikor Rátóti Zoli kiszállt a mérkőzésből, a polgármester számára evidens volt, hogy fölhívja a korábban már fölajánlkozó Balázs Pétert. És ezzel gyakorlatilag rövidre is zárta a problémát. Ő arra hivatkozott, hogy a polgármesternek kell, hogy legyen jelöltje. Szerintem meg nem kell, hogy legyen. Ez igazi bolsevik magatartás. A polgármesternek koncepciója legyen.

– Rátótival nyilván jobban járt volna a szolnoki színház, hisz mégis csak más művészi kvalitásokat képvisel, mint Balázs Péter.

– Ráadásul Rátótinak volt egy tanácsadója a pályázatában, Schwajda, aki egy kipróbált, nagy kultúrájú ember. És van határozott világképe, amivel lehet vitatkozni, lehet vele egyet érteni, de mégiscsak egy világkép, amihez egy rendkívül határozott személyiség is társul. És ezt nagyon fontosnak tartom. Az a legrosszabb a mostani színházi történésekben, hogy akiket kineveznek, azoknak egész egyszerűen semmilyen világképük nincs. Ezért úgy fognak felnőni generációk, elmenni vagy nem elmenni a színházba, hogy nem találják magukat szemben egy határozott, jól körvonalazható színházi világképpel. Az igazi nagy veszélyt ebben látom. Nem abban, ami most történik a színházakban, hanem abban, ami majd a nézőkkel történik.

– Azt, hogy Rátóti Szolnokon igazgató legyen, elsősorban az akadályozta meg, hogy Szikora kiborította a bilit. Azaz a kulturális bizottságnak arról beszélt, hogy színjáték az egész pályázati kiírás, mert a háttérben már minden eldőlt. Ugyanakkor „felkérte” őket, hogy ne birka módjára szavazzanak, hanem gondolkodjanak.

– Szikora akciója kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy valaki a legevidensebb dologgal, az igazsággal próbáljon meg beszállni a harcba. Késői és reménytelen kísérlet volt ez, ráadásul azt is a szemére lehetett vetni, hogy csak a székét félti. Volt is ebben némi igazság, de miért ne féltette volna, hisz komoly tervei voltak. De Rátóti nem ezért lépett vissza. Szerintem benne már korábban is érlelődött a döntés.

– Miközben Szikora féltette a székét, az első körben nem is pályázott.

– Őszintén szólva itt már nem tudtam követni Jánost. Csacsiságnak gondoltam, de már nem osztotta meg velem, hogy miért nem pályázik.

– Matúz viszont pályázott.

– De az ő pályázatát nem ismerem, erről nem tudok beszélni.

– Ti hárman nem voltatok egy csapat ebben az évadban?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem tudom a magyarázatát.

– Dehát négy évig együtt dolgoztatok.

– Sőt Jánossal még régebben. Nem tudom a magyarázatát.

– A második körben viszont te is pályáztál. Miért?

– Mert nagyon dühös voltam. Amikor bejelentette a polgármester, hogy kit szeretne az igazgatói székben látni, akkor azt érzetem, hogy 42 évesen már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ezt ne engedjem. Már nem tehetem meg, hogy ne mondjam azt, hogy állj! Ezért írtam azt a nyílt levelet, amiben arra kértem a polgármestert – utólag is hangsúlyoznám, hogy ez egy kérés volt, amit ő másképp értelmezett –, hogy gondolja újra a döntését, és ne nevezzen ki igazgatónak egy olyan embert, aki a színházat jól láthatóan üzletnek, kereskedelmi tevékenységre alkalmas terepnek tekinti. Nem baj, ha valaki ezt gondolja a színházról, csak épp a szolnoki színház története mást jelent. Ez a színház negyven éve, Bérényi Gábor igazgatósága óta organikusan fejlődött, és mindig az egyik legprogresszívebb színháza volt az államilag támogatott struktúrának. Balázs Péter előadásai lehetnek jók, lehetnek színvonalasak, szeretheti őket a közönség – ezt én nem vitatom el tőlük –, de az ő egész működése, szerintem, nem fér össze a szolnoki színháznak a történetéből fakadó szellemiségével. Ezért kértem a polgármestertől, hogy a nyilatkozata ellenére legyen a pályázat valóban nyílt. És ennek logikus folyományaként egyúttal be is jelentettem, hogy én is pályázok.

– Komolyan gondoltad, hogy ezzel bármit is befolyásolhatsz?

