Minek az elegye?

L1 Kortárs Táncfesztivál

Elvagyunk, mint a befőtt, nagy, belterjes családként. A hangulat voltaképp kedélyes. A mellettem ülő hátizsákos művészféle az egyik előadás alatt zajosan megvacsorál. Egy másik szopogatós keménycukorkát kocogtat a fogához, így oda a darabbéli csöndnek. Fogy a vörösbor a büfében, a napok előre haladtával az illúzióm is, hogy e felületesen összeválogatott alternatív seregszemlén történhet-e még valami, ami esemény számba megy - mármint színházilag. Öt nap, három helyszín (MU Színház, Bakelit Multi Art Center, Nemzeti Táncszínház), kilenc előadás. Az L1 évi rendes kortárs táncfesztiválja zajlik, a hatodik.

Ne nézz madárnak!

Lenne egy baráti tanácsom a mindenkori fesztiválszervezők felé: körültekintően járjanak el a külföldi vendégfellépők egválasztásakor, és akinek névjegykártyáján azt olvassák, performer, legyenek szkeptikusak vele szemben a végsőkig, mint tulajdon anyósukkal. Megeshet ugyanis, hogy egyesek e buvös címkével fedezik szakmai alkalmatlanságukat. A névjegykártyás performerek kevés dologhoz értenek igazán, közlésvágyuk viszont csillapíthatatlan. Az L1 fesztiválra is jutott belőlük.

Meglepődve tapasztalom, hogy vannak alkotók, akik azt remélik, hogy másfél kiló nyers marhafelsál nyílt színi megsétál- tatásával - és azzal a szánalmas blődlivel, mely e "szent" cselekedetet közreveszi - meg tudnak hökkenteni közülünk bárkit is a dadaizmus után majd kilencven évvel (az utána következő performergenerációkról nem is beszélve). A francia-cseh Pierre Nadaud, aki állítólag oszlopos tagja a cseh táncéletnek, és filozófiai tanulmányai után a prágai HAMU nemverbális színházi tanszékén diplomázott, még ott tart, hogy értelmetlen és széteső darabszerkezettel, simlis lézengéssel, céltalan átöltözésekkel, teszetosza időhúzással, élőben rikácsoló szólógitárral, költészetnek álcázott álelmélyült dumákkal, a táncszőnyeg részleges felszedésével és vakondként való feltúrásával lehet ma valamit keresni. Pénzt esetleg, polgárpukkasztást aligha. Igaz ugyan, hogy Budapesten előadás nyilvánosan megbukni nem tud (most sem tudott), túl illedelmesek (vagy szolgalelkuek?) vagyunk hozzá, azon viszont már túlléptünk, hogy pukkadozzunk rajta.

Pierre Nadaud táncos-koreográfusperformer A harag napja (Jour de colére) címu előadása kapitális blöff. Ócska porhintés. Lejárt lemez. Ez a vélemény ugyan nem egyezik Jana Návratová, a Prágai Színházi Intézet munkatársának ajánlásával, aki költői, mélyen elgondolkodtató és vakmerő kísérletezésnek tartja a darabot, sebaj, ha mást mondanék, elárulnám azokat az alkotókat, akiknek a színház ma többet és mást jelent a nézők elé hányt vizenyős tekintetu exhibicionizmusnál.

A L1 fesztivált nyitó opus valamivel szolidabb eset. Két surun gépelt oldal Erikk McKenzie és Javier Murugarren pályájának leirata, mégsem foglalkoznék avval, hol, mikor és mit bohóckodtak össze a nagyvilágban, elég volt látnom tőlük a Voor Margaretta-et, hogy kijelentsem: nem szabad túl komolyan venni őket. Harminckörüliek
amúgy, előbbi norvég, utóbbi spanyol, egyébként mindketten hollandok, vagány, szimpatikus fickók, de hogy fel sem fogják, a nézők pénzt áldoznak a fellépéseikért, az egyszer biztos.

Úgy tetszik, egyikőjükön sem értek még be az előtanulmányok, vagy jól palástolják, pedig Murugarren még koreográfusi diplomát is szerzett Amszterdamban. Elszötyögnek,
maszatolnak a színpadon, slendriánra veszik a figurát, és persze nem az a baj, hogy ez nem tánc. Az se, hogy performance. Az a baj, hogy nem jó. Olyan se füle, se farka vigéckedés. Nem kell a szomszédba menniük egy kis fárasztó művészieskedésért.

