Egy társulat portréja

A kaposvári színház egy éve

Manapság nem művészi teljesítményük alapján kerülnek a figyelem középpontjába a színházak. Így történt ez a kaposvári teátrummal is, amely az igazgatóválasztások körüli bonyodalmak és az ezt kísérő botrányok miatt szerepelt ebben az évben sokat a médiában. Előbb Mohácsi János 56-os darabja miatt indult támadás a színház ellen, majd - afféle ellenhatásként - a társulat fordult nyílt levéllel a közvéleményhez, hogy a kaposvári színház ne legyen politikai játszmák martaléka. A szakma mindezt aláírásgyűjtéssel támogatta, demonstrálva, hogy a kaposvári társulat jelenleg is kivételes minőséget képvisel, amelyet mindenképpen meg kellene óvni. Végül az önkormányzat Znamenák Istvánt választotta igazgatónak - igaz csak egy évre -, így adva némi esélyt arra, hogy továbbvihetőek legyenek a kaposvári színház értékei. Az alábbiakban a társulat portréját vázoljuk fel az évadban látható előadások alapján. A kaposvári összeállítást Sándor L. István készítette.

 

Sándor L. István

 

Műsorterv

 

Önmagában keveset mond a bemutatók listája, hisz ebből legfeljebb az derül ki, hogy a kaposvári színház nem művészszínházként, hanem igényes népszínházként definiálható, vagyis a legszélesebb közönséghez kíván szólni. Ám ellentétben a legtöbb vidéki színházzal a kaposvári repertoáron kisebb arányban szerepelnek zenés és szórakoztató előadások, mint irodalmi értékekből született produkciók. Az idén is bemutattak operettet (Kálmán Imre: Marica grófnő, rendezte Babarczy László), és ezt az évadot is - akárcsak a tavalyit - népszerű előadással zárták (most egy klasszikus bohózatot vittek színre - Feydeau: Tökfilkó, rendezte: Keszég László -, tavaly egy Rejtő Jenő-átiratot tűztek műsorra - Hamvai-Varró-Darvas: Vesztegzár a Grand Hotelben, rendező: Ascher Tamás), de a műsorterv gerincét klasszikusok alkotják. Igaz viszont, hogy ezek között a vígjátékok vannak többségben (Shakespeare: A windsori víg nők, rendező: Kelemen József; Caragiale: Karnebál, rendező: Réthly Attila). Komorabb műként csak a Három nővér (rendező: Rusznyák Gábor) került színre (amely az előadás alcíme szerint: Elvágyódás két részben). A kortárs bemutatókat is a humor uralja: Alexander Galin A verseny című darabja is komédia (rendező: Rale Milenkovic), mint ahogy Mohácsi János új bemutatója (56 06 / őrült lélek vert hadak) is az abszurd (szarkasztikus, ironikus) hatásokra épül.

Az évad szerkezete évek óta változatlan Kaposvárott: az öt nagyszínpadi felnőtt (bérletes) bemutató mellett színre visznek két gyerekelőadást is (Hókirálynő, Hagymácska). Emellett maximum két stúdióelőadás kerül bemutatásra. (Idén csak A verseny tűnik szűkebb közönségnek szóló rétegelőadásnak, a Karnebál játékossága, humora okán talán nagyszínpadon is megállná a helyét). Kiegészítő bemutatóként idén is (akárcsak tavaly) bekerült a nagyszínház műsorába a kaposvári főiskola színészhallgatóinak vizsgaelőadása (Brecht: Koldusopera, rendező: Znamenák István).

 

Közelítésmódok

 

A műsortervnél lényegesen többet mond el a kaposvári színházról az, hogy a darabok markáns műfaji-minőségi különbségei egyáltalán nem tükröződnek az előadásokon. Kaposvár egyik jellegzetessége még ma is az, hogy a társulat ugyanúgy dolgozik a könnyedebb-kommerszebb alapanyagon is, mint a klasszikus szövegeken. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az előadások nem érzékeltetik a műfaji különbségeket (hisz így a szórakoztató darabok bemutatásának értelme kérdőjeleződne meg), hanem azt, hogy a rendezők és a színészek a kevésbé mélyen megírt alapanyagokat is komolyan veszik, itt sem elégednek meg a felületes, látványos hatáskeltéssel, hanem itt is a helyzetek hiteles kibontására, a figurák emberi igazságainak feltárásra törekednek.

