Átjárók mindenféle értelemben

Lőrinc Katalinnal, Kozmér Alexandrával, Csonka Rolanddal és Kerényi Miklós Dáviddal

beszélget Péter Márta

Horváth Csaba a hazai kortárs táncban szokatlan formációval állította színpadra legújabb művét is; előadói valamennyien diplomás balettművészek, közülük többen ma is az Operaház tagjai, míg mások azon a bizonyos szabad terepen igyekeznek talpon maradni, vagyis nem kötődnek intézményi társulathoz. Közös vonásuk ugyanakkor, hogy kortárs produkciókban, alternatív játszóhelyeken mutatkoznak be. Akad közülük, aki koreografál, tanít, otthonos az újságírásban, esetleg már kurátorként, netán musicalszínészként is belekóstolt a művészeti életbe... Vagyis a különféle létmódok, stílusok és praxisok között mintha lenne átjárási lehetőség, mégis, a kérdésre, hogy ez konkrétan mit jelent, mennyire valóságos, hogyan élhető meg, milyen szakmai, érzelmi és egzisztenciális vonzatai vannak, már sokkal bizonytalanabb a válasz. Lőrinc Katalinnal, Kozmér Alexandrával, Csonka Rolanddal és Kerényi Miklós Dáviddal Péter Márta beszélgetett.

Lőrinc Katalin: Valamelyest különbözik a helyzetem a többiekétől, hiszen már számtalan kötődést hagytam magam mögött. A ma Táncművészeti Főiskolaként ismert Balett Intézetből kilépve például azonnal más világban találtam magam, történetesen a brüsszeli Mudrában, M. Béjart iskolájában, a képzés után ugyanis nem szerződtem le sehová, ahol mondjuk „kényelmesen" bekvártélyozódhattam volna, s ahonnan persze továbblépni is nehezebb. Később is csak néhány évet töltöttem egy-egy társulatnál, így a Cullberg Balettnél, a Pécsi Balettnél, a Bécsi Táncszínháznál, majd tanárként a Luxemburgi Konzervatóriumban, de még a társulati lét mellett is gyakran „elruccantam" Londonba modern táncot tanulni. Lényegében sohasem építettem ki egzisztenciát. Volt két bőröndöm, és a gyerekeim születéséig így éltem.

Péter Márta: Mi motiválta a vándorlást?

Lőrinc Katalin: Valahogy mindig elegem lett az intézményes táncolásból, aztán meg elegem lett a másik pólusból, a „lila" kísérletekből is. Az intézményesség nemigen kedvez a kreativitásnak, nem engedi érvényesülni az egyéniséget, mert az intézményi rendszer tulajdonképpen abszolutista találmány, s ilyenként bizonyos fokig diktatórikus jellegű is. A balettintézet és az Operaház - két tipikus alakulat - másképp nem is tud működni, egyszerűen ez a jellege.

Csonka Roland: Bár a főiskola elvégzése után az Operaházhoz szerződtem, s igen hamar címzetes magántáncos lettem, mégis kiváltam a társulatból, s én is fogtam a bőröndjeimet... Először egy londoni tánciskolában kötöttem ki, ahol M. Barbierivel gyakorolhattam, aztán Leeds következett egy junior szólista szerződéssel, de ez a lehetőség sem kötött sokáig. Spanyolországban viszont már rátaláltam önmagamra, úgy gondoltam, hogy ott szeretnék maradni, tanulni, ugyanakkor a szakmát abbahagytam! Valójában műfajt váltottam: áttértem a musicalre. Egyébként sokáig azt hittem, hogy borzasztó hangom van, azonban - hála a zenetanárnak - egész szépen kibontakozhattunk e téren is; az Aladdinban még egy kisebb énekes szerepet is kaptam. Három év után viszont az igazgató halála miatt föloszlott a csapat, és megint jött a kérdés: mi legyen, hogyan tovább? Úgy gondoltam, vissza kell térnem az eredeti pályára. Mostanság érzem azt, hogy kell egy biztos pont, egy biztos kötés, bár a lehetőség, hogy bármikor útra kelhessek, ma is vonz, miközben jól tudom, hogy a szabadságnak ára van, s az ember talán épp a szabadságban szembesül leginkább azzal, hogy nem szabad. Ilyenkor erősödnek föl az olyan kérdések is, hogy ki mennyire kötődik a szakmájához, ahhoz az egzisztenciához, amit szellemi és fizikai szinten szeretne megteremteni.

