A valóság arcai

Ibsen: A vadkacsa; Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája;

Bernhard: Pisztrángötös; Euripidész: Trakhiszi nők

Bár nincsenek merev határok, jól láthatóan elválik egymástól a Katona két játszóhelyének funkciója. (A harmadik, a Sufni alig tart előadásokat.) A nagyszínpadon kerülnek bemutatásra a Katona célkitűzéseit, eredményeit legmarkánsabban reprezentáló produkciók, a Kamra viszont a belső útkeresés, a kísérletezés, a kockázatvállalás terepe. Leegyszerusítve ezt úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Katona nagyszínpadára általában klasszikus darabok mai interpretációi kerülnek, míg a Kamra inkább a kortárs muvek játszóhelye. (Mindez az idei évadra is csak megszorításokkal igaz, tavaly viszont - amikor is a Katona afféle "kortárs évadot" tartott - teljes egészében felborult: a klasszikusokat csak Purca¢rete Troilus-rendezése képviselte, emellett a nagyszínpadon is két kortárs mu került bemutatásra: Roland Schimmelpfennig Előtte-utána címu darabja a Krétakörrel koprodukcióban, illetve a Papp-Térey szerzőpáros Kazamatákja. A Kamrában további két magyar ősbemutatót tartottak (Forgách András: A kulcs; Kukorelly Endre: Élnek még ezek?), emellett Bozsik Yvette egy klasszikus drámai-operai témából készített posztmodern mozgásszínházi átirata, a Turandot-közfürdő volt látható.(1)

Az idei nagyszínpadi évad látszólag valóban a klasszikusoké, hisz egy Goldoni- és Ibsen-darab mellett egy Molie`re-bemutatót is tartottak. Ez utóbbi azonban annyira szabadon bánik az eredeti muvel, hogy már nem is színreállításnak, inkább eredeti színpadi alkotásnak tekinthető. Ezt fejezi ki a címváltozat is: Bodó Viktor Molie`re Don Juanjából kiindulva (az eredeti szerkezetet megtartva, a szöveg nagy részét újrafogalmazva, a darab világát maira hangolva) A nagy Sganarelle és Tsa címmel rendezett előadást.(2) A produkció kifejezésmódja szélsőségesebb, teátrálisabb, eklektikusabb, mint amit a Katona nagyszínpadán megszoktak a nézők. Talán ez is magyarázza, hogy a darab nem élte túl bemutatásának évadát. Lehet, hogy ez a merészen eklektikus, fiatalosan formátlan, kifundáltan hatásvadász, nyersen őszinte előadás nem igazán a Katonában találhatná meg a saját közönségét?

A másik két nagyszínpadi bemutató hagyományosabb eszközökkel közelít a klasszikus drámához. De egyik sem irodalomtisztelő produkció. Mind A vadkacsa, mind A karnevál utolsó éjszakája a jelenről akar beszélni, még ha ezt más és más eszközökkel is teszik. Ebben természetesen rokonuk A nagy Sganarelle és Tsa is, hisz ez az előadásis a jelen meglehetősen nyugtalanító képét tárja nézői elé (még ha maga a játék a 60-as évekbe is transzponálja az eredeti történetet.)

A nagyszínpadi bemutatókból tehát az derül ki, hogy a Katona
- a maga muvészi eszközeivel - a jelenkori élethez keresi a kapcsolatot, az előadások a valóság megragadásának, kifejezésének, formálásának lehetőségeit kutatják. Úgy tunik, hogy a Katona muvészei még hisznek abban, hogy a világot érteni lehet (érdemes), a társadalmi-emberi problémákhoz muvészi eszközök segítségével (is) hozzá lehet (kell) szólni. Minden jel arra mutat, hogy ez a színház továbbra is részt akar venni abban a társadalmi párbeszédben, amelynek a 80-as években egyik meghatározó szereplője volt, és amely az elmúlt 10-15 évben politikai mellébeszélések, sanda csúsztatások, manipulációk következtében gyakorlatilag lehetetlenné vált. Ezzel azt a kérdést is feszegetve, hogy létezhet-e a társadalmi közbeszédnek olyan formái, fórumai, amelyek érintetlenek a politikai artikulációtól. Ugyanakkor azt is sugallva, hogy a színháznak nemcsak esztétikai, hanem társadalmi feladatai is vannak.

