Káprázataink

Eraritjaritjaka - Theatre Vidy, Lausanne

"Az elhülyülés megment a szorongástól" (Elias Canetti)

Mindenre nyitottan böngészve az interneten Elias Canetti élete s munkássága nyomában, már az író nemzeti hovatartozása körüli kérdés tisztázatlansága, vitatottsága is szórakoztató s tanulságos volt. 1981 irodalmi Nobel-díjasát itt osztrákként, ott németként, amott brit-osztrákként határozzák meg, és származását illetően sem csekély a zavar. Az olaszos hangzású nevet viselő Canetti anyai ágon drinápolyi eredetű (ma: Edirne - város Törökország európai oldalán, a görög határ közvetlen közelében), apai ágon pedig egy ősidők óta Ruszéban (ma Bulgáriához tartozik) lakó szefárd (vagyis spanyol eredetű) zsidó kereskedőcsalád sarja. Az író 1905-ben született a Duna-parti kikötővárosban, amit önéletrajzi írásaiban következetesen románostörökös nevén, Ruszcsukként emleget.

A Canetti-család ladinóul (archaikus, ókasztíliai eredetű nyelven) beszélt, a szülők egymás közt ("Ne a gyerek előtt!") németül társalogtak. Cselédségükkel bolgárul, románul érintkeztek, természetesen héberül imádkoztak, és ne felejtsük le a tablóról a kis Elias barátját, a szomorú örmény szolgát, a cigányokat, az albánokat, a görögöket s a Canetti-nagyapát, ki előszeretettel énekelt török dalokat.

A Canetti-házaspár Ruszéból Manchesterbe emigrált, majd az édesapa hirtelen halála után a huszonhét évesen özvegyen maradt Canettiné a három gyerekkel Bécsbe költözött. Canetti világpolgár, kényszer-világpolgár volt: Bécs után Párizsban élt, majd Zürichben, Berlinben s ismét Angliában (Hampsteadben). Zürichben halt meg 1994-ben. A német nyelvet, melyen aztán életművét megalkotta, édesanyjától sajátította el, valóságosan anyanyelvként. Családjukban a német egyfajta titkos szerelmi kapocs is volt, egy gyorsan elillant, boldog kor rögeszmésen őrzött, verbális emléke, s az ősi, patriarchális rend elleni lázadás, a kiszakadás vágyának jele s eszköze, melyet a kisfiú ámuló kíváncsisággal hallgatott. Canetti roppant életműve a Bécsről és színészi pályáról ábrándozó szülők szerelme emlékezetének termő árnyékában bontakozott ki németül. Az egyik fő mű, A káprázat (Die Blendung) - melynek első képe (A séta) Heiner Goebbels nagyszerű rendezésében is felbukkan - 1932-ben keletkezett, egy évvel Hitler hatalomra kerülése előtt. Canettinek a német nyelv iránt érzett elemi ragaszkodásán a következő tizenhárom év pokla (mely, ha nem emigrálnak, vagy az emigrációban rosszul választanak úticélt, tartózkodási helyet, valószínuleg őket is maradéktalanul elnyeli) sem változtatott.

Heiner Goebbels, a színházi, film- és balett-zeneszerzőből lett, korábban szociológusi tanulmányokat is folytatott rendező 2004-ben mutatta be Eraritjaritjaka címu, Canetti-szövegeken alapuló művét. A lausanne-i Theatre Vidyben (a teátrum pontos címe megdobogtatja a táncszeretők szívét: Jacques Dalcroze sugárút) létrehozott alkotás meghökkentő címe, mint azt Canettinél, ergo számos más hivatkozásban is olvashatjuk, "az ausztrál bennszülöttek nyelvén" az elveszett dolgok iránti vágyat jelenti (pontos források szerint az ausztrál bennszülött törzsek még ma is mintegy kétszáz különböző nyelvet használnak). A nyelvek, szavak ura, Canetti bizonyára élénken figyel odafentről, amint e kiváló alkotásra - a bemutatása óta eltelt három évben - világszerte jegyet kérő nézők hadai vagy a kimondhatatlan, szépséges címmel, vagy a rendező, hm… áthallásos nevével próbálkoznak. Fontos adalék: Canetti Lausanne-ban sajátította el édesanyjától a német nyelvet.

Az Eraritjaritjaka - Mondatok múzeuma szó, zene és látvány sokszorosan megcsavart, páratlan erejű összjátéka: az alkotás szerkezete egy zseniális, bonyolult struktúrákban gondolkodó elme műve, tartalma egy okos és mélyen érző, messzire tekintő és empatikus emberé. Egyszerre élvezünk monodrámát, koncertet, filmet, különleges látványt - szót, hangzást, állóés mozgóképet. Rivaldájában, küzdőterén, harcmezején egyetlen alak, a nemzetközi hírű színművész, André Wilms, kivel Goebbels 1993 óta immár harmadszor dolgozott együtt. Wilms, kit elsősorban filmszerepei (Aki Kaurismäki, Agnieszka Holland, Claude Chabrol s más rendezők alkotásai) nyomán ismerhet a honi közönség,
lenyugöző orgánumú nagyvad, elementáris ereju jelenlétével szinte széjjelfeszíti amúgy igen tágas játékterét. Zenész part-nerei a holland Mondriaan Quartet vállalkozó szellemű virtuózai: más, élő szereplő, ötükön kívül (ha csak nem számítjuk a kulcsszerepet kapó operatőrt, ki idővel a történések fontos, s olykor látható részesévé válik) nem jelenik meg.