A Murugarren-McKenzie alkotópáros huhója a valódi (vetített) és a képzeletükben démonként cikázó madarak körül forog.
Hitchcock mester filmtörténeti lidércnyomásával való mindennemu párhuzam a véletlen vagy a felelőtlen belemagyarázás műve. Az alkotók darabjukat multimédiás táncversnek mufajolták, amiből egyedül a jelző ül. A teremben kreált rendetlenség, a zurzavar érzete. A parketten félig feltekert táncszőnyegek. Egy fiatal nő fogja a vetítőgépet, és ide-oda filmez vele: padlóra le, plafonra fel, az oldalfalakra, a szemünkbe, mindenhová. A felvételen galambok röpdösnek, mögöttük a csupasz égbolt. Föltehetően a szabadon szárnyaló madarak M & M lelki nyomorúságának megidézői, mert ahogy táncosként össze-vissza futkorászva, hemperegve besüvítenek a terembe, végig azon mesterkednek, hogy lekapdossák, elhessegessék azokat a filmkockákról. Az ingét feltépő McKenzie a mellét mardossa, amikor a vetített kép "rárepül". Harakiriig szerencsére nem jutnak el, mert Murugarren hipp-hopp maga is madárrá lesz, akit kifulladó társa egy teatojást lóbálva próbál sikertelenül visszacsalogatni a közelébe leengedett szűk kalitkába. Utóbb váltanak (újabb értelmezhetetlen jelenet az értelmezhetetlenségben), most McKenzie lép elő szárnyasként egy struccszeru plüssbábu jelmezébe bújva, fél női mellel, tütüben,
tigrismintás esernyővel. Dühödten nekitámad társának, mire az kitépi a madár szivacsszívét, a dög kimúlik, Murugarren pedig, miután kivonaglotta magát, belefejel egy harang alakú, szövet lámpaburába. Azzal bóklászik fel s alá, majd a latinos könnyűzenén begerjedve keringőzni csábítja tüllszoknyás társát, és a közönség sorából többeket. Engem sem így, sem úgy nem tudott táncba vinni.

Szakkörködés

Az L1 fesztivál első hazai fellépője, Haraszti Adrienn úgyszintén össznépi dzsemboriba futtatja ki szólóját (Transz-formációk). Színes pasztellkrétát osztogat szét a nézőtéren, és rajzolni csalogat. Alkotó és közönségének váratlan találkozása a fehér rajzlapokon szándéka szerint megkoronázása lenne a performance jelleget öltő darabnak. Haraszti nem kevesebbre vállalkozik benne, minthogy élőben interakciót generáljon a tánc és a képzőmuvészet között. A kísérlet akkor lenne sikeres, ha a testét improvizációs játékra (is) odaszánó táncos (Haraszti Adrienn) és a bekamerázott asztal fölé hajló rajzoló (Jenei Gabriella) egyéni kifejezésmódjából kölcsönösségi alapon egy inspiratív, koherens, megismételhetetlennek tunő gesamtkunst születne - ámbár a két muvészeti ág egybeúsztatása ilyenformán eleve nehézségbe ütközik.

Nemrég láttam felvételről a tavalyi Avignoni Fesztivál egyik szenzációját, a Paso Doblét, Nagy József és egy neves katalán képzőmuvész, Miquel Bareló perfromanceát, melyben egyesült erővel "dolgoztak meg" egy nagyszobányi, puha agyagfalat a Celesztinusok templomának hajdani oltárhelyén. Az előadás egy artisztikus felület kialakításán túl az együttalkotás részegítő misztériumáról szólt. Akciójuk attól lett érdekfeszítő, hogy a két alkotó az eredeti szereposztást felrúgva értőn folyt bele a közös munkába. A táncosnak nem volt idegen terep a képzőmuvészet (érthetően, hiszen Nagy József még ma is aktív "pályaelhagyó"), a képzőmuvésznek pedig a testével való figyelmes bánásmód. Látványnak sem utolsó, ahogy a sima agyagfal az erőszakos behatások következtében egy zaklatott, kráteres, holdbéli tájjá gyúródik át, miközben az alkotók fekete öltönyös ünnepi ruházatát szürkévé koszolja a nyálas agyag. A zárlatban lélegző, szerves anyagként maga Nagy is beépül a szétbombázott, puha falba. A Paso Doble idevágó tanulsága: a gesztusmuvészetből sem spórolhatók ki a szuggesztív egyéniségek.