A karnevál utolsó éjszakája

Miközben Zsámbéki Gábor játékos lüktetésű, pezsgő elevenségű Goldoni-rendezését figyeljük, jónéhány mondat megüti a fülünket. Először csak Momolo, a mángorlómester (Máté Gábor) szólja el magát, hogy miért nem lehet már színházba járni, mert a társulatok sorra zárnak be, hisz a városi tanácsnokok elvárják tőlük a nyereségességet. Aztán néhány petárda pukkan hangosan kintről, majd zajongó tömeget is hallani (mintha valamelyik októberi tüntetés hangjai idéződnének fel.) Mi lett a karneválból? - mondja Zamaria takácsmester (Bezerédi Zoltán) keseruen. - Néhány bolond minden városban akad - válaszolja valaki megnyugtatóan.

De nemcsak egyszeru áthallásokról van szó, amelyek izgalmas, de esetleges egybecsengéseket teremtenek a darab 18. századi világa és jelenkorunk között. Az összefüggések ennél mélyebbek. A fiatal Anzoletto (Ötvös András) mintarajzoló többször is kifakad, hogy Velencéből (ahol a takácsok - és a vásárlóik - igencsak megbecsülik) miért vágyódik Pétervárra. Ott ugyanis szabadon kipróbálhatná magát, ott végre nem bénítaná a tradíció, amely több nemzedék óta megszabja, hogy egyáltalán miféle mintákkal érdemes próbálkozni. Aztán azt mondja: mindent látok előre, ami itt történne velem, ha maradok. És annyira keseruek a szavai, hogy - bármennyire is fájdalmas - igazat kell adni azoknak a fiataloknak, akik máshol szeretnének élni: szabadabb életlehetőségek, nyitottabb sorsalternatívák között, tágasabb ég alatt, kevesebb lelki béklyóval.

De aztán egyszer csak a fiú elé áll egy testesebb féri. Bastian selyemkereskedő (Ujlaki Dénes) dühös és zavart. Bizonyára kapatos is már. De talán nem ezért préseli ki magából nehezen a szót, hanem azért, mert nagyon mélyről kell felszakítania. És aki maradt, az senki? - kérdezi. Neki is voltak külföldi ajánlatai - mondja büszkén -, de ő maradt. Meg is választották a bal parti selyemke-reskedők elnökének - teszi hozzá, mintha ezzel másnak is nyilvánvalóvá tenné, amiben ő maga sem teljesen hisz: hogy nem rontotta el végérvényesen az életét. Zavaros kor ez - mondja máshol Anzoletto -, nem lehet tudni, hogy mi lesz a mi szakmánkkal. És itt ismét a színházra gondolunk, mint Momolo első kiszólásánál. Aztán meg minden szakmára, amely értéket teremt, de korántsem biztos, hogy képes-e átmenteni magát egy következő korszakba is. Például a takácsokra, akiknek egykor ott állt a muhelyük Velencében, ahol azóta souvenir boltok nyíltak. Mi hát a dolgunk e vészjósló viszonyok között? - kérdezi az előadás. De egyik szereplő sem mond semmit. Ehelyett odalépnekvalamennyien a háttérben mindeddig némán álló szövőgépekhez és egyéb takácsszerkezetekhez, és dolgozni kezdenek. Nem tudni,
mi lesz velük, de addig is teszik a dolgukat. Zsámbéki Gábor rendezését azonban nem ez a zárlat teszi optimistává, hanem az a sodró életszeretet, amely árad belőle. A darab lényegében egy karneválvégi este története, amikor is Zamaria takácsmester vendégül látja néhány barátját és üzletfelét. Nem történik semmi lényeges (csak annyi, hogy Zamaria végül hozzáadja a lányát Anzolettóhoz, sőt elhatározza, hogy ő is elkíséri őket Pétervárra), apró beszélgetések, évődések zajlanak, kártyáznak és vacsoráznak a vendégek. Pontosan felrajzolt mikrotörténetek éltetik az alig cselekményt. Szellemes ötletek, pontos játszmák bontanak ki alig észrevehető mérkőzéseket. És közben felsejlik a kapcsolatok sokszálú szövedéke is. Nem mindenki szeret mindenkit, de nincs köztük gyulölet, agresszió. Valahogy ebben a világban mindenkinek helye van. És ettől másokkal szemben is elnéző (néha tán megértő is) képes lenni.