– Természetesen nem. Illetve egy dolgot befolyásolhatok, a saját mentális egészségemet. A Szaffi című rajzfilmben van egy figura, aki ha nagyon dühös lesz, mindig fölemeli a parókáját, és kinyitja a feje tetején levő szelepet, hogy kiengedje a gőzt. Erre volt jó, hogy pályáztam. És persze szerettem volna megnehezíteni a döntéshozók dolgát. Örülök, hogy ezt rajtam kívül még sokan így gondolták. Nem is akárkik pályáztak a szolnoki színház élére: Lukáts Andor, Mertz Tibor, Anger Zsolt. Ebben a társaságban megtisztelő volt reménytelenül föllázadni egy cinikus és bornírt döntés ellen.

– A szolnoki történet számomra azt is példázza, hogy általában akkor eredményesek a pályázatok, ha a kiírók már tudják, hogy kit akarnak győztesnek látni.

– Magam is így látom, hogy többnyire álságosan és álszent módon működik a pályázati rendszer. Ugyanakkor azért is rossz ez a szisztéma, mert arra sincs benne garancia, hogy végül is ne a politikusok egyszemélyi vagy diktatórikus akarata érvényesüljön. Már pedig a színházvezetés elég speciális szakmai terület. Eldönteni, hogy ki alkalmas rá, ki nem, elég bonyolult szakmai kérdés. Muszáj lenne ennek szigorúbb törvényi hátteret szabni. Ebben kulcskérdésnek azt tartom, hogy létre kellene hozni olyan szakmai fórumokat, ahol az igazgatói kinevezések ténylegesen eldőlnek, és ezeknek a szakmai fórumoknak az ajánlásait kötelező érvényűvé kellene tenni a fönntartók számára. Nem Csák Máté földjén élünk, hanem bizony a vidéki színházak is az egyetemes magyar kultúra részei, és nem bánhat velük egyetlen polgármester sem úgy, mintha a saját hitbizománya volna.


Színházművészet vidéken?


– Mindabban, ami most a vidéki színházakkal történik, én egy rendkívül fenyegető folyamatot érzékelek, azt, hogy a színházművészet fokozatosan kiszorul vidékről. Pedig fontos lenne, hogy ne csak a pesti művészszínházakban legyen jelen, hanem hogy vidéken is létezhessenek olyan műhelyek, ahol nem a kereskedelmi értelemben vett színház zajlik. Ezt érzem most veszélyeztetve.

– Én is. Ahogy amortizálódik az ország ízlésben, mentalitásban, erkölcsileg és szellemileg is, úgy amortizálódnak a politikusai is. A rendszerváltás idején a parlamentben még számtalan elit értelmiségi ült, akik a kérdéseket morális és szellemi nézőpontból is próbálták megtárgyalni. Ez a mentalitás – lehet, hogy helyesen – mára kiszorult a parlamentből, de sajnos kiszorul az ország szellemi életéből is, és a kereskedelmi televíziók megjelenésével gyakorlatilag egy radikális szőnyegbombázás célpontjává lett. Kellenek a kereskedelmi televíziók, de szerintem halálos veszély ezt a szemléletet bevinni egy olyan intézménybe – most a vidéki színházakról beszélek –, amely arra hivatott, hogy egy kis közösség szellemi centruma legyen. Ez nagyon kártékonyan hat az adott közösség mentális fejlődésére. De az ország amortizálódásával a polgármesterei is lefelé tendálnak szellemileg. Így azt kérik számon a színházon is, ami nekik tetszik, holott ízlésben is élükre kellene állniuk azoknak, akiket vezetnek. Nem kiszolgálniuk kellene a közönséget, hanem éppen mintát kellene mutatniuk szellemi, művészi és gazdasági értelmű progresszióról. Szolnokon ennek épp az ellenkezője történik. De nem csak Szolnokon. Igen, igazad van, nagyon jó lenne, ha a vidéki színházak jó része megmaradna intakt szellemi műhelynek, természetesen azokkal a kötelezvényekkel, amivel egy ilyen sokirányú feladat jár.

– A szórakoztató előadásokra gondolsz?