Wilms Canetti szövegeit mondja, aforizmákból, állításokból és kérdésekből, puhatolózó feltevésekből, mondatokká formált álomképekből, látomásokból, kétségekből álló, sűrű és tömény szöveghalmazt. A mondatok társadalmat, szerelmet, életközösséget, hatalmat, uralmat, magánéleti és közösségi viszonyokat, szent és profán tartalmakat érintenek. Bárhol, bármikor a nézői elevenbe vágó, minden nehézség nélkül közösségre, egyénre vonatkoztatható darabok - egyáltalán nem múzeumi tételek - ezek. Tablóba rendezettségük, szellős szerkesztettségük folytán mégiscsak tárlóba helyezettnek érzékelt, ám az üveg alatt pulzáló lüktető, sóhajtó - egyszóval eleven szavak hangzanak el. Egy, a XX. századi Európában létezett, sodródott, elemi erővel megállapodott, felépült, kikristályosodott, talpon maradt, óriási szellem öröknek maradt, mai, "korszerű", avulhatatlan állításai, kérdései, utópisztikus képei. Wilms hivatása és diadala e szövegek megszólaltatása, ittenivé, mostanivá tétele, amire maga az előadás egésze is épül. Heiner Goebbels rendezésének egyes előadásait különleges eszközökkel ágyazza bele az adott helybe, pillanatba. Állíthatom ezt olyan szerencsésként, ki az előadást nem először látta. Bécsben, hol az Eraritjaritjakával először nyílt módom találkozni, a produkció bécsi volt, amint Budapesten budapesti. De erről kicsit később.

A játék felütéseként Canetti kor- és bizonyos mértékben sorstársának, Sosztakovicsnak nyolcadik vonósnégyese, ez a fenséges, nyugtalanító remek csendül fel. A kvartettet követően belépő Wilms hatalmas, üres térben, egymagában: a színész - a fénytervezés bravúros húzásaként - önnön fénylő "árnyékával" játszik. Teste nem sötét foltot vet a padlóra, ellenkezőleg.Mozdulatait, forgásait elnyújtott, vakítóan fehér téglalap követi precízen.

A színész tolmácsolta Canetti-szövegek túlnyomó részben az 1942 és 1993 közt írott - vagy inkább vezetett – Feljegyzésekből származnak. A magyarul Halasi Zoltán remekmívű fordításában hozzáférhető - ha jól sejtem, az ő magyarításávaltalálkozhattunk az előadásban is, bár ezt a színlap nem jelzi - gondolatok olykor néhány szavas tőmondatok, máskor hosszabb futamok. A játék az izgalmasan szerkesztett feljegyzés-tételek tartalmára finoman reflektál: az állatokkal gyakorta foglalkozó notíciák "illusztrációjaként" megelevenedő robotlámpa szegődik Wilmshez. A hatalmas, lábra állt, fekete bogárra emlékeztető, távirányítással mozgatott eszköznek még egy hosszú "csápja" is van, melyre a színész zsinegen lógó kis labdát akaszt. Az illúzió tökéletes, egy ponton túl elhisszük, amit Wilms elhitetni akar velünk. A bókoló, hajladozó, ide-oda mozgó, néha megriadó, görgős talpra szerelt tojásforma, "tetején" váltakozó erejű fényt kibocsátó kis félgömbbel valódi élőlénynek, urbéli házijószágnak tűnik.

A szín közepén egy kétszintes szabvány- kockaház hófehér makettje. Az építményre sötétség borul. Ház, otthon, a vándorló bárhol álló hona ez, amire dübörgő vihar szakad. A házikóból egyszerre sűrű, lőporszagú füst lövell elő, s oszladozni kezd a magasban. Csontig hatoló mennydörgést hallunk hosszú percekig - finom fények a gomolygást pásztázzák. A fekete padló megnyílik, villanásnyi idő alatt húzódik szét, s immár hófehér a színpad előttünk. Aztán a háttér fekete függönye is a magasba emelkedik - ugyanilyen iramban - s a háttérben egy ugyanolyan ház "életnagyságú", fehér homlokzata bukkan elő.