Kozmér Alexandra: Azt hiszem, tényleg nehéz elválni az anyaszínháztól. Először akkor tapasztaltam meg ezt, amikor két ígéretes operai év után Madridba szerződtem; tulajdonképpen egy balettverseny hozadéka volt a szerződés, ugyanis a spanyol társulat igazgatója zsűritagként látott, majd szólista státuszt ajánlott nekem, s Harangozó Gyula - a budapesti Opera akkori balettigazgatója - is úgy gondolta, élnem kell a lehetőséggel, hiszen itthon annyian állnak még előttem, hogy nem kaphatnék fajsúlyos feladatokat. A külföldi társulatban ugyanakkor magántáncosi szerepek vártak a megfelelő szerződéssel és fizetéssel együtt, csakhogy érkezésem rögtön negatív érzelmeket is hozott, mert az együttesben korántsem örültek az idegennek, aki eléjük kerülve hirtelen fölborítja a hierarchiát; az egész ijesztőnek, sőt rémisztőnek tűnt akkor nekem, hiszen nem volt még messze az otthoni burok emléke. És furcsa volt a munkarend is, hiszen itthon már belekóstoltam „a színház úgy működik..." című fejezetbe, ott viszont eléggé spontán módon alakultak a dolgok, többnyire a gyakorlat közben írták ki az aznapi próbarendet, de még abból sem derült ki, hogy melyik szerepet kell tanulnom. Mindez nyugtalanító volt számomra, így egy év után rohantam haza, a megszokott terepre...

Péter Márta: Ami persze időközben alaposan megváltozott, a kortárs táncra pedig, ahol ma táncosként megmutatkozol, végképp jellemző a labilitás, a változékonyság.

Kozmér Alexandra: Ha az ember valahová elmegy, majd visszatér, már nem biztos, hogy ott folytathatja, ahol abbahagyta; idővel több motiváció is akadt a váltáshoz, így azok a „tetszhalott" operai évek, amelyekben részem volt a visszatérés után, és igen erős motívummá vált a közös munka Ladányi Andreával, Kun Attilával, Horváth Csabával is. Az utóbbi tapasztalatok is sokat segítettek abban, hogy az Operaháztól való végső, adminisztratív elválás ne okozzon borzasztó traumát, hiszen megélhettem a már ismert igazságot: ha egy kapu becsukódik, esetleg sok másik kinyílik. Az embernek előbb-utóbb szembe kell néznie a félelmeivel, s rá kell jönnie, hogy a szerencsétlen események ébresztőül is szolgálnak.

Kerényi Miklós Dávid: Most azon gondolkozom, vajon mitől függ az, hogy mit teszünk meg a karrierünk, az életünk érdekében, hová megyünk, mit hagyunk ott... Nemrég voltunk Alexával Bécsben megnézni az Anyegint; én először jártam a Staatsoperben, először láttam Malakhofot élőben táncolni, miközben jó néhány intézeti növendék is ült a nézőtéren; annak idején nekem hatodik vagy akár kilencedik évfolyamosan eszembe sem jutott, hogy Bécsbe menjek. Valójában most, hat-hét évi társulati tagság után tudom először, hogy mit kellene csinálnom, milyen céljaim lehetnek. Hogy kényelemből avagy más okból, de az ember többnyire végigjárja az utat, végigsodródik az úton, amely az intézetből az Operába vezet - előre látni mindent. Talán egy olyan véletlen is változtathat azonban a dolgokon, mint amikor Csaba odalépett hozzám, hogy „Szia, nem ismerjük egymást, de dolgozzunk együtt!", én meg örültem neki. Ez most már a második darab, és nagyon élvezem a közeget, a szabadság és az egymásra figyelés efféle, erősebb fokozatait. Annyi még hozzátartozik a történethez, hogy az Operaházban és a Fortedance bemutatói kapcsán szerzett tapasztalataim előtt is szerepeltem már különféle darabokban, musicalekben, ám ezek a szegedi feladatok főként iskoláskori emlékek, így még egzisztenciális vetületük nem volt.

Péter Márta: Úgy tűnik, Lőrinc Kati merőben másféle indulása után nektek az Operaház egyediségével, nagyságrendjével, sajátos hierarchiájával meghatározóan épül szakmai tudatotokba, sőt érzelmi világotokba!