Carlo Goldoni:
A karnevál utolsó éjszakája
Fordította: Török Tamara
Díszlet: Khell Csörsz
Jelmez: Szakács Györgyi
Zene: Sáry László
Dramaturg: Fodor Géza és Török Tamara
Rendező: Zsámbéki Gábor
Szereplők: Bezerédi Zoltán, Pálmai Anna,
Ötvös András, Ujlaki Dénes, Bodnár Erika,
Kocsis Gergely, Fullajtár Andrea/
Pelsőczy Réka, Nagy Ervin, Jordán Adél,
Szirtes Ági, Máté Gábor, Máthé Erzsi/
Fullajtár Andrea

 

A vadkacsa

Ennél jóval frusztráltabb, agresszívebb világ képe bontakozik ki Ascher Tamás Ibsen-rendezéséből. Itt a kapcsolatok eleve feszültséggel terhesek, vagy ha nem, hát hamarosan azzá válnak. Itt gyulöletek, be nem vallott vétkek, fel nem oldozott, le nem vezekelt bunök vannak a mélybe ásva. Minden valamiféle álmatag félhomályba burkolózna (legalábbis erre utal az első felvonás világítása), és aki a legsötétebb félhomályba is bevilágítana, az maga is elcsodálkozik, hogy mit talál ott. Gregers - Keresztes Tamás - előbb provokatív büszkeséggel kapcsolja fel a Hjalmarék mutermében talált reflektort, és a család tagjaira irányítja azt - miközben a megvilágosodásról papol -, később azonban ő maga kapcsolja ki segítőkészen a lámpát. Ascher Tamás rendezésének azonban nem az a legfőbb erénye, hogy érzéki formát talál az Ibsen-szöveg szimbolikus rétegének (szerencsére a padlás - a vadkacsával, a pótvadászmezővel - nem jelenik meg a színen, ez továbbra is csak a néző képzeletében
létezik), hanem az, hogy mindenféle didaxistól és fennkölt eszmeiségtől mentes, hiteles emberi történetként játszatja el a drámát. Ennek kulcsa Gregers figurája. Aschernél az ifjabb Werle nem az igazság bajnoka, hanem egy görcsös, gátlásos fiú, aki az apjával szembeni frusztráltságát és alig palástolható bosszúvágyát mások életének felforgatására használja. Pedig lehet, hogy valóban csak segíteni szeretne, építeni és nem rombolni, de oly kevéssé ismeri az életet, annyira papírízu minden emberismerete, hogy merő jószándékból is csak katasztrófát szabadíthat fel maga körül.

A figura ellenpontját, Relling doktort (Bezerédi Zoltán) is merészen újraértelmezi Ascher. (Vagy csak pontosan olvassa azt, ami benne van a szövegben.) Itt nem egy bölcs embert látunk, aki megértő fölénnyel kezeli mások kisszeruségét, hanem egy menthetetlen lumpot, aki sokszor maga is csak tetézi a bajt. Például elviszi éjszaka kocsmázni Hjalmart, pedig hagyhatná, hogy tényleg gondolkodjon el azon, ami váratlanul - mintegy arculcsapásként - kiderült az életéről. (Nem is beszélve arról, hogy Ascher értelmezésében a Relling sugallta feltalálósdi sem jótékony gyógyír Hjalmar Ekdal számára, hanem kívülről kapott önáltatás, amely megakadályozza azt, hogy bármiben is tisztán lásson az életében.)

