Ha-IQ

Kocsis László: Körbefal

Magunkba szívni egy előadás ízét-zamatát: ehhez ott kell lenni, kiváltképp egy olyan produkció esetében, ahol a nézőnek nincs kijelölt helye, hanem maga is potenciális résztvevője annak. A részvétel lehetősége nem pusztán abban mutatkozik meg, hogy beeresztéskor a nézők markába nyomnak egy marék dobálnivalót, amit később az előadóra szórhat a hangulat érdekében, hanem mindenekelőtt abban, hogy butoh-ra várták a nagyérdeműt.

Látszólag egy mindentől elhagyatott térbe terelnek minket, egy kopár, lehasznált, rideg és sötét helyre. A fénykörben valaki ül, talán horgászik. Ügyet sem vet a gyengécskén záporozó kopogásra, amit néhány dobáló okoz, keze egy leveles ágacskára téved. Mint egy kisgyerek, babrál rajta. Nehézkes, reszketeg, élete derekán megroggyant férfit látunk, akiről láthatóan réges-rég lefoszlottak az emberi világ külsőségei: nincstelenül átadta magát önnön titokzatos és öntörvényu természetének. Befelé figyel. Benne lélegeznek a történések, amelyek alig tetszenek valamicskét elő a mozdulatlansága alól. A férfi hosszan üldögél, háttal egy belső sarokban, ahol egy csonka tükör, füstölő, elszórt gyerekjátékok hevernek. Egyszer csak minden látható ok nélkül fölemelkedik, és hagyja, hogy elvigye őt az ágacska a tér közepéig. A pillangó-röptu levelecskék egy üveg szélcsengőhöz vezetik. Csengő és levél mintha összecsivitelne, táncolna reszketeg kezén. Itt mindannyian elidőzünk kicsit.

De megriad, menekül. Vagy valami átsuhan rajta, hogy halaszthatatlan dolga van? A férfi a sarokba ront és leül. Azért, hogy megrázó élményét kipihenje? Netán erőt gyujteni a következő akciójához, a kőhordáshoz? Mert némi üldögélés után egy kislány ócska, pink muanyag homokozó talicskájára hétrét rágörnyedve macskakövet kezd el vonszolni. Egyszerre csak egy fér bele a jókora bazaltkockából, de az illetlen súly félúton kinyekkenti a szerkezet cumisárga kerekét. Ez jócskán megnehezíti a sziszifuszi munkát, de a férfi nem adja fel. Kövét végül átlódítja a fénykör belsejébe, és kimerülten félrehengeredik. Sajnálat, együttérző szomorúság az, amit érzek iránta, egy silány ember silány életkörülményei miatt.

Ültében megkaparint a férfi egy botot. Egy kihegyezett végű fáklyanyelet. Először tapogatja, majd megragadja és körülkém-lel. Nehézkesen és megadóan áll fel újra. Ez a felállás azonban nem ér véget az öreg görbe hátán, hanem tovább emelkedik, míg szálegyenes nem lesz, és állát egyenesre szegve a férfi elindul a fal mentén. Botjával, akár egy harcos, körbehariskol a falon, egészen körbe. Éveket forgat vissza, és mire könnyu, határozott léptekkel középre jár, leveti az öregség bilincseit. Az ifjúvá lett veterán bottal megjelöli helyét, porondot ír maga köré. Rezervátum ez? Krétakör? Vagy a körbefal legbelső burka? Körbe-körbe forgatja suhintva, pörgeti felemelt feje körül a botot. Sem támadólag, sem védekezően nem lép fel, csak úgy forgatja.

Ám az erő hamar elenyészik, ez bot a múlté lesz. Amire támaszkodik, újfent roggyant tagokkal, az már egy másik bot, vagy egy másik élete a botnak. Vagy egy másik élet.

Idők, terek, életek kavarognak a vén csavargó fölkavarodott lelkével. Számtalanszor átváltozik, pedig nem cserél ruhát. Tárgyak vándorolnak a kezén jelentésről jelentésre, és közben semmi sem állapodik meg, semmi nem végződik, pusztán átlibben, átfolyik valami következő helyzetbe. Lehetetlen volna bármiféle logikát keresni az egymást követő jelenetek, az egymásra torlódó állapotok mögött. A pálya, amit hősünk bejár, nem lineáris. Visszaérkezik az üveg szélcsengőhöz, majd vissza a kőhöz, vissza a bothoz, vissza az öregséghez.