– Persze. Egy kisváros közönségét sokféle dologgal kell kiszolgálni. De ugyanakkor vidéken a tradicionális színházi működésben megvannak azok a lyukak, amelyek megengedik, hogy az illető színház művészileg kockáztasson, akár egy bukást is bevállaljon, azaz professzionális színházi körülmények között olyasmivel is próbálkozzon, amire Budapesten már nincs elég kapacitás. A Radnóti vagy a Vígszínház évi három bemutatójából nem lehet kísérletezni. Az luxus lenne. Egyszer-egyszer így is megtörténik, de vidéken rendszeresebben látunk efféléket. Ha a vidéki közönség magáénak érzi a város színházát, akkor elnézőbb az ilyen kísérletekkel szemben is. Ez azzal is összefügg, hogy a vidéki színház az adott város identitásának a része. Ettől megfosztani a helyi közönséget brutális és helytelen lépés volna. Ezért nem hiszek – ismerve a vidéki városok közönségét – a staggione rendszerben. A vidéki színházművészetnek nem az a lényege, hogy el tudjunk előadásokat adni, hanem az, hogy a közönség szellemi potenciáljának erősítésén túl valójában egy folyamatos újrafelfedező terepet nyissunk. Ehhez társulatok kellenek, erőteljes szuverén művészi arculattal.

– Szerintem most az ideális állapotról beszélsz és nem a valóságról.

– Nem. Arról beszélek, ami miatt szerintem a vidéki színházi szerkezetet alapvetően meg kellene őrizni. Budapesten valóban ki lehet találni egy új struktúrát világosabb profilokkal, differenciáltabb támogatással. De vidéken nem tudok jobbat elképzelni a jelenlegi színházi szerkezetnél.


Most már tudják


– Amikor az év elején Veszprémben dolgoztál, érezted, hogy ott is vihar készül?

– Igen. De ott több dolgot érzékeltem. Magában a színházon belül is volt egy komoly feszültség, elsősorban a színházvezetők között. Ez többek között abból is származott, hogy bizonytalanok voltak abban, hogy az önkormányzat felől érkező nyomásra hogyan kell reagálniuk. A kinevezésüknél még más színű volt az önkormányzat, az új testület kóstolgatta ugyan a színházvezetést, de annyira friss volt a kinevezésük, hogy politikailag nem nagyon lehetett hozzájuk nyúlni. Mígnem egy fatális igazgatói döntés következményeként beszabadult egy revízió a színházba, és kiderül, hogy némi hiány mutatkozik a színház költségvetésében. Amikor kiderült a 70 valahány milliós hiány, az önkormányzatnak gőze sem volt, hogy mit kellene lépnie. Most már állítólag tudják. Forrongott tehát Veszprémben is minden, a nyugodt munkának egyáltalán nem voltak meg a feltételei. Nyílván a színházvezetés bizonytalan talajon érezte magát, ahol semmiféle kapaszkodót nem talált. Nem érezhette azt, hogy védve lenne az önkormányzat döntéseivel szemben. Ezt számtalan dolog színezte át: az új igazgató rutintalansága, az új vezetők helyismeretének hiánya… Így elkövettek jó néhány hibát, amit nem biztos, hogy el kellett volna követniük.

- Hogy lehet, hogy Szolnok, ahol mégis csak egy lejárt igazgatói mandátum után történt váltás, nagyobb figyelmet kapott, mint Veszprém, ahol két év után csapták el az igazgatót. Az előbbiből botrány lett, az utóbbiról senki nem beszél.

– Szolnoknak mégis csak született egy mítosza, az elmúlt rendszerben számtalan művészi tett színhelye volt, ennek megfelelően még mindig nagyobb hírértéke van annak, ami ott történik. Másfelől a veszprémi ügy mindenki számára átláthatatlan, és van mögötte egy számszaki probléma: amíg pontosan ki nem derül, hogy a revízió miféle hiányt talált a színház költségvetésében, és ez jogilag miképp rendeződhet, addig nagyon nehéz hozzászólni az ügyhöz. Ugyanakkor az elmúlt egy évben gyakorlatilag senki nem látott ott semmit. A veszprémi színház működése nem keltett semmiféle figyelmet sem a szakmában, sem a sajtóban, és ez nem biztos, hogy csak az ő hibájuk.


Elveszett tehetségek?


– Ugyanennek a problémának egy személyes változatára szeretnék rákérdezi. Hogy lehet az, hogy miközben egy nagyon jó évadod volt négy vagy öt izgalmas előadással, nem nagyon keltettek figyelmet az előadásaid. Sem a bárkás Liliommal, sem A revizorral sem a veszprémi Viharral nem foglalkoztak érdemben. A szabadkai Moliere sem kapott díjat Kisvárdán, pedig a legjobb produkciók közé tartozott. Lehet, hogy kellemetlenül hangzik a kérdés...