Kaposvárott nem az jelenik meg a színpadon, amit a nézők gondolhatnak a szereplőkről, hanem az, amit ők tudnak-tartanak magukról. A kaposvári színészek sosem minősítik-kommentálják az általuk megjelenített figurákat. Ezért Feydeau vagy Rejtő alakjait ugyanúgy komolyan veszik, mint Csehov szereplőit. Azaz nem tökfilkókat és hülyéket játszanak, hanem emberi habitusukban, konkrét szándékaikban pontosan megrajzolható karaktereket, akiket éppúgy érzelmek, szenvedélyek mozgatnak, mint a drámai szereplőket. Nyilván ezeknek a karaktereknek nincs igazi mélységük, de a részletgazdagságot, sokértelműséget pótolja a belső intenzitás.

 

Tovább dolgozik az előadás

 

A kaposvári előadások egyik fontos jellemzője, hogy még bemutatójuk után is alakulnak, hisz sok esetben tovább dolgozik rajtuk a társulat. Erre jó példa Mohácsi János 56 06 című előadása, amely nemcsak azért változott sokat - előnyére - a bemutató óta, mert az egyik főszereplő helyére egy másik színész lépett (erre később még visszatérünk), hanem azért is, mert az alkotók - az előadás ironikus keretein belül - reagálni szerettek volna a produkciót ért támadásokra.

Ugyanis egy internetes oldalon az előadás betiltását kezdeményezte több mint száz aláíró, mert véleményük szerint a darab egyik jelenete hazug színben tünteti fel Tóth Ilona orvostanhallgatót, akit a forradalom után elítéltek és kivégeztek, azzal vádolván őt, hogy - orvosi tudásával visszaélve - megölt egy ÁVH-snak tartott férfit. Egy jogászprofesszor - bár még nem is látta az előadást - személyiségi jogi pert indított az alkotók ellen azért, mert az előadás nem tagadja magának a gyilkosságnak a tényét - bár azt még a Tóth Ilonát rehabilitáló 2000-es ítélet sem vonta kétségbe. (A Somogy megyei Ügyészség végül elutasította a keresetet, de az alkotók több száz fenyegető telefonhívást, sms-t, e-mailt kaptak.)

Az előadás új változatában módosult az inkriminált jelenet: amikor Tóth Ilona előadásbeli alteregója, Sáry Flóra felemeli a gyilkos szikét (pontosabban a fanyelű bicskát), kimerevedik a kép, és belépnek az első jelenetben megismert „ünneplők" (akik egy 56-os rendezvény résztvevőiként tesznek „kirándulást" a múltban). Úgy lépnek oda a megmerevedett szereplőkhöz, mint egy történelmi panoptikum figuráihoz. Mindenki saját pártállása és vérmérséklete szerint kommentálja a helyzetet, jelezve azt is, hogy hányféle - egymással nehezen összebékíthető - vélemény él magáról Tóth Ilonáról is. Van, aki bármikor megtenné helyette a gyilkosságot, más viszont kétségbe vonja, hogy bármi is történt volna. Egy harmadik szereplő a doktornő ártatlanságát hangsúlyozza, arra hivatkozva, hogy végül is rehabilitálták. Egy negyedik pontosít: csak törölték az ítéletet, ami nem jelenti feltétlenül magának a tényállásnak a megkérdőjelezését.

Legutóbb még egy mozzanattal bővült a jelenet: nemcsak néhány másodpercre merevedik ki a gyilkosság pillanata, hanem hosszú percekre. Ami kezdetben csak a kérdőjelekre ráerősítő hatásszünetnek tűnt, az a másodpercek, percek múlásával egyre több feszültséggel telítődött, egészen a nézői figyelem (és fegyelem) határpontjaiig feszítve a pillanatot.

