A táncművészet modelljei

Robert Lacombe könyve alapján

Előző számunkban már foglalkoztunk Robert Lacombe könyvével, amely az európai  előadóművészetek helyzetét, támogatási politikáit mutatja be. Legutóbb a különféle szinházi struktúrákra vontokozó megállapításaiból idéztünk, most a táncművészet helyzetével foglalkozunk.  Az ezredfordulón a tánc volt az egyik legdinamikusabban fejlődő művészeti ág Európában, ugyanakkor ez az a szektor, amely leginkább független a közpénzektől

Belgium

Belgium nem dicsekedhet régi tradíciókkal sem a klasszikus, sem a modern tánc területén. A táncművészet támogatása 1959-ben kezdődött, amikor Maurice Béjart Brüsszelben bemutatta a Tavaszi áldozatot. Ennek hatalmas sikere után ajánlotta fel az akkori kulturális miniszter Béjart-nak, hogy költözzön Brüsszelbe. Egy évvel később létrejön a XX. Század Balettje, a Béjart irányította nemzetközi színvonalú társulat. Ehhez egy a párizsi operáéhoz hasonló profi tánciskola megalapítása is  kapcsolódott (Mudra), hogy Belgiumban is megfelelő képzettségű táncosok álljanak rendelkezésre. A Ballets du XXème siècle előadásainak sikere Brüsszelt fokozatosan a tánc európai fővárosává tette.

A belga tánc másik fontos eseménye Anne Teresa de Keersmaeker Fase című művének bemutatója 1982-ben. Ez jelenti az úgynevezett flamand hullám kezdetét. Belgiumban, ahol az amerikai posztmodern iskolák új eredményei ismeretlennek voltak, a Rosas munkáin keresztül tanulta meg a közönség értékelni a táncot.

Míg Franciaországban a kortárs tánc megszületése alapvetően koreográfusoknak köszönhető, Belgiumban a tánc egy része egy új színházból ered, amely egyre nagyobb teret engedett a testi kifejezésnek, hogy végül teljesen elvonatkoztasson a szövegtől.

Belgiumban a kortárs tánc intézményes támogatásának hiányát nagyon gyorsan ellenpontozták az informális programszervezések, amelyek eredetileg más célokra használt helyszíneken mutattak be előadásokat. Ez az intézményeken kívül működő művészeti forma lehetővé tette a belga koreográfusok számára a magánkezdeményezések megsokszorozását, így tömve ki a köztámogatások hiányából fakadó lyukakat. Az 1980-as évektől kezdve az egyesületek és a fesztiválok jelentették a kortárs tánc hajtóerejét. Az egyesületek művészeti központoknak („Kunstencentra") nevezték el magukat, és szabad terepet biztosítottak a fiatal művészek számra, hogy az intézményes közöny ellenére is színre vigyék előadásaikat. Az itt tevékenykedő művészek elismertsége lassan magával hozta a politikai támogatást is, ami néhány éven belül anyagi támogatást is eredményezett.

A Fase-zal egy évben, 1982-ben mutatta be Jan Fabre Antwerpenben első fontos darabját Het is theaterzoals te verwachten en te voorzizn was (Színház,mint azt vártuk és megmondtuk) címmel. Fabre egy egész nemzedék szimbóluma abban a tekintetben, hogy nemcsak koreográfusként, de rendezőként, képzőművészként, íróként és videóművészként is tevékenykedik.

2003-ban a flamand táncot, pontosabban a társulatokat összesen 8 millió euróval támogatták, ami vagy egyedi terveknek (470 000 euró tizenöt projektre), vagy programszerződéseknek ítéltek meg (kilenc társulat). Az éves támogatást négy évre terjesztették ki (összesen 4,2 millió euró).

Olaszország

Olaszországban az opera a vezető előadóművészeti műfaj. Az operaházakat többnyire alapítványok működtetik. Ezek helyet adnak a klasszikus balettnek azokban a színházakban, amelyek saját együttessel rendelkeznek. Ugyanakkor egyetlen kortárs szemléletű koreográfus sem kapott vezető szerepet a nagy balettegyütteseknél, ellentétben más országok gyakorlatával (Forsythe Frankfurtban vagy Anne Theresa de Keersmaker Brüsszelben stb).

A kortárs táncról az olasz kultúrpolitika is teljesen megfeledkezett, ezért azcsak elhanyagolható mértékben képes fejlődni. Ez a hátrányos helyzet többek közt annak köszönhető, hogy Olaszországban a modern tánc nemigen rendelkezik hagyományokkal, ezért megfelelő közönséggel sem. Ebből következően nincsenek megfelelő előadóhelyei, s ez nagyban megnehezíti a produkciók elkészítését. A teljes szektor az állam előadóművészetre szánt költségvetésének mindössze 1,5% kapja meg.

A kortárs tánctársulatok (2000-ben 70 működött) az alapítványok balettegyütteseitől eltérő szemléletű produkciókat készítenek, különös figyelmet fordítanak az újszerű alkotásokra, melyekben előszeretettel foglalkoztatják a kortárs olasz zeneszerzőket és koreográfusokat. Csak néhány társulat tud állandó munkahelyet biztosítani táncosaiknak, a többiek meglehetősen nagy bizonytalanságban dolgoznak. Általában nem társasági, hanem non-profit egyesületi formában működnek, mely a minisztériumi támogatások megszerzésének előfeltétele is.

