Nekem ennyi jó kevés

Mozart: Szöktetés a szerájból – Csokonai Színház, Debrecen

Bevallom, hosszú idő után újranézve Mozart Szöktetését új élményként hat az a szakadék, amely a gyönyörűségesen áradó, a figurákat többdimenziós, húsvér emberekként ábrázoló muzsika és a meglehetősen bárgyú meseszövés között tátong. Mozart lényegében először próbálkozik azzal a formával, amely, majd a három olasz operán kiérlelt tapasztalatok tükrében, a Varázsfuvolában nyeri el tökéletes végkifejletét. Sokakkal ellentétben úgy gondolom, Schikaneder méltó librettistaként nő fel a zeneszerző lángészhez tíz év múltán, ez azonban az ifjabbik Stephanie-nak még nem sikerülhetett: a prózai szakaszok bugyutának és sutának hatnak, a szituációk annyira kimódoltak, hogy szinte játszhatatlanok.

Pap Gábor

A darabot színre állító angol rendező, Tim Caroll jó érzékkel találja meg azt a két, majd háromdimenziós bábvilágot, mely a megfelelőképpen mintázhatná a primer történetet: ebben a felfogásban a Szöktetés sztorija deklaráltan mese, melyet a debreceni társulat prózai színészei báboznak-mondanak el nekünk: ehhez társulnak afféle elidegenítési effektusként a mai ünneplőben fellépő énekesek koncertszerűen előadott áriái, a következő dimenziót, a mozarti zenét megjelenítve. Már az is a mesekönyvből való kilépés érzetét kelti, ahogy az előadás indul: egy korabeli Európa-térkép közepéből startol a papírhajó, hogy aztán viharba kerülve, kalózok fogságába esve a szeráj festett kulisszája előtt találják magukat az előadók, immár a tényleges harmadik dimenzióban. Sík és tér párbeszéde, a dimenziókkal való játék végigkíséri az előadást: a második rész térbeli díszletében néhányszor síkbábokat használnak a játszók, ráadásul felülnézetből. Az „Akinek ennyi jó kevés" című záró slágerszámra áll össze végül a kép, az ekkor először jelmezben játszó énekesekkel, hogy a záró akkordok alatt, a basa integetése közepette ugyanolyan papírhajóval ússzanak el, mint ahogyan jöttek: a végtelen kék festett kulissza-tengeren. A valóság ennyire művivé tétele Fellini „És a hajó megy" című filmjét juttatja eszembe, nem véletlenül, a film tárgya ott is - részben - az opera műfajának és szereplőinek kissé steril, mesebeli világa.

Nem is volna ezzel az üzenettel semmi baj, ha nem csupán gondolatilag, hanem, színházról lévén szó, érzékileg is megjelenhetne számunkra. Csakhogy a debreceni nagyszínház színpadán - ráadásul a szeráj színes hátterében és a színészek minden igyekezete ellenére - egyszerűen elvesznek a fekete mezbe öltöztetett, kicsiny marionett-bábuk, s mire a komoly küzdelmet igénylő koncentráció megteremtődhetne, a rendező újabb ötletekkel szórja szét figyelmünket. Egyfelől előkerülnek a bábok emberméretű, sajnos igen csúnyácska variációi, melyeket az énekesek immár jóval ügyetlenebbül kezelnek színész társaiknál. Ezt követően aztán a rendező egészen az előadás végéig variálja a bábokat és a jelmezeket: előbb a színészek jelennek meg saját hajdani bábjaik übermarionettjeiként, majd az előadás zárlatában - mint mondtam - az énekesek. A másik feltűnő ötlet, hogy kétoldalt, a kulissza-falakra vetítve murisnak szánt, ám rendkívül erőltetettre sikeredő képregényt követhetünk az énekesek áriái alatt, a műfajra jellemző buborékban, belső gondolatokként tálalva. (Jelzem, a vetített képek semmilyen új információt nem hordoznak: rendkívül lefokozott rajzolatai csak az addig történt eseményeknek, silány szövegekkel kiegészítve.)

Sajnos a debreceni előadás tipikus példája annak, amikor egy ígéretes koncepció túlburjánzik, és egyszerűen agyonnyomja a produkciót. A rendezés kudarca már csak azért is sajnálatos, mert igen magas színvonalú zenei és (helyenként) bábszínészi teljesítményeket eredményez a színészek és a muzsikusok együttműködése, és ez az újjáalakult társulat esetében mindenképpen érték. Nemcsak a valóban Mozart-zenéhez méretezett, kicsiny zenekar muzsikál stílushűen és könnyedén, hanem az énekesek is maradéktalanul (szövegestől!) átjönnek a rivaldán, külön kiemelném a Blondét játszó Zábrádi Annamáriát, aki első áriáját minden különösebb póztól mentesen, egy széken ülve prezentálja, lélegzetelállítóan tisztán és üdén. De nagyon jó a két tenor is: Nyári Zoltán (Belmonte) és Balczó Péter (Pedrillo) is. Boross Csilla Konstanzája az első áriában kissé elnagyolja a koloratúrákat, de ezt a folytatásban hamar feledteti velünk. Viszont Szécsi Máté Ozminja hiányjel a produkcióban, se mélysége, se hangszíne nem predesztinálja őt erre a szerepre, ami azért baj, mert a jeles buffo-szerep nélkül a zenei líra és humor egyensúlya felborul az előadásban. Egyszerűen nincs min nevetnünk, és ez a Szöktetés esetében elég nagy hiátus.

Meg kell még emlékeznem Szász Zsolt bábmester munkájáról, aki nagy precizitással irányította a színészeket a bábozás mesterségének elsajátításában: a Belmonte-ot kezelő Mészáros Tibor rögvest leszerződhetne valamelyik honi bábszínházhoz, de a többiek (Szűcs Kata, Domareckaja Júlia, Kis Gergely Máté és Vranyecz Artúr) is többé-kevésbé pontosan működnek, sajnos a koncepció legnagyobb vesztesei éppen ők, az ötlethalmozásban ugyanis eltűnik a karakterformálás lehetősége. Jámbor József szenvtelen, egyszerű Szelim basát formáz, diszkrét játékába még mintha az is belefogalmazódna, hogy bár hiába áll a hierarchia csúcsán, ő bizony, Mozart jóvoltából, egy hangot sem énekel nekünk.

Sajnos nekem „ennyi jó kevés", ahhoz, hogy az érdekes kísérlet ellenére sikeres előadásról adhassak számot az Ellenfény olvasóinak.

Mozart: Szöktetés a szerájból

Csokonai Színház, Debrecen

Díszlet: Csanádi Judit

Jelmez: Debreczeni Borbála

Báb: André Gabriella

Bábmester: Szász Zsolt

Dramaturg: Szilágyi Szabolcs

Rendező: Tim Caroll

Szereplők: Jámbor József, Boross Csilla, Szűcs Kata, Zábrádi Annamária, Domareckaja Júlia, Nyári Zoltán, Mészáros Tibor, Balczó Péter, Kiss Gergely Máté, Szécsi Máté, Vranyecz Artúr

Közreműködik: a debrceni Filharmonikus Zenekar és a Csokonai Színház ének- és tánckara

08. 03. 23. | Nyomtatás |