Harasztiék esetében azonban nemcsak a formátum hibádzik, hanem a szakmai igényesség is. A táncos jelentés nélküli, kanyargós karmunkával kísért, hajladozó, hullámvonalas tánca szerény képzelőerőre vall, pedig a nyitó póz, az összekuporodott testből felfelé kinyúló finom kézfejjáték (á la kabuki), és annak tükörképe a fehér falon - ahová később a rajzokat is nagyítják - még reményt keltően szép. Teljes félreértés viszont a Jenei Gabriella által papírra skiccelt vizuális világ (indák, virágminták, álmatyó). Motívumai nem ide illők, kivitelezése pedig esetlen. Haraszti megkísérli ugyan összehozni a két ábrázolásmódot, ám azok rendeltetésüknél fogva nem hajlanak rá, így törekvése látványos kudarcba fullad. Interakció helyett suta erőlködést, játszóházi pepecselést látunk. A kölcsönös ráhatás azzal jórészt ki is merül, hogy a táncos ráfekszik a készülő rajzra, izzadt testére ráragad a finom pasztellpor, szétmázolja a színes ábrákat, majd telerajzoltatja Jeneivel fehér, lengő szárú overallját.

Haraszti előzőleg maga is belát( hat)ta, szólóját fel kell tuningolni, mert kevéske. Jenei beszerkesztésével az előadás nem lett több. Jobb még annyira se.

Szennyes tündér

Széllelbélelt dalocskát dudorászik az oldalfüggöny mögött. Amikor magasabb regiszterbe ér, hangja elbizonytalanodik, mintha kifogna rajta a dallam, mi persze megorrontjuk, hogy viccel csak. Aztán lazamód belép a munkafénybe, békebeli, fehér bundácskában, szürke, trampli csizmában, kipingálva, mint egy útszéli örömlány.
Vörösen lobogó, húsosra festett szájánál csak kacéran kunkorodó muszempillái taszítóbbak. Dúdol, piszmog, lépeget, majd szembefordul velünk, ránk hangolódik, és mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, megénekelteti a közönséget. De hogyan? Ismerem magam, amikor prés alá helyeznek, dafke ellenállok. Az ő
komisz csalogatásának viszont nem lehet: akár a mesebeli róka a holló csőréből a sajtot, úgy húzza ki belőlünk a dallamot; szavak nélkül, sunyi nézésével, aligmimikával, és ahogy megadóan ráállunk a dologra, ölünkbe pottyan egy varázslatos hangulat - ami még csak a kezdet.

Ladjánszki Márta, merthogy ő a nyájas ravaszdi, szerepet játszik. Sokat, sokfélét, elbűvölően. Minden flanc nélkül, maníroktól mentesen. Érzékeny félórába suríti alaposnak tunő valóságismeretét, és ezt azért merem ide leírni, mert aki ilyen magától értetődő természetességgel képes a mellékest, a lényegtelennek tunőt, a rögtön feledésbe merülő civil pillanatokat színházi élménnyé transzponálni, annak kutatnia kell a valóság mélységeit is. Lecsúsztatja szőrös bundáját a válláról, aztán ott áll, és komikázik előttünk egy előnytelen, selyembetétes fehér ruhában, és nem lehet levenni róla a szemünket. Pedig nem csinál semmit. Úgy értem: semmi rendkívülit, semmi extrát. Csak szennyes tündérként különös sármjával betölti a színpadot. Nincs cselekmény, nincsenek epizódok; némi kitaláltság biztosan, ám az is csak azért, hogy a leheletkönnyu rögtönzések stabil vázra épüljenek. Egyetlen kísérete egy kattogó metronóm. Olykor rájátszik az ütemére, máskor rá se hederint. Nem színészkedik túl semmit, nem gesztikulál, nem kicsikarja a hatást, hanem moderált, apró és jelentésgazdag rezdületeket, kikacsintásokat, somolygásokat, merengéseket, sóhajokat, foszlányokat küld a közönség felé,
hogy a reakciók kiszurése után továbblépjen egy következő jelenetbe. Élvezi a szereplést, ám nem élvezkedik benne. Teste beszédes, finom játékra kész. Van, hogy száját hatalmasra tátva a nyelvével zsonglőrködik. Van, hogy fogkocogtatás után majdnem lenyeli a mikrofont. Van, hogy az asztal sarkában talál kielégülést. Van, hogy kiszúr a padlón egy fekete bogarat, és felsegíti a karjára; látjuk, ahogy végigmasírozik rajta, bebogaraz a dekoltázsa alá, s eltunik a fehér ruha redői közt. Kezére játszik a véletlen, és továbbgörgeti az improvizációt: Ladjánszki dilisen rángatózik, mint akit bogár csípett, ám ennek is megadja a módját,az idegrángás és groteszk testi kifacsarodás számtalan variánsát teszi elénk.

