A megszállottság képei

Gergye Kristián: egonegon

A színen két táncos, egy férfi és egy nő, a festő és a modell (Gergye Krisztián, Gresó Nikoletta). Ez a látszólag egyszerű alapszituáció a kiindulópontja Gergye Krisztián korábbi koreográfiáihoz hasonlóan képzőművészeti indíttatású, ezúttal Egon Schiele ihletettségében született egonegonegon című előadásának. Az egonegonegon nemcsak színeivel és hangulatával idézi Schiele képeinek világát - Gergye rendkívül személyes módon közelít a képzőművészethez: az osztrák festő alakját ölti magára. Schielét játssza, az előadás narratívája pedig egy festmény létrejötte. A nézők a kép, illetve képek születésének lehetnek tanúi, amelyek állapotokat vagy helyzeteket rögzítenek. Ez a képzőművészet és táncművészet határain keletkezett előadás ugyanakkor az alkotói folyamatot tematizálja, vagyis a műalkotás keletkezéséről, a művészet létrejöttéről, magáról a művészetről szól.

Kelemen Orsolya

Az előadás kezdetén a két alak piros fotelben, a tér szélén ül egymás mellett, mozdulatlanságba burkolózva, szoborszerűen és szinte élettelenül, üres tekintetük a semmibe mered. Előttük középen egy gyűrött és festékes vászon, melyet fehér papírcsík szegélyez, mintha egy készülő festmény háttere lenne, melyben még nincsenek jelen a figurák. A nézők négy oldalon ülnek, ezért a nézőtér keretnek tekinthető, mely a műalkotást körbevonja és elválasztja a külvilágtól, a játszókat pedig a színtérbe zárja. A szereplők meztelenek, ruházatuk mindössze egy-egy magukra aggatott, szakadtan lógó vászondarab. Csupasz testüket színes festés öltözteti, úgy néznek ki, mint Schiele alakjai. A festés művészi, az erőteljes kék és piros árnyalatokba burkolt testeken a félbehagyott sötét vonalak mellett kiemelkedik a gerincoszlop éles fekete kontúrja. A nő hangsúlyosan nőies, vörös kontyából leomlik néhány kócos tincs, az erősen festett szemeket még jobban kiemelő, fehérre púderozott arcán vörös pír, a szája, ágyéka, mellbimbói ugyancsak égő vörösre festettek. A férfi viszont szikár, a színek megkeményítik vonásait, arca szigorúan torz, vastagon kihúzott szemöldöke, pirosan világító szemhéja félelmetessé, démonivá teszik.

Bár a színen két szereplő van, az előadás abszolút középpontja Gergye, a festő, a férfi. A nő élettelennek tűnik, nem mozdul, tökéletesen kiszolgáltatott helyzetben van. Báb, mely csak akkor telik meg élettel, ha mozgatja valaki. A festő testet öltött teremtménye, művészi fantáziájának szülötte, hiszen csak a férfi cselekvései révén létezik: beállítja különféle helyzetekbe, alaposan megszemléli, eltávolodik tőle, keresi számára a megfelelő helyet és a megfelelő pózt, leszaggatja róla a vásznat, ide-oda ráncigálja a színen. Az alkotó őrült megszállottsága ez, melybe az egyik pillanatban állati agresszió, a következő percben pedig szerelmes gondoskodás vegyül. A férfi arcát hol rettenetes grimaszok teszik félelmetessé, hol féltő mosoly vagy a magára maradottság kínzó félelme libben át arcán.