– Egyik legnagyobb fájdalmamra tapintasz rá. Nem hangzik kellemetlenül a kérdés, de nem tudom rá a választ. Illetve a válaszaim tele vannak önostorozással… Lehet, hogy egész egyszerűen nem elég jók ezek az előadások, bár én is azt gondolom, hogy többet érdemelnének… Olvastam egy-két dolgot a Liliomról is, másról is, és meg tudnám mondani, mit tartok kritikusi butaságnak, érzéketlenségnek, vagy mit gondolok kifejezett figyelmetlenségnek. Az már régen rossz, amikor az embernek el kell magyaráznia egy előadás rendszerét, mélyáramait… Azt érzékelem néha, mintha a személyemmel szemben is lennének előítéletek. Kíváncsiak is rám, de azért a „nem elég jók” közé sorolnak. És ez befolyásolja az előadásaimra beülő kritikusok, szakmabeliek magatartását… Vagy van valami, ami már nem olyan érdekes bennem. „Régen érdekes volt, de ma már nem az.” És ma, amikor már biztosabb kézzel nyúlok egy-egy anyaghoz, sok nagyszerű színdarabról gondolok olyasmit, amit más nem gondolt róluk, ezt már nem akarják észrevenni. Van ilyen. És fáj is. Csak olyan rossz erről panaszkodni... Azért egy-két előadást, amelyet nagyon fontosnak tartok, honorált az a közeg, amelyben készült. Nagyon örültem például a komáromi Sirály kisvárdai fődíjának. A Sirályt jó előadásnak tartottam, a következő évben csinálta Süsü a sajátját, és vannak titkaim, amelyek az én titkaim az ő előadásával kapcsolatban. S ezek a titkok jól esnek nekem. Nagyon zavart, hogy a szintén komáromi Tartuffe-öt a pécsi meghívást leszámítva nagyon mostohán fogadták. Lehet, hogy a társulat még nem volt elég érett ahhoz, amit kértem tőlük, de a pályám egyik legfontosabb előadásának gondolom. És ilyennek tartok még két-három produkciót, amelyek vagy megkapták az elismerést, mint a szolnoki Karamazovok (bár a kritikai recepció ott is borzadályos volt), vagy észre sem vették, mint az Othellót, pedig pontosan tudom, hogy mi minden előremutató benne... Igen, persze, nekem is jó lenne a siker. Jó lenne egyszer-egyszer úgy eltenni egy cikket, hogy megmutathassam majd a fiamnak, hogy ez az apádról szól. Most már sok mindenre emlékszik, jó lenne, ha ilyet is láthatna. De ez talán túlságosan romantikus álláspont.

– Hogy alakult így a pályád, hisz nagyon viharosan és sikeresen indultál. A miskolci Stuart Máriád rögtön nevet szerzett neked, és utána néhány év alatt felépítettél Miskolcon egy társulaton belüli társulatot: állandó színészeiddel markáns színházi szemlélettel, határozott stílusjegyekkel rendelkező előadásokat mutattatok be. Ebből rengeteg mindent sikerült átvinni Szegedre, ahol a Csehov-sorozatod, főleg a Platonov, de az Amerikai Elektra is kifejezetten izgalmas előadások voltak. Ott már kevesebb figyelem fordult feléd. Miközben jártad a saját utadat, amelyen biztos voltak válságok és mélybezuhanások is, valahogy elfogyott az a lelkesedés, amellyel kezdetben követték a pályádat. Miközben az előadásaidból szerintem nem tűnt el az, ami eleinte is érdekes volt bennük, csak változott, átalakult.

– Igen, ezt én is így gondolom. Lehet, hogy én is az elveszett tehetségek számát gyarapítom. Közben persze nagyon sok válság, hullámhegy és hullámvölgy volt a pályámon, ahogy az életemben is sok minden kavargott. Forgách András írt a békéscsabai Boldogtalanokról, hogy miért nem válogatta be az aktuális pécsi országos színházi találkozóra, és tett a személyemmel kapcsolatban egy érdekes megjegyzést, Már nem emlékszem pontosan, de valami olyasmit mondott, hogy kiszámíthatatlan és követhetetlen vagyok, hol ilyen, hol olyan. Ez bizonyára a felnőtté válás folyamata. Valahogy úgy tűnik, hogy mindenki kész emberként született, és néhányunknak nem jár a felnőtté válás és az érlelődés folyamata, és azt kérik rajtunk számon, amit először mutattunk. Pedig hát egy erős rajt után is fel kell venni az utazósebességet. Az ember nem mindig csinál revelatív dolgokat, van, hogy egyszerűen csak megpróbál újra és újra kutakodni abban, amivel foglalkozik. Újra és újra kipróbálni a saját határait, a dolgok határait… Néha ebben bizony kudarcot szenved, kiderül, hogy zsákutcába tévedt. Van ilyen. De olyan is van, hogy senki nem veszi észre, ha valami fontos történik. Szerintem az Amerikai Elektra legalább őt évvel (ha nem tízzel) előzte meg az akkori színházi gondolkodást. Ne felejtsük el, hogy ebben az előadásban fordult elő először, hogy 35 percig ültek mozdulatlanul a szereplők, és beszéltek egymással. Ez akkor Magyarországon még Zsótér számára is szentségtörés volt, miközben sikítozva lelkendezett érte.