Kerényi Miklós Dávid: Alexa Madridban azonnal a társulat élére került, s ez is hozott bizonyos problémákat. Megint a kérdés: mitől függ, hogy mennyire érdekel bennünket a másik véleménye, szeretete. Anno nagyon izgultam, hogy majd az Operaházban melyik öltözőbe kerülök, és nagyon fellélegeztem, amikor végül idősebb, érett művészek lettek a társak, mert már nem jött a szurkálás, a harc, ami az intézetben az évfolyamok között azért kialakulhat. Azt hiszem, nekem fontos, hogy elfogadjanak, különben visszahúzódom, vagy éppen menekülök.

Péter Márta: Akkor te nem vagy az a tipikus „két bőrönddel a kezemben..." figura!

Kerényi Miklós Dávid: Hát nem, és csodálom is őket.

Kozmér Alexandra: Ha az ember csak jön meg megy, nincs akkora nyomás, mintha bele kell nőnie egy társulatba, főleg ha még tíz körömmel vagy inkább karommal küzdenek is ellene!

Lőrinc Katalin: Amikor függsz egy zárt közösségtől, akkor valóban nagyon fontossá válik, hogy miképp fogadnak be. Amikor B. Cullberg a Svéd Királyi Balett számára készített egy művet, rám, azaz saját együttesének táncosára osztotta a főszerepet, ami természetesen nem keltett kifejezett szimpátiát a Királyi Balett szólistában, ám én megtehettem, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyjam a tényt, mert nem függtem ettől a légkörtől.

Péter Márta: Eddigi életutadat egyébként is mintha a függetlenség, az állandó változás jellemezné; korábban egymás után jöttek a váltások, az utóbbi években pedig egymással párhuzamban csinálsz különféle dolgokat!

Lőrinc Katalin: Tényleg egyfajta szinkronitásban élek, bár a színpadra való visszatérés óta nem vállalok kritikaírást, legfeljebb egy-egy külföldi társulat vagy interjú jöhet szóba, s természetesen a kurátorság is kimarad az életemből, tanárként viszont továbbra is jelen vagyok a két táncművészeti főiskolán. Ami azonban az írást illeti, abban annak idején talán volt egy kis egzisztenciális kényszer is, hiszen úgy gondoltam, hogy majd a szülések után meg sem tudok mozdulni..., el is végeztem gyorsan az újságíró iskolát, bár a honoráriumokra gondolva ebből a munkából nem lehetne megélni. Közben azonban még a színházi rendezésbe is belekóstoltam Veszprémben, vagyis tényleg a különféle társulatok, játszóhelyek, iskolák, újságok közötti folytonos váltásban telt és telik az életem.

Péter Márta: Dávid, azért te is kipróbáltad már magad a színpad másik felén, hiszen az ifjú koreográfusok estjén is bemutatkoztál, s darabod bizonyos kritikai élt sem mellőzött!

Kerényi Miklós Dávid: Volt egy ötletem, egy kritikaféleség, hogy az Operaházban mennyire be vagyunk zárva, bezáródunk saját belső világunkba, és a kortárs világ úgymond szintén be van zárva, abban az értelemben, hogy ők meg csak azt csinálhatják. Nincs átjárás, még köszönőviszonyban sincs a két oldal. Megpróbáltam a kettőt közelebb hozni, a formanyelvet, a szélsőségeket, a szemléletet közelíteni egy színpadon. A koreográfusi munka egyébként olyan szempontból is izgalmas volt, hogy a megszokott helyett hirtelen minden fordítva  működött, azaz én tartottam a próbákat, én egyeztettem, én foglalkoztam mindenkinek a bajaival, kéréseivel, gondolataival, miközben nemigen tudtam a végeredményt, hogy majd mivé fog alakulni, hogy néz ki az egész. Most úgy tűnik, készülhetek a következő bemutatóra, mert az Operaháznak nincs pénze vendégkoreográfusra, így Keveházi Gábor társaimmal együtt engem is megbízott újabb koreográfia elkészítésével.

Péter Márta: A színházi világban elég nagy most a bizonytalanság, egész társulatok sorsa válik kérdésessé, átszervezések, leépítések a láthatáron... Ugyanakkor a színészek, rendezők, elméleti szakemberek nem értenek egyet még alapkérdésekben sem. Előadóként, koreográfusként vagy más pozícióban élve a jelent: vajon a tánc világában miféle párhuzamok vannak?