Az előadás redukált és finoman kidolgozott, különös, szögletesen merev mozdulatokból építkezik, amelyben a mozdulatlanság éppoly erőteljes szerepet kap, mint néhány rendszeresen visszatérő mozdulatsor. A mozgás hiánya kimerevíti a pillanatot, így egy-egy szituáció, mint megannyi kép, megannyi festmény tárul elénk. Ezen a kiállításon azonban nem lehet egyszerűen továbbsétálni, mint a múzeumban, a viszony megfordul, a képek váltakoznak előttünk, és kénytelenek vagyunk elidőzni előttük. A mozgást a férfi tétova keresgélése, türelmetlen szemlélődése és feszült, görcsös tenni akarása szervezi. Vonszol, beállít, elmozdít és kimozdít. Ideges és lassú köröket ró a tér szélén, többször a szájába nyúl, mintha ezzel a mozdulattal szeretné kihúzni magából az érzelmeket, mert így lenne csak képes igazi bensőjét kitárni. Ezt a kitárulkozást megsegítendő megszabadul rongyos köpenyétől, később viszont megint az elrejtőzés vágya dominál, ekkor magára ölt egy másikat. A lehető legközelebb akar kerülni a nőhöz, meg szeretné fejteni, teljesen magáévá akarja tenni, ezáltal furcsa, torz pózokba kényszeríti. A másik ember megragadhatóságának és kifejezhetőségének mikéntjét keresi. Ám amellett, hogy saját tárgyának tekinti a nőt, mintha titkon mégis azt várná, hogy életre keljen, visszaadja csókját, szeresse, és önként övé legyen. Gyötrelmesen szép küzdelem ez a mozdulatlanságba taszított nő illetve a vele küzdő és küszködő férfi között. Gresó Nikoletta elképesztő koncentrációval játssza végig szerepét. A néző tekintete ide-oda cikázik a nő és a férfi arca és végtagjai között, és noha tudjuk, hogy a nő nem fog megmozdulni, mégis azt várjuk, hogy történjen vele valami: tetten akarjuk érni, hátha megrezdül az arca, megváltozik kényelmetlenre beállított testtartása.

Mindeközben Alfred Schnittke zenéje szól, melynek szövetében a disszonancia és harmónia különleges egysége valósul meg. A zene ívei mintha mindvégig egy-egy irányt keresnének, hogy megtalálják a harmóniát, de a hangszerek futamai a kibontakozó dallamkezdemények után idegesen rohannak tovább, újfent a teljes bizonytalanság, a széttartó disszonancia irányába. Az előző forma széttöredezik, elmosódik, hogy aztán új erővel új téma induljon, ismét a harmonikus találkozópontokat keresve. A színpadon látottak ugyanezt érzékeltetik: amikor úgy tűnik, hogy a festő megtalálta a megfelelő formát, és elkészült egy kép, ismét az önmarcangoló keresgélés következik.

Az alkotás folyamatos levetkőzés és kivetkőzés. Az előadás során a színes festékréteg egyre inkább lekopik a táncosok testéről. A két szereplő akkor válik igazán meztelenné, amikor elkészült a mű. Gergye széndarabbal aláírja, szignózza a képet, majd meghajlás következik, lassú mozdulatokkal, mind a négy oldalra. A férfi féltő gonddal támogatja a nőt, hiszen a másikban az ő léte is benne van: létezése és művészete csak rajta keresztül nyer értelmet, örökre össze vannak kötve. A tökéletes egymásra utaltság kiszolgáltatottsága ez. Az alkotásvágy démoni mániájából csak az kínálhat feloldást, ha kilépnek a képből. A férfi lassan kivonszolja a nőt a színről. Hiába tapsolunk, nem jönnek vissza. A férfiban megbúvó naiv kíváncsisággal ötvözött, embertelennek tűnő agresszivitás, illetve a végtelen kiszolgáltatottság és magára maradottság ambivalenciája révén az előadás rendkívül feszes és feszült, valóban odaszögez bennünket a székekhez, nem csak nem tudunk, nem is akarunk gyorsan továbbsétálni.

A játékban születő képek expresszív módon jelenítik meg a modell és a festő, a teremtett és a teremtő ellentmondásos viszonyát. A festő számára a nő valóban csak eszköz, nem tud igazán emberi viszonyba kerülni vele, így a nő nem válhat élő, önálló érzelmekkel és mozdulatokkal rendelkező hús-vér emberré. A művészlét teljes magányba burkolja a férfit, miközben képeit az önkifejezés kényszeres vágya teremti meg. A különös ellentét nem feloldható, hiszen ez a műalkotás létrejöttének alapkontextusa. A festő a modell testén keresztül önarcképeivel szembesül. Az előadás, mely egymás mellé illeszti a festő saját magával való folyamatos szembenézése által alkotott képeket, újabb lírai önarckép Gergye Krisztián pályáján.

Gergye Krisztián: egonegonegon

Látvány: Gergye Krisztián

Jelmez: Béres Móni

Smink, testfestés: Károlyi Balázs

Zene: Alfred Schnittke

Rendező, koreográfus: Gergye Krisztián

Előadók: Gergye Krisztián, Gresó Nikoletta

Helyszín: Bethlen Kortárs Táncműhely

08. 03. 23. | Nyomtatás |