– Akkor ott volt ő is Szegeden rendező.

– Igen. Az Amerikai Elektrát ezek szerint rajtad kívül a kutya észre nem vette. Ugyanezt gondolom a miskolci Amalfi hercegnőről. A fene tudja, hogy megy el a figyelem egy ilyen dolog mellett. Ennek nem tudom követni az anatómiáját, és ha elkezdenék ezzel foglalkozni, azt hiszem megbolondulnék. Azt, hogy az Elektrát nem vették észre, évekig nem hevertem ki. De meg kellett tanulnom ezen túltenni magam. Lehet, hogy ez kellett, hogy a helyére kerüljön bennem sok minden. Most már vannak fontosabb dolgok, minthogy mindenáron sikeres legyek a színházban. A család most már fontosabb. Ez fel is szabadítja az embert, inkább már örömből dolgozik, és nem valami görcsös akarásból.

– Most, hogy vége a szolnoki történetnek, hogyan folytatódik a színházi pályád?

– Erre most azt kéne válaszolnom, hogy nem tudom. Mert mindazt, amit én a színházcsinálásról gondolok, az mindig egy társulathoz, egy helyhez kötődött. Én mindig akkor tudtam jó előadásokat készíteni, ha intenzív napi kapcsolatban voltam azzal a közösséggel, ahol az előadások születtek. Ez most megszűnik. Van egy-két ajánlatom, ha nem is olyan sok. És bizonyára kezdődik a remegés a megélhetésért. Az ember 42 évesen végre saját otthonba keveredik, amin van egy tonna hitel, mint Magyarországon oly sok embernél, úgyhogy elkezdesz azért dolgozni, hogy ezeket vissza tudd fizetni. Ez nem egy termékeny állapot. De tartok tőle, hogy nincs más választásom, ebben próbálom megtalálni a helyemet.

– Akárcsak a nemzedéktársaid.

– Ez nem nemzedéki kérdés. Bár ha körülnézek, hogy mi van azokkal, akikkel nagyjából együtt indultunk, azt látom, hogy mindenki olyan talajtalan, hogy az már kétségbeejtő. Váltókorba születtünk bele, és amikor végeztünk, még egyikük sem gondolta, hogy a digitális világ ilyen viharos gyorsasággal érkezik el, és alapjaiban változtatja meg az életünket. Fura, hogy én rettentően nehezen helyezkedem ebbe bele, napi küzdelmet okoz, hogy a helyemet megtaláljam. Néha még a szavak jelentését sem értem, és ez elkeserít. Miközben azt érzékelem, hogy azok, akik otthon vannak ebben az új világban, azoknak az alapvető szavaknak a jelentését sem ismerik, amelyeket én használok. Néha már a szavakat sem. Azt érzem, hogy régimódi lettem. Lehet, hogy majd nekünk is meg kell halnunk, hogy a világ teljesen átmosódjon, és megtalálja azokat az új törvényeket, amelyek most még csak formálódnak. Lehet, hogy teljesen új szempontok fognak érvényre jutni, és értelmét veszíti ez a beszélgetés is, mert senki nem fogja érteni azokat a szavakat, amiket használunk: színház, sőt vidéki színház, műhely. Miközben még annyi téma és annyi történet van, amit jó lenne jól elmesélni. A gyerekből indulok ki, most a Vackort hallgatja, újra és újra, mi már nagyon unjuk, de ő mindig talál benne felfedezni valót. Ebből sokat tanulok. Hogy az nem úgy van, hogy túl vagyunk valamin egyszer. Sokszor kell rajta túl lenni, hogy igazán mélyen belénk ivódjon. És amíg ez így van, addig nekünk dolgunk van.

 

07. 12. 7. | Nyomtatás |