Lőrinc Katalin: A különféle oldalak megtapasztalása után mondhatom, éppen ugyanaz a helyzet a tánc területén is, mint a színházban; az intézményes résznél leépítések vannak, a nem intézményes rész pedig mind kevesebbre tud pályázni. Vagyis egyre inkább szükség lenne a szponzorálásra és az egyéb olyan módszerekre, amelyek nálunk még egyáltalán nem bejáratottak, financiálisan nem megalapozottak, hiszen adórendszerünk sem feltétlenül kedvez az ilyesminek. Legutóbbi amerikai tapasztalatom szerint szinte semmiféle állami támogatás nincs; a Martha Graham Dance Company például folyamatosan csődközelben van, s időnként az adakozók rángatják vissza a szakadék széléről a társulatot. Tulajdonképpen bizonyos szempontból luxus volt, ahogy éltünk, különösen az én generációm, hiszen a szerződéssel - ha már volt - azért biztonság is járt, ám ha most nem dolgozunk ki olyan módszereket, amelyek kiválthatják a jelenlegi helyzetet, akkor talán sok mindentől el kell köszönni.

Péter Márta: Színházi vitákban időről időre előbukkan egy jelző: kereskedelmi! Bizonyos produkciókat vagy egész társulatokat kényszerítenének arra, hogy piaci elvek szerint működjenek, s persze bemutatóikat is a piac igényeinek megfelelően tervezzék...

Lőrinc Katalin: Sajnos, az sem fogja eltartani a színházat, még akkor sem, ha a darabok egy része valóban vonzza a nézőket, ugyanis csupán a jegyárakból még a sikerprodukciókat sem igen lehet behozni.

Kozmér Alexandra: Azt hiszem, mi nagyon szerencsések vagyunk, hiszen az operai társulaton kívül - ahol a ránk osztott feladatokat persze teljesíteni kell - nem kellett olyasmit csinálnunk, amit nem akartunk.

Péter Márta: Egy intézményi társulat tagjaként az ember talán nincs egészen egzisztenciális kényszerhelyzetben, némileg szabadabban ítélhet arról, hogy anyaszínházán kívül mit vállal és mit nem.

Kerényi Miklós Dávid: Ha mégis elvállalunk valamit, korántsem biztos, hogy a pénz, a megélhetés miatt történik. Előfordulhat persze ilyen is, de ezek más értéket képviselnek, más halmazba kerülnek.

Kozmér Alexandra: Ugyan mindössze két hónapja vagyok független táncos, tehát még nem érzem annyira a bőrömön ennek anyagi oldalát, de úgy tűnik, hogy a kortárs tánc világában „szabadnak lenni" egyáltalán nem könnyű, szakmai szempontból sem, mert nincsenek igazán jó lehetőségek. Csak kevés alkalommal érzem azt táncosként, hogy vonz a dolog. Egyelőre Ladányi, Kun, Horváth és még Bozsik az a koreográfus, akik számomra mértékadóak. Nagy kérdés azonban, ha az embernek egzisztenciális problémái vannak, mire mond igent, s mire mondja, hogy „köszönöm, még akkor sem, ha nem tudom kifizetni a számlát!". Még első operai évemben történt, vagyis amikor gyakornoki fizetéssel s főszerepre készülve is szerepdíjak nélkül dolgoztam, hogy megkeresett egy tv-show-ban működő koreográfus, hogy álljak be a műsorába: nem kell semmit se csinálnom, csak fölvenni valami tollakat és mosolyogni, sok pénzért! Természetesen nem vállaltam, ma sem vállalnám, mert nem fér össze a létemmel, a lényemmel. Lehet, hogy inkább elmennék éjszaka felszolgálni vagy egy közértbe dolgozni!

Csonka Roland: Azért akkor még abban a biztonságban és pozitív várakozásban éltél, amelynek mégis csak része volt az Opera, a család, a jövendő főszerep...  Én ma már azt hiszem, ha meg akar élni a táncos, olykor el kell vállalnia bizonyos dolgokat, ha tetszik, „haknikat", hiszen valamilyen módon pénzhez kell jutnia! Ráadásul nagyon is tudom, hogy mit jelent, amikor egy színpadi embernek, különösen a táncosnak olyan fajta munkát kell végeznie, amely közben művészi ereje és munkaeszköze, vagyis a teste pillanatok alatt elkopik. Túl rövid ez a pálya, túlságosan szalad itt az idő ahhoz, hogy kitérőket tegyünk. Ezért valószínűbbnek gondolom, hogy adott helyzetben te sem vállalnád a bolti munkát. Az lenne csak az igazi luxus!