De a bot eltörik, s emberünk ismét csak magába roskadva ül. Rezzenetlenül vár, míg nővé nem lesz, aki szépítkezik és táncol. Vagy öreggé alakul, aki kézről-kézre járva osztogat, talán dobálnivalót, talán alamizsnát. Vagy megifjodik és botoz, körbe- körbe forog és forgat, majd ismét rezgő agg lesz, aki az osztást a saját fején végzi, magára szórva szütyője maradékát.

A butoh jobbára nem értelmezhető előadásként. A butoh-zó ember nem feltétlenül előad. Megkockáztatom, egyáltalán nem előad, hanem sokkal inkább nyilvánosan beenged a saját terébe, hogy mintegy részt vehessünk "őbenne". Láttatni engedi magát egy időre, úgymond "kiereszti" magából az őt kibélelő érzeteket, állapotokat, és beburkol vele minket, jelenlévőket.

Kocsis László Szúnyog tisztában van a butoh jellegével és azzal is, hogy ennek mennyire van, pontosabban mennyire nincs hagyománya a kultúránkban. Ezért az ő butoh-jában csinálhat a néző is valamit, például állhat a fal mentén és dobálhat. Vagy akár tehet mást is. Részt vehet belátása szerint. Ilyen is lehetne ez a tánc.

Úgy érzem, Szúnyog számolt azzal is, a játék kedvéért, hogy a közönség, ha már bármit csinálhat, ami adekvát az ő "eseményével", esetleg csinálni is fog valamit, és ezzel elmozdíthatja őt a koreográfia kötött pályájáról. Izgalmas feszültséggel töltené föl a felmutatott lény amúgy is erős jelenlétét. Még akkor is, ha látszólag nem reagál, nem kommunikál esetleg. A színpadi lény magába szívhatja az illető vendég- gesztus impulzusát, és így az előadót az az öröm érheti, hogy valakivel találkozott, valakit ily módon is befogadhatott az élet falával körbefont világába. Mi más célja lehet a résztvételnek, esetünkben akár a dobálásnak is?

Persze egészen más fény vetül az értelemre, ha úgy fogjuk fel, hogy Szúnyognak egyszeruen dramaturgiailag volt szüksége, hogy megdobálják, és ezt nézői statisztériával oldotta meg.

De nem hinném. Ismerve a butoh-t, és ismerve Szúnyogot, nem tartom valószínunek, hogy pusztán a szimbolikus szösszeneteit kell néznünk a munek. Amennyiben ezt tennénk, dramaturgiailag darabjaira hullna az egész. Az elemzés pedig jó eséllyel siklana félre a fölsorakoztatott szimbólumok fölfejtésével. De az már nem a butoh volna.

Mindazonáltal nem állíthatjuk, hogy nincs jelentőssége a szimbólumoknak. Hatásuk, mint a haikué: sejtetés, sugallat, kinyilatkoztatás, meditáció. Elsősorban érzelmi lavinát indít, arra sarkall, hogy egy időre elhagyjuk értelmünk földjét, és a levegőbe emelkedjünk szabadon, felmerülő érzéseink és érzeteink szárnyán.

Szimbolikus manővereivel képzettársításra csábít a butoh, mint általában minden haiku, és úgy is tömörít. Időutazást, rohamos átváltozást tesz lehetővé, lassú folyamatokat láttat, képekben beszél, és nem fél költőinek lenni sem.

A Körbefal táncosának tartásából, mozdulataiból kiolvassuk azt a lényt, akit láttatni kíván. Mégis ellenállhatatlan hiányérzetet okoz valami. A butoh a lélek tánca, válaszolta egy alkalommal a csodálatos butoh-muvész, Daisuke Yoshimoto, amikor megkérdeztem tőle, hogy voltaképpen mit is táncolt el, miről szól a tánca.

Gondolom, a lélek táncának jobb, ha nincsenek szokványos előadómuvészeti premisszái, mégis a befogadónak szüksége van kapaszkodókra. Lehet, hogy sosem tudjuk meg azt, hogy miről szól a Körbefal, mégis elménk kényszeresen összefüggéseket próbál teremteni az öreg, az ifjú és a nő alakjai között, értelmet keres fölbukkanásuk sorrendjében, belelát gesztusaikba, megfelelteti egymásnak, jelentését látja cselekedeteiknek. A Körbefal élvezetében gátat, nehézséget jelentett bármiféle kapaszkodók hiánya, ugyanakkor az ötletek, a motívumok túláradó bősége fölgyorsította, kapkodóvá tette azt.