Ladjánszki Márta MONOtone07 címu egyszemélyes gesztusszínháza, habár nem bemutató (a szervezők a megsérült Dagmar Chaloupková előadását pótolták vele), az L1 fesztivál legemlékezetesebb előadása. Egy rejtélyes nő, aki "szabadidejében" táncos-koreográfusként adja el magát, interaktív színházi kalandja.

Tünetegyüttes

Elöl, nagymamáink csipketerítőin, régi, fedeles fadobozok. Hátul, egy fénynyaláb alatt, Kántor Kata ég felé szúrt, térdben kissé megrogyasztott lábbakkal simul a fehér falhoz. Mészöly Andrea Imprinting (lenyomat, bevésődés) címu darabjában ő közvetíti számunkra a koreográfus emlékezetének nyomott, ködös rejtekvilágú képeit. Begörbült válla, nyakszirtje, feje a talajhoz lapul, és viseli az ágaskodó test terhét. Sőrés Zsolt hivatásos hangcsiholó és zajkeltész a pultja felett matat. A ritmustalan, fémesen szörcsögő zajrejtelemből pengeként vágódnak ki az élesebb, viszolyogtató hangjelek. A megszaggatott fekete pólót és kopott, rövid szárú farmert viselő táncos időközben learaszol a falról. Felmeredő lábai, mint egy bogár hatalmas csápjai, hosszan elnyújtott ereszkedéssel egy földön gyürkőző amorf lény zártságába húzódnak vissza. Ez a furcsa szerves gomolyag tekeregve-hemperegve görög egyre előrébb, mígnem felfedi zilált, megtört tekintetét. Öntudatra ébredését arcának, fejének aprólékos letapogatásával érzékelteti, következésképpen már gondolkodó lényként fedezi fel a fadobozok tartalmát. Vörösborral telt poharakat emel ki a csipketerítőre az egyikből, rúzst, körömlakkot, színes üvegcséket rakosgat sakkjátékszerű alakzatba a másikból. Úgy lépeget velük a doboz fedelén, mintha igazi játszma folyna: a "bábuk" könyörtelenül leütik egymást, míg a maradék "kivégzés" áldozata lesz. Kántor lepöcköli őket jó kétarasznyi "mélységbe" a doboz széléről. A zárlat viszont azt sejteti, a szerepek időnként felcserélődnek, és el kell fogadnunk, hogy a lét nagy játszmájában magunk is törékeny játékszerek vagyunk. A táncos térdelve hátrál, az óvatosan húzott csipketerítő szélén álló üvegpoharak feldulnek, némely össze is törik közülük. Csupán a csörömpölést halljuk a ránk zuhanó vaksötétben.