A színész egyszerre kabátot, kalapot vesz, és sietősen elhagyja a színt: lelép a nézőtérre, majd a rendezői bal oldal lépcsősorán, egy operatőr kíséretében, lendületes léptekkel távozik - közben még egy magyar "viszlát" is elhagyja a száját. Innentől kezdve a hófehér homlokzaton, mint óriás mozivásznon követhetjük útját, élő, egyenes adásban. Gondoljuk mi. Wilms a MUPA néptelen folyosóin igyekszik a kijárat felé, a ház előtt autóba ül, elhelyezkedik, s innentől kezdve a kocsiban ülve mondja tovább szövegét. (Érdekes volt megfigyelni, hogyan változott meg a közönség viselkedése, miután a Színész, meglepetést keltve, elhagyni látszott a játékteret - fogalmazzunk úgy: lazult a fegyelem, mintha csak moziban lennénk.) Ami innentől következett, az a – korábban már emlegetett - honosítás: Wilms a mi budapesti utcáinkon hajtatott, aztán a mi pesti flaszterünket taposta, kerülgetve a pesti utca népét, majd kulcsot vett elő, s belépett egy József körúti bérház kapuján, felment az emeletre, s benyitott egy lakás ajtaján. Lehajolt aztán, s felvett egy köteg bedobott levelet, egy aznapi lapot (mint értesültem, a gondos szervezőknek köszönhetően a két előadásban egy-egy, különböző napilapot). A konyhába ment, s nekilátott elkészíteni vacsoráját, snidlinges, vöröshagymás rántottát, két tojásból. A gondos szemlélő először akkor gyanakodhatott "svindlire", mikor a hűtőbe bekukkantó színészt a frizsider belsejéből vette a kamerás, s aztán még több más, szokatlan, bravúros szögből. Másodjára - természetesen az első sorokban ülők - a színpadról áramló, finom hagymaszagra figyelhettek fel…

Wilms tágas otthonban jár kel, melyben sokfelé találhatóak "magyar" nyomok: hazai termék a konyhában a margarin, az üdítő, az ásványvíz, az íróasztal mellett aprócska keretezett képen mintha Bartók ülne a zongoránál, a padlástéri vasalószoba bekapcsolt tévéjén magyar meccs (mikor a színész elkapcsol róla, egy félhangos, nézőtéri, csalódott "óóó" jókora, megérdemelt derültséget kelt). A ház szentélye természetesen a munkasarok: falán mint egy kaukázusi harcos mellén, övbe bújtatva a töltények:
tűhegyesre faragott ceruzák regimentje sorakozik egy praktikus tokban. A zenészek a színpadon játszanak, az íróasztalnál helyet foglaló Wilms dudorászva egy partitúrában mélyül el - a kotta az éppen hallható műé. Ám nem ez az egyetlen játékos kapocs a filmalakként látható játékos és a muzsika közt. A férfi a Mondriaanék által éppen játszott Ravel-vonósnégyes pizzicatójára aprítja vágódeszkán a snidlinget - ellenállhatatlanul
mulatságos jelenetben. A színész jártában-keltében a Feljegyzések közül recitál, s egy - fekete-fehérre váltó - jelenetben, a Káprázat Kien doktoraként egy láthatatlan kisfiúval, a regénybeli szomszéd Franz Metzgerrel vált szót. Háza tetőterében, szűk, furcsa zugban katedrális-makett, kitömött gázlómadár.

Az épület addig vak ablakai közül az egyiken megnyílik a fekete takarás. A nézői zöm e pillanatban jön rá, hogy Wilms nem hagyta el az épületet, a nézőtérről kilépve, rejtekúton visszatért a sík homlokzat mögötti, a publikum előtt rejtett, tehát (oda) fel nem tételezett világba. Nem a Nagykörúton vagyunk: a kamera a képet az előttünk magasodó murália mögé elképesztő részletgazdagsággal felépített ál-otthon teréből sugározta. Goebbels egymás után tárja fel az ablakokat: mintegy bizonyítékként tárulnak fel az addig filmen bejárt terek szeletei, majd a fehér falra finoman felvetül a teljes belső tér képe. Mint egy röntgenfelvételt, láthatjuk a lakás minden porcikáját. Goebbels bravúros húzása természetesen nem öncélú bűvésztrükk, a lényege nem az, hogy illuzionista gesztussal ámulatba, hanem - akkor már inkább - zavarba, vagyis fokozottan elgondolkodóba ejtse közönségét.

A meglesett magány, az otthon fogalmának viszonylagossága, a becsaphatósággal szembesülés - ezek határozzák meg Goebbels bölcs rendezését. André Wilms Canetti alakja, teremtménye, s Canetti maga. Társak nélküli óriás, ki látszólag visszalép az életbe, "életesíti" a színjátékot. Fogoly, kinek alakjáról a játék végén nem nehéz azt fantáziálni: mikor mi, a közönség hazaindulunk, ő a buvös házban marad, örökre.

Ismerős minden szó, s elkísér, megül a szívben-fejben. Canetti mondja Wilmssel:

"Ott az emberek akkor a legelevenebbek,
amikor éppen meghalnak.
Ott az emberek sorokban vonulnak ki az
utcára, egyedül mutatkozni közszemé-
remsértésnek számít.
Ott a tulajdon rossz testszagot áraszt.
Ott, aki dadog, annak bicegnie is kell.
Ott naponta cserélik a házszámokat, nehogy
valaki hazataláljon.
Ott a fájdalmaink mindig valaki másnak
fájnak, saját fájdalmak nem érvényesek.
Ott az emberek múltbéli nagyságok nevével
szidalmazzák egymást."
(Ford.: Halasi Zoltán)

Halász Tamás
07. 12. 3. | Nyomtatás |