De nemcsak a társulat dolgozik tovább a bemutatón, hanem szerencsés esetben az előadás is dolgozik tovább a nézőkben. Így történt ez velem a Három nővér esetében. Már első megtekintésre is emlékezetesnek tűnt az előadás záró képe, amelyben egy vasúti pályaudvaron (talán a kaposvárin) megjelenik egy katonatiszt a három lányával és a fiával: Prozorov ezredes megérkezik új állomáshelyére, és szembenézve velünk ezt mondja: „Na jó, akkor most itt fogunk élni!" Ez a gesztusértékű mondat annyira a helyén volt, hogy csak néhány nappal később döbbentem rá, amikor véletlenül belenéztem a Megáll az idő című filmbe, hogy valójában idézet: a filmben az ablakban állva a disszidáló apa után néző anya mondja két kamaszfiának ezt az emblematikus mondatot, amely lezárja a múltat, és megnyitja a jövendőt. Ráadásul a kaposvári Prozorovot az a Znamenák István játssza, aki az egyik kamaszként ott állt a Megáll az idő ablakában.

 

Közös alapok

 

A kaposvári színház bemutatói azon ritka színházi teljesítmények közé tartoznak, amelyek mind rendezői világlátásukban, mind színészi megoldásaikban egységesnek hatnak. Ez nyilvánvalóan valamiféle közös szemléleti alapra vezethető vissza. Ennek megteremtésében, megőrzésében valószínűleg az is szerepet játszik, hogy - egy-két fővárosi színházat leszámítva - a kaposvári az egyetlen színház, ahol állandó, szerződtetett rendezői kar dolgozik (Babarczy László, Keszég László, Léner András, Mohácsi János, Réthly Attila, Rusznyák Gábor és két színész, Znamenák István, Kelemen József). Ez a tény bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy az itteni előadások gondozottak, a repertoárjátszás során sem veszítenek értékeikből.

Bár a legtöbb kaposvári előadásban felismerhetők markáns rendezői stílusjegyek, a legemlékezetesebb bennük mégis csak az, ami közös: a legtöbb kaposvári előadás alapja a társulati munka. Ennek legautentikusabb kifejeződései a Mohácsi-előadások, amelyekben alig különíthetők el egyéni szerepek, ezek helyét átveszik a kollektív megmozdulások. Ugyanakkor azokban az előadásokban is eltolódnak a hangsúlyok az együttes hatások felé, amelyekben világosan felismerhető szerepek vannak: itt sem az egyéni teljesítmény, hanem az összmunka válik fontossá, a főszereplők játékának erős, koncentrált közegét teremtik meg a kisebb szerepekben színre lépő színészek. Így például a kaposvári Windsori víg nők nemcsak Falstaffról szól, hanem a környezetéről is. (Vélhetőleg a színészi játék eredményeként támad az embernek az az érzése, hogy a főszerepen kívül még mennyi jó szerep van ebben a darabban.) Bár műfajában távol áll egymástól a Három nővér, A verseny, a Karnebál és a Tökfilkó, abban azért mégis hasonlóak, hogy több egyenrangú szerepet kínálnak, kaposvári bemutatásukat is valószínűleg ez motiválta.

A kaposvári előadások alapvetően a szituációk pontos elemzésére és részletgazdag kibontására épülnek. Így a figurák is sokoldalúan tudnak megnyilatkozni. Az egyéni jellemrajzok elmélyítését azonban nem minden esetben teszi lehetővé a darab és a szerep, de ebben az esetben is árnyalt rajzolatát kapjuk a kapcsolatoknak, emberi viszonyoknak. Mindezt - mint egységes alapot - folyamatosan átszínezik az egyes rendezők, illetve előadások stílusjegyei. A kaposvári előadások többnyire a valóságról szólnak, de nem feltétlenül valószerűségükben ábrázolják azt. (A színház így arra a közegre reagál, amelyben létezik, de ezt a maga színházi eszközeivel tükrözi.)