Az Imprinting elcsíp egy hangulatot, ez az erőssége. A mozgásvilágát jellemző lassú, talaj közeli, vonszolódó pózokról viszont nem lehet elhallgatni, hogy "használatban vannak", és ismerős elemként járnak át egyik kortárs produkcióból a másikba. Csüggesztő, de Szabó Réka Jelenések címu szólója ehhez mérve is alibiszagú, amin a megőszült alternatív banda, aKampec Dolores élő freemuzsikája sem javít. Szabó jól szakaszolja táncát, a bevezető etap "pumpáló" karmozgásai is érdekesek, mégsem az egyénített mozdulatok, egy hangulati absztrakció felé halad, hanem javarészt kliséket ránt elő évek alatt felhalmozott mozgásgyujteményéből. Ugyan hol felejti ilyenkor a Tünet Együttes előadásaiban örömmel nyugtázott ötletgazda(g)ságát? Vagy képtelen lefordítani azt elvont táncnyelvre? Nincs mit szépíteni a dolgon: Szabó az általa vezetett színházi csoport közismert szakmai színvonalával, értékcentrikusságával, saját maga tette szólókarrierje előtt magasra a mércét. A Tünet színházi kuriózum, Szabó Réka monotánca legfeljebb a mufaj betegségtünetének hordozója.

Exchange day

Az amerikai Zenon Dance Company vendégszereplését az L1 fesztivál kiemelt eseményeként tálalták a szervezők, ezért bemutatkozásukhoz a MU-nál puccosabb színházi miliőt választottak, a Nemzeti Táncszínházat. A társulat - egyetlen koreográfiát kivéve - két különböző programmal lépett fel. A több mint húsz éve alapított, és máig Linda Z. Andrews által muvészeti vezetett Zenont a programfüzet az egyik legrangosabb államokbeli táncegyüttesként harangozta be - most tekintsünk el e túlzó megállapítástól, és szorítkozzunk kizárólag a látottakra. Első, márciusi eleji fellépésük során repertoárdarabjaikból adtak szuk keresztmetszetet, melyek közül egyedül az estet záró Coda mutatott fel erényeket. A másik három koreográfia, Danny Buraczeski széles vigyorral előadott showtáncszerű színes semmisége (Nyilvánvalóan láthatatlan), Wynn Fricke három táncosra komponált avas rituáléja (A föld áldása), illetve Tere O’Connor különc mozdulatokból faramucin összetákolt tánca (Szent álom) - nemigen ütötte meg a nemzetközi mércét. Érthető, hogy tíz nappal később, immár az L1 fesztivál keretén belül, Ladjánszki Márta és Berger Gyula koreográfiai mellett, melyeket a Zenon táncosaira szabtak, a Coda volt az est zárótétele.

A Budapest Táncszínház vendégkoreográfusaként 2002-ben idehaza is megfordult Seán Curran darabja valóban pazar. A Coda olyan, mint egy forgószél: egy lassú tételt követően iszonyatos sebességgel pörgeti a táncosokat egymás körül szinte végkimerülésig. A süvítő spirál hol kinyílik, hol összeszukül; markáns szólókat, jól átgondolt kettősöket és fékezhetetlennek tetsző csoporttáncokat vet ki magából. A robbanékony, mindvégig feszes, olykor akrobatikus megoldásokkal is élő kompozíció a szereplők egyéniségére, vitalitására, fiatalos lendületére épít, ez derít fényt voltaképpen arra is, hogy az együttes tagjai alapvetően jó kondíciójú, kimuvelt testu táncosok.

Az estet nyitó Ladjánszki-bemutató (Only you) a teátrális szenvedélyesség és az elvont dekorativitás között inog. Ritkaszínházi pillanat, amikor egy koreográfián belül két eltérő táncfelfogás mutatkozik meg. A darabot strukturáló fényváltások kidomborítani, a kidolgozott férfitestek demonstratív parádéja összekötni szándékozik az ellenható pólusokat. Az eredmény egy dramaturgiailag gyenge kézben tartott, látványában szerfelett nyugtalanító, ám végső soron nem jellegtelen előadás. Máig nem tudtam eldönteni, hogy ez a mu - a "zavaró repülésben" élen járó - Ladjánszki Márta koreográfusi pályáján megbicsaklás, esetleg egy új, víziószeru táncjátéktípus felé tett óvatlan lépés.