A Katona előadásának nincs vége akkor, amikor az Ibsen-darab utolsó mondatai elhangoznak. Felcsendül egy groteszk hangzású, három szólamú angol dal (az Ekdal-család három tagja énekelte nemrég, amikor még háborítatlan volt köztük a harmónia), közben Relling és Gregers éktelen veszekedésbe kezdenek. Miközben egyre falsabbul üvöltöznek egymással, a háttérben összegörnyedve cipeli át a színen halott lányuk holttestét az Ekdal-házaspár (Fekete Ernő, Fullajtár Andrea). Sem itt, sem ott nem lehet az igazság - mondja ez a záró kép - bármilyen eszmeiség is vezérli, ha ennyi indulatot és ilyen mély romlást képes felszabadítani.

Ascher rendezésének egyik legfontosabb összetevője az, hogy végre igazi motivációiban mutatja meg a gyermek tragédiáját. Hedvig (Simkó Katalin) itt nem Gregers körmönfont okoskodását veszi magára a vadkacsa feláldozásáról, hanem attól az elemi magánytól esik kétségbe, ahogy egy pillanat alatt teljesen magára marad egy szeretettelen világban. Az apja hisztérikusan taszítja el magától, mert a férfiúi önérzetének demonstrálása hirtelen fontosabb lesz, mint az az érzelmi kötődés, ami 14 éve összefuzi őket. Az anyja is elfeledkezik róla, mert nem látja, hogy most igazán a lányát és nem a házasságát kellene megmenteni. Menj a szobádba! - szól rá többször is ridegen, mert nincs energiája figyelni rá is, hisz azokat az apró megingásokat lesi, amelyekbe belekapaszkodva meg tudná tartani a férjét. Aztán persze lenyugszanak a kedélyek, és a házaspár keresni kezdi a lányukat, hogy újból magukhoz öleljék. De ekkor már késő. Akkor már a magára maradt Hedvig maga ellen fordította a padláson a pisztolyt. Míg A karnevál utolsó éjszakája felszabadult játék, amely a jövőt fürkészve néha elkomorul, addig A vadkacsa komor előérzetu tragédia, igazi megrendüléssel, de a feloldódás igencsak kevés esélyével. Hasonló kettősség jellemzi a Katona két kamaraszínházi bemutatóját is. A Pisztrángötösnek alapvetően komikus rétegeit hangsúlyozza az előadás, még ha a játékból egy meglehetősen frusztrált világ képe bontakozik is ki. A Trakhiszi nőkből viszont valódi tragédia születik, még ha az előadás tele is van groteszk elemekkel. Ugyanakkor összekapcsolja a két előadást az, hogy mindkettő egy alapvetően szövegközpontú darab teatralizálásának módjait keresi. Másképpen fogalmazva: mindkettő színházi játék a szöveggel.

A vadkacsa
KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ
Fordította: Kúnos László
Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szakács Györgyi
Világítás: Bányai Tamás m.v.
Zene: Márkos Albert m.v.
Dramaturg: Fodor Géza
Rendező: Ascher Tamás
Szereplők: Fekete Ernő, Haumann Péter,
Keresztes Tamás, Máté Gábor,
Fullajtár Andrea, Simkó Katalin,
Bodnár Erika, Bezerédi Zoltán,
Rajkai Zoltán, Szacsvay László, Dégi János,
Morvay Imre, Polgár Csaba,
Friedenthal Zoltán, Herczeg Tamás

 

Pisztrángötös

Bár Thomas Bernhard immár 18 éve halott, és A szokás hatalma is elmúlt már 30 éves, mégis ezt a nálunk igen ritkán játszott művet 3
valódi kortárs drámának tekinthetjük. Elsősorban azért, mert más logika alapján építkezik, mint azok a darabok, amelyek a magyar
színház repertoárjának fő gerincét alkotják. A hosszan kibontott három jelenet nem áll össze történetté, a szereplők közötti kapcsolatok sem élesednek összecsapásokká. Az alig történések réseit a szüntelen beszéd tölti ki, elsősorban a főszereplőnek, Caribaldi-nak van állandó beszédkényszere. Ugyanakkor a mindent uraló verbális rétege - amely állandó ismétlésekkel építkezik - képtelenül mulatságos. Összességében nyelvi játékok és verbális idiotizmusok gyujteményeként hat a szöveg.