 

Színészi személyiségek és szerepek

 

A kaposvári előadások többségéről az a benyomásom, hogy a színészek nemcsak a rendezői elképzelések megvalósítóiként, hanem alkotótársakként működtek közre. Ez egyrészt abból sejthető, hogy még a kisebb szerepekben is teljes súlyukkal vannak jelen a színészi személyiségek, másrészt abból, hogy Kaposvárott még a rendezői színház is színészcentrikus. A kaposvári bemutatók nem sejtetnek szereposztási kényszereket, mindenki a kvalitásának megfelelő feladatokat kap (hol nagyobbakat, hol kisebbeket). Bár láthatóan létezik a társulaton belül valamiféle hierarchia (vannak vezető színészek és karakterszereplők), de ez nem valami merev és áthághatatlan rangsor, azaz nem feltétlenül jelenti a színészi fejlődés gátját.

Ha a színészi teljesítményekre koncentrálva gondoljuk végig az évadot, akkor a nézői figyelem óhatatlanul is összeköti egy-egy színész többféle, egymástól esetleg távol eső szerepeit, és azt keresi bennük, ahogyan egy-egy színészi személyiség megnyilvánul az általa életre keltett figurákban.

 

Kovács Zsolt

 

a legutóbbi Mohácsi-darabban, az 56 06-ban eleve három szerepet játszik, ezek közül kettő egyértelműen rezonőr-szerep: az első jelenet zsebóráját mélybe ejtő öregura éppúgy csak megfigyelője az eseményeknek, mint Lajos bácsi a Sáry Flóra-jelenetben. A fájós vállára igyekszik az orvosok figyelmét irányítani, de belenyugvóan félreáll, amikor leintik. De azért mindenbe belekotnyeleskedik, kéretlen tanácsokat ad, mindent lát, de talán semmit nem vesz észre. Vagy épp fordítva: ő érti meg a legtöbbet abból, ami itt történik?

A kórházi jelenet megmerevedő panoptikumán átsétáló egyik ünneplő meg is kérdezi a sarokban ülő Lajos bácsiról, hogy ki ez. „Á, senki! - hangzik a válasz - „csak egy ember." Kovács Zsolt szerepeiben általában ez a senki kisember jelenik meg, aki épp ebben a kisemberségében mégis valaki. A színész többnyire közölünk való egyszerű figuráknak, antihősöknek ad súlyt, jelentőséget, teremt irántuk figyelmet, hisz az egyszerűben és a hétköznapiban is valami kivételesen egyedit sejtet meg. De a hősökben is (ha nagy ritkán ilyeneket játszik, pl. Shakespeare Julius Caesarját) az emberi egyszerűségüket ragadja meg. Épp ez a színészi közelítésmód teszi annyira izgalmassá az 56 06 harmadik Kovács Zsolt által éltre keltett figuráját, Nagy Imrét. A miniszterelnök kivégzésének pillanatában játszódó utolsó jelenetsorban (amelyben mint egy álomban a menekülés szürreális lehetőségei elevenednek meg) a figura kivételes tartása éppúgy kiderül, mint emberi esendősége.

Hasonlóan többértelmű nagyszerű Csebutikin-alakítása a Három nővérben. Ez a katonaorvos nem egy elkényelmesedett kókler, egy kiállhatatlan pojáca, akinek általában játszani szokták a figurát, hanem egy szenvedő ember, aki maga is gyötrődik a tehetetlensége miatt, hogy nem sikerült megfelelnie egykori eszményeinek, értelmessé tennie az életét. Ugyanennek a paradox kettősségnek komikus változata jelenik meg A verseny Borisz Karnauhovjában is. A férfi kivételes intellektuális képességekkel rendelkezik, amely egyre anakronisztikusabban hat a piacorientálttá váló világ kérlelhetetlen emberi zsibvásárában. Kovács Zsolt mindent elmond a figuráról, ahogy mereven, visszafelé tartja a cigarettáját: őrizni is akarja büszkeségét, és ezenközben egyre nevetségesebbé válik.

Mindennek eleve komikussá hangolt változata jelenik meg a Vesztegzár a Grand Hotelben Vangoldjában. A nyugalmazott szállítmányozó született papucsférj, akit a felesége távolléte (kívül rekedt a karanténon) a nőcsábász, az esetlen párbajhős, később az igazság bajnoka szerepére ragadtatja. Valójában azonban csak ezeknek a hősi szerepeknek a mulatságos paródiája telik ki tőle. Kovács Zsolt természetesen nem minősíti a figurát, de a metakommunikációjával sok mindent elmond róla: akarását, szellemi fölényét érzékeltetik heves, hirtelen gesztusai, amelyek azonban rendre megtörnek, félbemaradnak, mintha Vangoldban eleve feloldhatatlan feszültséget teremtene a heves elszánás és a folytonos belső kétely.