A teatralitás vastag kontúrként húzza meg a darab széleit. A nyitó kép nyers és sokkoló: a felszálló ködgomolyból három férfi (a Zenon táncosai) mint felajzott, koncra rontó harci eb, ugatva-csaholva, testét dobálva robbanna rá az előtérben gubbadó, védtelen és kiszolgáltatott nőre (Ladjánszki Márta), ha nem tartanák a háttérből erős kezek a vörös pórázt - íme a férfinemben rejtőzködő farkastermészet. A jelenet csak rövid snitt, amit hosszú sötét, és a nő absztrakt, erotikamentes magánszáma követ az emberi méltóságába időközben visszavedlett, dervisszoknyát öltő férfihármas körül. A koreográfia központi témája triójuk bonyolult, fizikai tánca, mely mintha a nőfaló férfitermészet egyéb tulajdonságait is birizgálná a maga elvont módján. A hol cirkuszi erőemberekként akrobatikázó, hol egyéni variációkat rovó táncosok mindenekelőtt azonban imponálni akaró hímkarként festenek. Mutatós, ahogy óriási felugrásokból a levegőben kiterpesztenek, szoknyájuk izzadt testükre csapódik, és kapálózva keresnek a semmiben biztos fogódzót. A három "csodálatos" ostromló közül az lesz a "mandarin", amelyik szelíd erőszakkal közelít a földön heverő, fagyott lelku nőhöz. A lassú, érzékeny felengedés intim pillanatai következnek. A nő testén bozontos férfifej törleszkedik végig: érint, simogat, dörzsöl, testhajlatokba furakszik. Feltár és olvaszt. Az elárvult két férfi jelenléte egy szürreálisan ellebegtetett és erősen színpadiasra sikerült képbe zárul. Vörös uszályos, vékony nő érkezik a nézőtér felől (a színpadon élőben muzsikáló Place Moscow zenekar énekese), megáll az egyik férfi mögött, észrevétlenül áthámozza rá a hosszú "köntösét“, és tovább halad; a másik férfi artikulálatlan
ordításban tör ki, mindeközben a pár, olvasztó és felolvasztott, organikus pózokban tekeregnek egymáson.

Berger Gyula egy majd húszéves koreográfiáját újította fel a Zenon hölgytagjai számára. Az akkor Növekedés címmel futó, Steve Reich tizenegy szólamú repetitív programzenéjére készült darabot saját együttese táncolta. A minimal dance mufajába sorolható mu egyike volt azoknak, ami Bergert, mint az új generáció egyik legígéretesebbjét, a szakmai és közfigyelem fókuszába röpítette a kilencvenes évek fordulóján. A Növekedés most a zenemu eredeti címét örökölte meg: Vermonti ellenpontok (Vermont Counterpoint). S bár lecsengett a repetitív zenék és táncok korszaka, Krisztina de Cha^telnek, a mufaj magyar származású nagyasszonyának alkotói
fénykora is odább van már, öröm látni, hogy Berger inimalizmusán meglepően keveset fogott az idő. Óhatatlan, hogy ilyen távolságból egynéhány mozdulat ne szoruljon cserére, különösebb viszont az, hogy ma is találóan összerakott táncmunek hat. Az azért furdalja az oldalamat, hogy az ismétlődő mozgássorok egyik elemeként
elcuppanó puszi (!), a felújításkor került-e bele, vagy már a húsz évvel ezelőtti változatban is szerepelt (láttam akkor is, de nem emlékszem rá). A gépies, monoton struktúrát amúgy ezek vagy az ehhez hasonló gesztusok árnyalják emberarcú, felszabadult játékká.

Négy nő áll átlósan, fénykörbe zárva, különböző szabású halványkék ruhában a színpadon. Az első parányi elmozdulását, kilépését a sorban következő megismétli és hozzátold egy következőt. Adják-veszik a figurákat, robotolnak fegyelemmel, akár egy öngerjesztő perpetuum mobile. A zenei repetíció felpörgését egyre komplikáltabb mozgásvariációk követik le. A táncosok többszólamú kánonja egy virtuóz, a teret keresztül-kasul átszelő, csalafinta irányváltásokkal fejlődő, jó kedélyű automatizmusban forr össze. A mozdulatokból való építkezésnek ez a tiszta rendje és logikája teszi ma is érvényessé Berger Gyula koreográfiáját.
Králl Csaba
07. 12. 3. | Nyomtatás |