A Kamra címváltozata (Pisztrángötös) megerősíti a darab komikus alaphelyzetét is: egy vándorcirkusz öt tagja a cirkuszigazgató, Caribaldi (Bezerédi Zoltán) ösztönzésére, sőt kényszerítésére vonósötöst "alakítottak", és már több mint 20 éve Schubert Pisztrángötösét próbálják, bár még egyszer sem sikerült végigjátszaniuk a darabot (sőt az az érzésünk, hogy néhány taktusnál messzebbre aligha juthattak). Színtiszta abszurditás az is, amiről a cirkuszigazgató álmodik: a dilettantizmus egyszeruen átcsap majd zsenialitásba, egyszer majd a cirkuszporondon szólal meg a Pisztrángötös. "A népek jönnek / és nézik / és hallják / Eljönnek / egy cirkuszi előadásra / és hazamennek a Pisztrángötössel".

Máté Gábor rendezése valóban játék a szöveggel. Nem a nyelvi rétegre koncentrál, hanem arra, ami a szereplőkkel történik. Így az előadás tele van apró ötletekkel, mulatságos cselekvésekkel, a szituáció és a kapcsolatok abszurditását hangsúlyozó történésekkel. A Zsonglőr (Takátsy Péter) a szekrény alá gurult hegedugyantát keresi, a képet igazítja a falon, kétpercenként cseréli a délelőtti csellót a délutánira. A kötéltáncosnő Unoka (Pálmai Anna) - aki egyébként a brácsás - lábvizet hoz a nagypapának, és szó nélkül fényesíti cipőit. Az Állatidomító (Mészáros Béla) szüntelenül vedel, kolbászt és retket eszik a hangszerén, de néha bele is köp a zongorába, máskor meg sörnyitónak használja. A Tréfacsináló engedelmesen áll a bőgőjével a háttérben, de egyszer-egyszer előrebiccen a feje, és Caribaldi legnagyobb bosszúságára a szemébe csúszik a sapkája, így ismét képtelenség folytatni a próbát.

 

Thomas Bernhard:
Pisztrángötös
KAMRA
Fordította: Tandori Dezső
Díszlet: Cziegler Balázs
Jelmez: Nagy Fruzsina
Zene: Sáry László
Mozgás: Magyar Éva
Rendező: Máté Gábor
Szereplők: Bezerédi Zoltán,
Pálmai Anna, Takátsy Péter,
Mészáros Béla, Szacsvay László

 

Trakhiszi nők

A Kamra idei másik bemutatója is ritkán játszott darabhoz nyúl, de
nem kortárs szöveghez, hanem ógörög klasszikushoz. Szophoklész
muve másképp nyelvközpontú, mint Bernhardé: itt a nyelv nem témaként (és egy világ metaforájaként), hanem közvetítőanyagként
jelenik meg, hisz a legtöbb (és legfontosabb) esemény - ahogy a görög drámákban megszoktuk - a színfalak mögött zajlik, ezekről csak híradásokat hallunk. De közvetlenül megnyilatkoznak a főszereplők, hanem is cselekvéseikben, de szándékaikban és önreflexióikban, ennyiben mégis egybecseng Szophoklész és Bernhard szövege.

A Trakhiszi nőket új fordításban mutatta be a Kamra. Így a darab nemcsak mai nyelven szólal meg, hanem erős (a köznyelvből táplálkozó) költőiséget mutat (gondolom, ez Térey Jánost dicséri), ugyanakkor a korábbi változatnál pontosabban érthető szöveg született, amely minden homályos sarokba bevilágít (gondolom, ez Karsai Györgynek köszönhető).

