Színház terrorizmus

Árvai György: Pre-Actio – Természetes Vészek Kollektíva

Árvai György és a Természetes Vészek Kollektíva legújabb előadása, a PRE-ACTIO ismét valódi összművészeti előadás, hisz benne a képzőművészet, a zene, a verbalitás és a mozgás kapcsolódik össze komplex színházi élménnyé. Az előadásról Demcsák Katalin ír.

Demcsák Kata

PRE-ACTIO - Mi van a dolgok előtt? Mi van a tett előtt? Mi van (van-e valami) azon tett előtt, amely más emberek életének kioltása a saját élet kioltása árán? Hogyan fogan, és hol fejlődik az efféle tett, az akció? Mi az a pre-actio?

Árvai György és a Természetes Vészek Kollektíva Haláltrilógiájának harmadik része már a címében kérdések megfogalmazására sarkall. Megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket vet fel, amelyekre a válaszokat maga az előadás (pre-formance?) rejt(het)i. Lehet, hogy a kérdésprovokáció már az előadás része? Lehet, hogy a cím apró töredék, amely a többi töredéket vonzza, rendezi, egésszé teszi? Talán.

A trilógia két korábbi darabja, a 62 nap és az Angyaltár is hasonló módon kérdezett a nézőtől (is), és elvárta a tettet, a gondolkodást. Csak semmi pihenés! Csak tessék munkálkodni a felkínált látványtárgyakon, képeken, hangokon, fényeken, árnyakon és színeken, amelyek - talán - bevezetnek a halál valamely különös formájának rejtelmeibe. Gondolkodni, apró töredékeket összeilleszteni, saját előadást (performance-t?) összeállítani valószínűleg csak akkor lehet, ha vannak kérdések is. Ha az ember kíváncsi arra, hogy mi és milyen lehet a halál vagy másként fogalmazva az élet elillanásának félelmetes pillanata.

A tér sötét, fekete. Középen négyszögletes, hatalmas asztal, vagy miniszínpad, vagy rakétakilövő-állomás felszállópályája. Igen, leginkább felszállópálya ez, négy oldalához rögzített monitorokkal, és a visszaszámlálást jelző digitális óraszerkezetekkel. Négy, földre helyezett, négyszögletes keret áll a tér sarkainál (tárlók? Vetítővásznak? Monitorok?). A sötétben csak a monitorok derengenek, és megvilágítják a földön heverő apró fehér papírokat. Mintha csillagokon járna az ember. Leguggolok, közelebbről megnézem a papírfecniket. Képek. Emberek arcait ábrázoló, azonosításra szolgáló igazolványképek hevernek a nézők talpa alatt.

A látvány berobban a térbe, az öngyilkos merénylő látható az asztalszéli (nem, felszállópálya az...) monitorokon. Ellenfényben megjelenő alakja átlagos fiatalemberé, fején katonai gyakorlósapka, kezében papírlap, olvas, kinyilvánítja szándékát: pusztítani és pusztulni fog. Csak fél szemmel figyelek rá, lekötnek a tekintetcsillagok. Aztán reklámok képei villannak: szép, színes világ, szép lányok, szép gyerekek, szép férfiak és asszonyok boldog világa a szép (finom, hasznos, különleges, színes, nagyszerű) tárgyak között. Ismerős kép, ez vesz minket körül mindennapjainkban, a szép világ képe, ami fogyasztásra ingerel. Közben az öngyilkos merénylő beszél, a kultúráról, amit el kell pusztítania. Ömlik a reklám a képernyőkről, egyre fokozottabb ritmusban, de lehet, hogy ezt csak én látom így, mint ahogy valószínűleg csak engem ragad meg a kultúra szó is.

A négyszögű keretekben képek jelennek meg. Egy asztal képe, rajta tányérok, színes ételek, a globalizált világ étkei, multikulturális gasztronómiai dzsemböri. Hamburger, bachlava, húsok, mártások, bogyók, aszalt gyümölcsök, kenyerek, és jön az ember, az öngyilkos merénylő, eszik, mindenből eszik, egymás után, mohón, válogatás nélkül. Felülről látjuk, mígnem az asztal közepére üríti gyomra multikulturális tartalmát. A képernyőkön terrorcselekmények képei, politikusok beszélnek a terrorizmusról, köztük néhány diktátor is. A képernyők alatt angol nyelvű szalagszövegek futnak, politikusok, közéleti személyiségek nyilatkozatai olvashatók a terrorizmusról. Ez is ismerős. Nap mint nap láthatjuk a tévékészülékben reklámok előtt és reklámok (vagy a TV maci) után.