2000-ben hozzávetőlegesen húsz színház épített be szezonjába táncelőadásokat. Olaszországban általában nyáron sok fesztivált és különleges ünnepséget rendeznek, melyek a színházakkal, a regionális egyesületekkel és a helyi állami szervezetekkel együtt biztosítani tudnak egyfajta hálózatot a kortárs előadásoknak. Ugyanakkor Olaszországban nincs táncszínház. Év közben csak néhány intézmény épít be hangsúlyosan és folyamatosan táncot a programjába.

Anglia

Az Egyesült Királyságban 30 000 fő él táncból, ebből 3 000 táncos és koreográfus. A társulatok többnyire vándortársulatok, mivel nem rendelkeznek saját próbahellyel, színházteremmel. Csak néhány kivételes helyzetben lévő társulatnak van állandó játszóhelye, de ezeken is más társulatokkal osztoznak.

Az Arts Council of Great Britain 1991-ben hat, majd további kilenc National Dance Agencies állított fel. Ezek az ügynökségek próbahelyet, alkotóműhelyt és képzési lehetőségeket biztosítanak a tánctársulatoknak, továbbá támogatási és ösztöndíj programokat ajánlanak. (Meg kell jegyezni, hogy támogatottságukat tekintve az ügynökségek kedvezőbb helyzetben vannak, mint maguk a társulatok.)

Tipológiai szempontból egyértelműen a balett uralja a brit tánc világát. A támogatások 3/4-ét kapja, a táncosok 2/3-át foglalkoztatja, az előadások felét mutatja be, a közönség 3/4-ét fogadja ez a szektor. A támogatott szervezetek a Rambert Dance Company kivételével a balett területén tevékenykednek. Az Arts Council England támogatja a Royal Ballet (mely leginkább a Royal Opera House-ban tart előadásokat), a Birmingham Royal Ballet (mely a birminghami lóversenypályán osztozik más társulatokkal), az English National Ballet (mely elsősorban Londonban dolgozik, de sokat utaznak vidékre is), a Northern Ballet Theatre (melynek székhelye Halifaxben van, és elsősorban az ország északi részén turnézik). Ezek az együttesek - a Ramberttel együtt - az ACE táncra fordított támogatásának 76,5 %-át kapják meg.

Az Arts Council of England által kiutalt támogatások táncra jutó része 2001/2002-ben

Tánctársulatok

Támogatás (font)

Százalék

Birmingham Royal Ballet

5 791 250

33,8%

English National Ballet

4 485 027

26,2 %

Northern Ballet Theatre

1 422 035

8,3 %

Rambert Dance Company

1 411 319

8,2 %

19 egyéb társulat

4 019 629

23,5%

Összesen

17 129 260

100%

A Scottish Arts Council támogatja a Scottish Ballet-t (mely Glasgow-ban működik). Az együttes a SAC által a táncra fordított összegek 70 %-át kapja meg.

A Scottish Arts Council által kiutalt támogatások táncra jutó része 2001/2002-ben

Tánctársulatok

Támogatás (font)

Százalék

Scottish Ballet

2 484 085

70 %

6 egyéb szervezet

823 882

23 %

Egyéb (projekt támogatás...)

256 710

7 %

Összesen

3 564 677

100 %

A kortárs tánctársulatokat kevéssé támogatják az Arts Councilok. Az utóbbi években mégis annyira megerősödött ez a szféra, hogy mára a nemzetközi színtér központi szereplőiként tartják számon a brit együtteseket. Ennek eredményeként az Arts Councilok is némileg több támogatást juttatnak a kortárs táncnak. De ez inkább a (gyengén) támogatott társulatok számának növekedésében, s nem a támogatások értékének emelkedésében jelentkezik.

A támogatások terén tehát a táncszektor ugyanolyan instabil helyzetben van, mint a színházi szektor, ugyanis a nagyobb társulatok itt is vitathatatlanul monopolhelyzetben vannak a köztámogatások terén. Az egyensúlyvesztés annál is szembeötlőbb, mivel egyáltalán nem a legtámogatottabb társulatok jelentik a brit tánc nemzetközi hírét, illetve jövőjét.

Azok a táncosoknak, akik nem a királyi balett társulatában dolgoznak, meglehetősen bizonytalan a karrierjük. Ugyanakkor kevés a megfelelően felszerelt műhely, illetve bemutatóhelyszín. Viszonylag kedvező jel, hogy amíg a színházi költségvetések csökkennek, a tánc terén emelkednek. Újabb társulatok születnek, és nő a támogatott szervezetek száma: amíg a 70-es években csak 7 ilyen volt, 1988-ra a számuk 74-re emelkedett. Nemcsak az ügynökségek tartoznak ide, hanem olyan szervezetek, melyek alkotóműhelyeket, produkciós helyszíneket, fejlesztési stratégiákat stb. kínálnak.

08. 03. 23. | Nyomtatás |