Gothár Péter modernkori tragédiaként mutatja be a klasszikus szöveget. Ezt különféle színházi megoldások szerencsés összekapcsolásával éri el. Az előadás legfontosabb rétege Déianeira (Ónodi Eszter) lelki folyamatainak pontos rajza. Héraklész felesége - sokszor rémálmoktól gyötörve - várja vissza a férjét. Megnyugszik, amikor a férfi visszatéréséről hall, majd újból zavarba jön, amikor megtudja, hogy Héraklész egy új lányt hoz a házba, akivel már titkos nászra kelt, sőt megostromolt érte egy egész várost. A csaló-dott Déianeira varázseszközhöz fordul, hogy férjét visszaszerezze, de hamar rádöbben, hogy Nesszosz vére - a szörny kései bosszújaként - akár a férje halálát is okozhatja. Már ekkor elhatározza, hogy ha Héraklész meghal, ő sem él tovább. És ezt a magára olvasott végzetet végül be is teljesíti.

Déianeira fokozatos, de a méltóságot mindévig megtartó összeomlásának rajzát groteszk elemek ellenpontozzák az előadásban, amelyek mai felhangokkal telítik a produkciót. Ilyenek például a mai környezetre való utalások. (Az asszony monológja közben kimegy a dolgát végezni, majd halljuk, hogy lehúzza a WCt. A házaspár fia, Hüliosz - Kovács Lehel - egy Red Bullos dobozt vesz elő beszámolójához a hutőből). Hasonló hatást ér el jónéhány szereplő megjelenése, viselkedése - mindenekelőtt a vegyes nemu kar (akiket továbbra is barátnőinek szólít a főhősnő), akik a fekete zakókhoz fehérnemuket viselnek, sőt a két férfi még fenékprotézist is hord. Így egyszerre hatnak a kar tagjai az ismerőseinknek és kortalan komikus figuráknak. A tragédiát a színrevitel elidegenítő elemei teszik kortalanná. Ez elsősorban a játék izgalmas vizuális világában jelenik meg: elsősorban a szukölő perspektíva képkivágásaira épülő díszlet, illetve a segítségével megszülető színpadi képek.

Szophoklész:
Trakhiszi nők
KAMRA

Fordította:
Karsai György és Térey János
Jelmez: Kovács Andrea m.v.
Zene: Fekete Gyula m.v.
Díszlet, rendező: Gothár Péter
Szereplők: Ónodi Eszter, Szirtes Ági,
Kovács Lehel, Elek Ferenc,
Jordán Adél, Mészáros Béla,
Rezes Judit, Lengyel Ferenc,
Kocsis Gergely, Hajduk Károly,
Ubrankovics Júlia

Jegyzetek:

1. Az elmúlt tíz évad bemutatóit áttanulmányozva az a kép rajzolódik ki, hogy a nagyszínpadon többségében vannak a klasszikus drámák interpretációi
(20 bemutató), bár gyakran kerülnek ide kortárs muvek is (10 bemutató). Az arányt tovább javítja, hogy emellett négy Bozsik Yvette-darab bemutatója
is a nagyszínpadon volt. A Kamrában viszont fordítottak az arányok (7 klasszikus darabbal szemben 17 kortárs mu és 7 táncszínházi előadás került
musorra.)
2. Az előadást korábban részletesen elemeztük: Kondorosi Zoltán: A tetőn. Ellenfény 2006/10. 24-27. o. A cikk olvasható honlapunkon is:
http://www.szinhaz.hu/ellenfeny/archivum/2006per10/html/teton.htm

3. Eddig két kőszínházi bemutatója volt a darabnak, mindkettő 1997 elején, néhány hónap különbséggel. Előbb Tóth Miklós rendezését mutatták be Kaposvárott
(Caribaldi: Bezerédi Zoltán; Unoka: Kovács Zsuzsa; Zsonglőr: Lugosi György; Állatidomító: Nyári Oszkár; Bohóc: Lipics Zsolt), majd Bagossy
László munkája került színre Kecskeméten (Caribaldi: Kovács Lajos; Zsonglőr: Safranek Károly; Állatidomár: Illyés Róbert; Tréfacsináló: Köleséry Sándor;
Unoka: Kuti Gizella). Természetesen mindkettő stúdiószínházi előadás volt.

Sándor L. István
07. 12. 3. | Nyomtatás |