A butoh-ban a fokmérő a hitelesség, az a fajta részvétel, amit a jelenlét energiája mutat meg. A Körbefal túl sokat markoló és
túl sok találgatást megengedő dramaturgiája (vagy más összetevője) nem engedi a táncost az átélés magaslataira. Márpedig az intenzitás a legfontosabb a butoh-ban, állapotok
intenzitása, amit az előadó magában föl tud gerjeszteni egyrészt képzelete, másrészt kimunkált fizikumának bravúros használatával. Az intenzitás nem feltétlenül dinamikus mozgásban valósul meg, s ehhez mérten a jeleneteknek sajátságos idejük van. Lassító, surítő időérzék kell hozzá, tudni kell lelassulni a szemlélőnek, megtanulni
a részleteket s a nagy egészet egyszerre figyelni. Szúnyog táncának részleteiről azonban nem pontosan tudni, hogy mely nagy
egész kibomlását szolgálják.

A butoh elsősorban színtiszta megélés, a fizikumra kivetülő, a testet megmozgató belső történés, eszme, gondolat, érzés, érzékelés, vagyis minden, ami magában az emberben benne van. Nem az eljátszáson, hanem ténylegesen és mélyen átélt felidézésen alapul a technikája, mivelhogy ab ovo, ezen a speciális, intenzív felidézésen keresztül mozgósítja egyáltalán a mozdulatot.

Egy butoh előadás mindig véres valóság, az egyén, a személy véres valóságának sajátos derivációja és költészete, s ez a költészet, archetípusok fölmutatásán keresztül fogalmazza meg közléseit az egyénről, a személyesről. Ami a haikuban kép, az a butohban állapot, folyamat és mozdulat egyben. Mivel a butoh esetében történetről, narrációról, ars poeticáról nem beszélhetünk, mert nemigen van benne, a sajátos táncbeli mibenlétét leginkább a testet megmozdító, alakító érzetekben kell látnunk, hisz elsődlegesen ők uralják a testet, ők a bizonyos "drive", a húzóerő. Érzetek, amelyek világszemléletek és okozatok is egyben, és mélységesen kultúrafüggőek is: esszenciák, amelyeket kibekibe máshogy csöpögtetett bele az élet, de valahogy mindenkibe belecsöpögtetett. Szexust, halálvágyat, borzadást, félelmet, szeretést, szerelmet. Szégyenérzést, őrületet, nihilt. Ezért, hogy mindre könnyen ráismerünk. A Körbefal koldusa drámai átváltozásokon megy át, sokat sejtető eszközhasználattal és gesztus-szóbőséggel ábrázol, de valahogy mégsem tudjuk, hol
van a hangsúly. Képlékeny jeleit a mozgásnak olvashatom így is, úgy is. Lassú, hosszan kitartott mozdulatokban ömlik egy-egy kép elénk, vagy hirtelen váltással villan ránk egy fordulat, ami lehet, hogy kiteljesedik és aztán újból lelassul, de az is lehet, hogy visszavezet minket egy korábbi stációhoz. Zsombékról zsombékra ugrálunk, de nem látni a rétet. Nem érzékeljük a kifutót. Ahonnan majd
elrugaszkodhatunk.

A butoh-tánc dramaturgiáját belső állapotok egymásból következése vagy egymásba fonódása, sodródása adja. A Körbefal esetében ez a fonat koszorúként körbeér, a kezdet és a vég találkozik. Visszatér a levél és a csengő motívuma, majd a rés a falon, amin keresztül érkezni és távozni lehet. Az ágacska az elején a csengőhöz visz, a végén az ablakhoz, ami nem is ablak, csak rés a "körbefalon", melyen át elillan a lény.

Mint az a régi cinematográf, ami huszonnyolc kockáját egyvégtében váltogatva, a kukucskálóban létrehozza a végtelenség érzetét, mi is, a Körbefal oldalára tapadva, vágyakozva kattogtatjuk képeinket.

Kocsis László:
Körbefal
Koreográfus,
rendező, előadó: Kocsis László
Helyszín: Merlin Színház

Bajna Zsóka
07. 12. 3. | Nyomtatás |