Egyre inkább úgy érzem magam, mintha az öngyilkos terrorista belsejében lennék, belőle szemlélném a (poszt)modern világ színes-szürke képeit. Próbálom megérteni a logikát, és úgy rendezni fejemben a képeket, ahogy - talán - a multikulturális utolsó vacsora elfogyasztója teszi. Igyekszem átlátni az akció előtti akció koreográfiáját, az okokat, amelyek elvezetnek a véletlent felhasználó gyilkosságig. Az öngyilkos merénylő a keretekben belövi magát, folyik a vére, aztán leborotválja fanszőrzetét, csupaszítja magát, mígnem teljesen csupasz lesz, mint egy újszülött. Vér, szőrtelen-sima férfitest, politikusok, tekintetcsillagok. Mindeközben az öngyilkos merénylő (is) beszél, a készülődést, a pre-akciót mondja el, mintha imádkozna. „A terrorizmus színház." Ez a mondat is az ima része, és számomra ez a kijelentés egyfajta kulccsá változik, amellyel megnyílik az előadás (per/pre-formance?), legalábbis az, ami a töredékekből bennem összeáll.

Olyan ez az egész, mint egy próbafolyamat. A férfi önmagát kívül-belül átalakítja, új testet vesz föl, csupasz, mindentől megfosztott testet, ami belül is elváltozik, kiveti a megemészthetetlent és művi extázist folyat a vérbe. Színházi előadás lesz ez a halál, nyilvánossá tett akció, véletlenszerűen megválogatva a többi előadót, aki próba nélkül is kiválóan játssza majd a test váratlan szétomlását. Ilyen gondolatokkal játszom, miközben pörögnek a képek, amelyek egyébként annyira ismerősek, hogy talán már meg sem szólítanak. És akkor váratlanul ott áll az öngyilkos merénylőt formázó ember, mintha az egyik nézőből bújna elő, aki zavartan oldalra lép. Gergye Krisztián pulóverben, gyakorlósapkával, hátizsákkal a vállán áll, majd levetkőzik, és mezítelen testén hátizsákjával az asztalra (nem, felszállópálya az...) lép. Táncol, lassan, mintha minden apró lépést, hajlást, mozdulatot előre kiszámított volna. Rituális tánc a sima-csupasz testben, ami az újszülöttek ártatlanságát idézi. Az arcát figyelem, a borostás állat, elszánt tekintetet. Ártatlan és elszánt egyszerre, a test és az arc ellentéte megkapó. A hátizsákból előkerül az ünneplő ruha, szép, fehér ing, fekete nadrág, a halálra készülő ember ünnepi dísze. A kiterülő ruhára kiterül a test is, aztán az önravatalozás után robbanószerkezetet (kis rakétákat?) csatol magára a merénylő, lassan, megfontoltan öltözik, készül az akcióra, koncentrál, bemelegít. Aztán robbanás és sötét. Elszállt (mégiscsak felszállópálya az...).

A fényben már csak az üres felszállópálya/miniszínpad/asztal látható, a terem sarkaiban álló tárlókban mindenféle tárgyak hevernek, játékmackó, óra, cipő, rongyok, táskák, szemüveg, sok művér és mocsok. A post-actio.

POST-ACTIO - Mi van a dolgok után? Mi van a tett után, mondjuk egy színházi előadás (pre-formance) után? És mi van egy olyan előadás után, ami a terrorizmusról szól a mindennap látható képek látványtárggyá avatásával? Ha a terrorizmus színház, a színház terrorizmus is lehet?  Vajon mi kell hozzá, hogy robbanjon, hogy átrendezze a meglévőt, ha másutt nem is, de az emberfejekben? Szokatlanná tehető-e a megszokott? Van-e olyan erős látvány, hang vagy töredék, ami képes átlépni a híradók képein megedződött emberi szem ingerküszöbét? - Csupa kérdés az actio után. De lehet, hogy ez is az előadás része. Egy apró töredék, amivel a néző önmaga töredékeit rendezheti.

Árvai György: PRE-ACTIO

Természetes Vészek Kollektíva

Készítették: Árvai György, Lenz Tünde, Gergye Krisztián, Imre Zoltán, Parabryo, Szirtes Attila, Szűcs Edit, Trill Zsolt

Helyszín: Trafó

08. 03. 23. | Nyomtatás |