Bár figurái karaktere alapján azt gondolnák, hogy Kovács Zsolt intellektuálisan közelíti meg szerepeit, valójában színészetének alapjellegzetessége a játékosság, mint ahogy

 

Kelemen József

 

idei alakításaiból, mindenekelőtt a Karnebál borbélysegédjének, Iordachének a megformálásából, is ez derül ki. Az előadás egészének alaphangját megüti a bevezető remek lazzi, amely Rossini A sevillai borbélyának közismert áriájára, Figaró belépőjére készült, és amelyet Kelemen nagy kedvvel, kreatív fantáziával, koreografikus pontossággal ad elő: Iordache megdermed, mintha valami megcsípte volna, eltorzuló, grimaszokba merevedő arca azt érzékelteti, hogy valami igencsak kellemetlen történik vele. Aztán belenyúl a nadrágjába, elszántan vakarózni kezd, majd egyre hevesebben kapkod ide-oda. Közben az arca egyre vadabb fintorokba torzul. Végül kiesik a nadrágjából a „bűnös" bogár, amely leginkább egy skorpióra hasonlít. Ezután rémült kergetőzés kezdődik a borbélyüzletben. A bogár átmászik a padlón, bebújik a résekbe, felmászik a falakra. Iordache sánta lábával, esetlen seprűjével és konok bosszúvágyával folyton a nyomában. Végül sikerül elkapnia. Ekkor következik a bosszú: kezébe veszi a borbélytányért és a borotvát, és szisztematikusan felaprítja, besózza, beáztatja a bogarat.

Iordache a későbbiekben sem nyughat egy pillanatra sem. Nemcsak állandóan beszél, hanem folyton csinál is valamit: megborotválja Iancu Pampont (Znamenák István), pedig az csak a bérletről érdeklődik, lábfürdőt ad Miţa Bastonnak (Márton Eszter), pedig az csak Iordache főnökét, a saját szeretőjét keresi az üzletben. Így lesz a borbélysegéd az események kéretlen irányítója és állandó centruma. Mindezt Kelemen remekül bírja ötlettel, energiával, játékkedvvel.

Némileg visszafogottabb játékosság jellemzi a Tökfilkó Rédillonját. Kelemen egy amorózót játszik, aki mintha elkésne a saját történetéből, így rémülten figyeli, hogy lecsapják a kezéről a nőt, akire oly régóta áhítozik. A harmadik felvonásban azonban, amely Rédillon lakásán játszódik, az események középpontjába kerül a figura, és itt igazán elemében lehet Kelemen.

Más típusú komikum jelenik meg a Három nővér Kuliginjában. Ez a figura úgy válik menthetetlenül nevetségessé, hogy a színész nem tesz semmit, hogy mulatságosnak mutassa őt. Sőt a lehető legjobb tulajdonságait hangsúlyozza: sosem tolakodó a határozottsága, mindig őszinte a figyelme, magabiztosan táncol el azoktól a kétes helyzetektől, amelyek komikusnak mutatnák őt, ehelyett valódi figyelmet teremt maga köré. Csak épp azt a kisszerűséget nem képes felstilizálni értelmes sorssá, amelybe beleveszik az élete.

 

Znamenák István

 

is a kisemberségnek, ha úgy tetszik a balekságnak különböző változatait mutatja meg idei alakításában. A Karnebál Iancu Pamponja a féltékenységtől űzve próbál meg tisztán látni, de vehemens bosszúvágya rendre célt téveszt. Znamenák az érzelmek, szándékok széles skáláját bontja ki a bohózati szerepből, miközben a figura mulatságossága épp ebből fakad, hogy oly könnyen adja át magát az érzéseinek, pedig a képességei igencsak behatároltak. Ez fejeződik ki például az első rész remek záró képében, amikor egyszerűen felkapja a vaskályhát, hogy azt (vélt) vetélytársához vágja, de végül nincs ereje megtartani, és lassan magára ejti. A történetben is így üt vissza rá vehemens elszántsága. Hasonlóképp válik balekká a Tökfilkó Vatelinja, akit Znamenák a (kis)polgári nyugalomvágy és a kalandokra kíváncsi szenvedélyesség elementáris kettősségével jellemez.