Kerényi Miklós Dávid: Elég különös, de a mi készülődésünk és előadásunk Horváth Csabával  ugyancsak hakni minősítést kap az Operaházban... A hakni azonban egészen más fajsúlyt képvisel, és némileg lealacsonyító is, hiszen arra egy-két próbát szánnak, senki nem nézi meg, senki nem tud róla, és - szerencsés esetben - senki nem ismeri föl a táncost, miközben egyetlen célja a pénzkeresés.

Csonka Roland: Tulajdonképpen mindent, amit az Operaházon kívül csinálsz, hakniként könyvelnek el!

Kozmér Alexandra: Ez azért lehet, mert a mi műfajunk, sajnos, nagyon sznob. Kimenni sem lehet, és befelé sincs út, egyszerűen nincs átjárás semerre. Talán jót tennének a friss impulzusok, előnyös lehetne néhány haladó szellemű - és nem föltétlenül külföldi - koroegráfus meghívása, de ehhez le kéne küzdeni a szokásos előítéleteket. Ezért is lehet fontos a kérdés, hogy miért keressük mi ezeket a fórumokat. Miért keresgélünk az anyaszínházon és a klasszikus baletten túl, miért izgatnak bennünket a másféle utak? Amikor láttam az &Echót, első reakcióm az volt, hogy táncolni szeretném én is, ez pedig olyan ritka érzés itthon! A klasszikus balett más, hiszen ott az ember vágyik egy bizonyos főszerepre, amit vagy megkap, vagy nem. Most viszont nagyon izgalmas, hogy betanulás helyett akár két hónapig is ebben a nagyon személyes légkörben, hol együttgondolkodva, hol Csabára hangolódva készülhetünk a bemutatóra.

Csonka Roland: Nekem is az &Echo jelentette az áttörést, ugyanis azelőtt a kortárs tánccal úgy voltam, hogy jobban szerettem nézni, mint csinálni. Valahogy idegennek tűnt a dolog. Amikor Csaba megkeresett, rossz passzban is voltam, nem vállaltam a munkát, aztán meg láttam, hogy miből maradtam ki: nézőként ugyanazt éreztem, mint Alex!

Péter Márta: Az &Echo és a legfrissebb darab bemutatója előtt csak Kati dolgozott Horváth Csabával, ám az Alkonyodó is régen, ... ben készült, még egészen másféle előadói feladatokkal! Az utóbbi művek viszont technikai szempontból már egy új alkotói korszakot jeleznek, s a koreográfus talán ezért is talált rátok!

Lőrinc Katalin: Tizennyolc éve Graham technikát tanítok: ez is egy zárt rendszer, nem mindig könnyű belőle átlépni egy másik stílusba, ráadásul, amikor az &Echo kapcsán Csaba megkeresett, művészeti igazgató voltam a győri iskolában, vagyis a gyakorló táncoséhoz képest egészen más élethelyzetben talált meg a lehetőség. Bár én a tanítás során mindent ugyanúgy mutatok, ahogy azt a növendéknek csinálnia kell, azért a tanárság kicsit rafinált dolog, hiszen az ember ösztönösen is tudása szerint alakítja a mozdulatokat. Nagy kérdés volt bennem, hogy képes leszek-e idomulni a szokottól eltérő feladatokhoz.

Kozmér Alexandra: Úgy gondolom, a balett nagyon jó alapokat ad, ugyanakkor nagyon el is kell tőle rugaszkodni! Ha például a legnívósabb külföldi modern társulatokat nézem, akkor azt látom, hogy klasszikus képzettségű táncosokkal vannak feltöltve, s erre a bázisra rétegződnek a különféle technikák. Nálunk ez egyelőre hiányzik.

Kerényi Miklós Dávid: Talán mert egyik oldal sem közelít: nincs átjárás!

Csonka Roland: Azért mégis úgy tűnik, minél több dolgot tanultál, annál sikeresebb lehetsz a szakmában. Csaba is olyan táncosokat keresett most, akik klasszikus képzettségűek, ám megfelelően el tudják sajátítani a kortárs mozgásanyagot is.

08. 03. 23. | Nyomtatás |