 

Kocsis Pál

 

ebben az évadban is lendületes játékossággal jelenítette meg az által játszott figurákat, akiket - ha közös pontokat keresünk köztük - általában a sármosság és a svihákság sajátos kettősségével jellemez. A Három nővér Versinyinje is ilyen: vonzó, barátságos figura, aki igyekszik mindig kedvesen viselkedni, szellemeseket mondani, de az ember nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy filozofálgatásai és szerelmes szavai valójában csak lódítások. De hasonló kételkedéssel fogadjuk az 56 06 Kádár Jánosának hősi elszánást mutató szavait is, mert a szándék valójában csak póz marad, amint számot vet a reális lehetőségekkel. Ugyanígy a Tökfilkó Pontagnacjának sem lehet elhinni egyetlen szavát sem, miközben nem akar ő senkinek semmi rosszat. Kedves, ellenállhatatlan gátlástalansága azonban mégsem az ő karjaiba kergeti a vágyott asszonyt. Hasonló magabiztos lendület jellemzi a Vesztegzár Elder felügyelőjét is, aki csak az utolsó pillanatban vallja be, hogy valamit ő sem ért a briliánsan felgöngyölített ügyből.

Míg a kaposvári színészek egy részét egyfajta magabiztosan uralt játékosság jellemzi, a társulat más tagjai hihetetlen energiákat mozgósítva elementáris szenvedélyességgel vetik bele magukat a játékba. Ilyen mindenek előtt

 

Gyuricza István

 

játéka, aki A windsori víg nők Falstaffját alakította idén. Elképesztő, ahogy az egész testével játszik, szinte nincs egy porcikája, ami ne mozdulna, amikor közölni akar valamit. Nagy fegyvertény, hogy a környezete mégis kezes bárányt (szó szerint szarvas bikát) varázsol ebből a feltartóztathatatlan figurából. Ugyancsak pórul jár a Vesztegzár a Grand Hotelben szállodatulajdonosa, akit Gyuricza hasonló vehemenciával alakít. Don Umberto Complimenti hiába mozgósítja minden ravaszságát és gonoszságát, a csendesebb és kiismerhetetlen gonosztevők túljárnak az eszén.

Nagy meglepetést jelentettek számomra

 

Márton Eszter

 

idei sodró lendületű alakításai, mindenekelőtt a Karnebál Miţa Bastonja. Ő a szenvedélynek ugyanúgy teljesen átadja magát, mint a kétségbeesésnek. Hasonlóképp vérbő nőszemélynek tűnik a Tökfilkó Clotilde Pontagnacja is, akárcsak A windsori víg nők Page-néja, aki azért némileg rezignáltan veszi tudomásul, hogy a sors ezúttal nem az intrikus-szerető, hanem a segítő barátnő szerepét osztotta rá.

Ismét nagyon jó volt látni

 

Varga Zsuzsa

 

őszinte, érzelemgazdag játékát, elsősorban Sáry Flóra Gubás Gabitól átvett szerepében. Azt hiszem, hogy Varga Zsuzsa alakításában kapott igazán értelmet a figura (még ha talán szenvedélyesebb is lett, mint ahogy azt egy Mohácsi-előadásban megszokhattuk). Varga Zsuzsa Sáry Flóráját nem a halálos fáradság okozta kontrollvesztés jellemzi, hanem egyfajta elszánt konokság, amellyel az eszményeihez ragaszkodik. Az egyre kilátástalanabb helyzetben maga is egyre kétségbeesettebbé válik. Mélyen megszenvedi a halálos ítéletet, amit az elszánt erünniszekként körülötte keringő nővérek mondanak ki az ÁVÓ-snak vélt férfira, de ő is úgy érzi, hogy nincs más választása. Szinte végigsírja az egész műtétet, de a konok döntésből nem enged, még ha ez egyre képtelenebb lépésekre is ragadtatja. A versenyt nézve sokáig az volt az érzésem, hogy Olga Puhova nem feltétlenül Varga Zsuzsa szerepe, de az utolsó néhány perc, amikor a színésznő a nevetésével tudott kétségbeesetten sírni, visszamenőlegesen is hitelesítette ezt a férje ellen kicsinyes szabadságharcot folytató figurát.

 

Csapó Virág

 

idei alakításai szintén nagy meglepetést keltettek számomra: letisztult, érett alakításokat láttam a színésznőtől, akit rég nem láttam a színpadon. Rá sem a játékosság, sem a szenvedélyesség nem jellemző, inkább valami magabiztos jelenlét, amellyel uralni tudja a helyzeteket. A windsori víg nők Fordnéja így lehet például Falstaff legyőzője. Így irányíthatja az 56 06 miniszterasszony-elnökeként, illetve Hruscsovaként is az eseményeket. Más figurát játszik viszont a Tökfilkóban: Maggie Soldignac-nak nem csak az akcentusa mulatságos, hanem a naivitása is, ahogy szerelmet remél egy házasságtörésben.

Igazságtalanság, hogy

 

A társulat további tagjai

 

terjedelmi korlátok miatt nem kaphatnak hasonlóan részletes bemutatást. Pedig még jónéhány fontos alakítás említhető az évadból. Mindenekelőtt Szula László két szerepe, hisz mind 56 06 Tótjaként, mind A windsori víg nők Fordjaként rendkívül meggyőző volt. (Az külön elemzést igényelne, hogy a hasonló eszközök hogyan tudnak megrázóan tragikus, illetve mulatságosan komikus hatást kiváltani.) Több szerepében is meggyőző volt Hunyadkürti György, mindenekelőtt a Karnebál örök áldozat Cracaneljeként vagy a Vesztegzár kétségbeesett kapucinus barátjaként. Emlékezetes figurák kapcsolódnak Sarkadi Kis János nevéhez is, a Három nővér önáltató, önigazoló Andreje mellett elsősorban a Karnebál fogfájós Adóhivatali gyakornoka. Meggyőzőek voltak Urbanovits Krisztina figurái is, a Karnebál Didina Mazuja éppúgy, mint A windsori víg nők kerítőnője vagy a Vesztegzár teozófusnője és aggszűze, aki a karanténban bizony könnyen szerelembe esik. Remek karaktereket formált Kőrösi András (a Tökfilkó katonás Pinchard-ja, a Vesztegzár elszánt egészségügyi tanácsosa). Nagy Viktor Tuzenbachja éppúgy emlékezetes marad a Három nővérből, mint az 56 06-ban játszott figurák. Némedi Árpád ismét jó Mohácsi-színésznek bizonyult, mint ahogy a Vesztegzárban és A windsori víg nőkben is fontos szerepet töltött be. A verseny remek női szerepek sorát kínálta, amelyet jól oldott meg Száger Zsuzsanna, Csonka Ibolya, Tóth Eleonóra, Németh Mónika. Több figyelemre méltó karakterfigurát játszott Tóth Géza (A verseny politikusa, az 56 06 „ösztársasági" elnöke), Nyári Oszkár (a Vesztegzár Decker tanára, a Tökfilkó féltékeny Soldignac-ja), Serf Egyed (A windsori víg nők akcentusos orvosa, a Tökfilkó felügyelője), Végh Zsolt (A verseny egyetemistája, a Vesztegzár szerelmes pincére), Tóth Richárd (az 56 06-ban Sáry Flóra áldozata), Lugosi György (a Karnebál „szerencsejátékos" felügyelője), Kalmár Tamás (a Karnebál részege), és Kósa Bála (a Tökfilkó bizalmaskodó inasa),.Karácsony Tamás (56 06). A frissen a társulathoz szerződött színészek közül kétségtelenül Nagy Ilonáé volt az idei évad: a Három nővér Irinája mellett remekül alakította a Tökfilkó komikus kurtizánját és A windsori víg nők naiváját, ugyanakkor a Mohácsi-előadás csapatába is nagyon pontosan illeszkedett bele.

08. 03. 24. | Nyomtatás |