Ellenfény Offline - Archívum - 2007 - 2007/12. - Visszfény - A Hoppon Maradt Ismeretlen

A hoppon maradt Ismeretlen

Duda Éva: Az Ismeretlen - Közép-Európa Táncszínház

Duda Éva szorgos művész. Tanulmányai és pályája átgondolt, tudatosan felépített utat mutatnak, melynek első gyümölcsei talán mostanában érnek be. 2001-ben végezte el a Táncművészeti Főiskola koreográfus szakát, majd itt szerzett tudását számtalan nemzetközi kurzuson igyekezett bővíteni. Ha jól számolom, immáron tizenötödik saját koreográfiáját készítette el, miközben dolgozott a magyar táncélet alternatív és hivatalos szereplőivel egyaránt.

Ugyan az elmúlt években mindig díjazták munkáit, de valahogy az igazi áttörés, egy fajsúlyos darab elmaradt. Nincs ez másképpen az amúgy mívesen megtervezett Az Ismeretlen című előadás esetében sem. A Közép-Európa Táncszínházban bemutatott koreográfiája ugyanis láthatóan reflektált, megmunkált alkotás, melybe invenciót és verejtéket egyaránt fecskendeztek. Adott az eleje és adott a vége, noha a kettő közötti történés nem mindig tisztázott. Az a benyomásom, mintha a koreográfus okosabb lenne, mint amennyire a testet kezelni tudja. Vagyis mintha intellektuálisan próbálná felülmúlni azt, amit csak ösztönösen lehet.

Ez egyébiránt talán nevezhető az utóbbi darabjai általános tendenciájának. A MU Színházban bemutatott Inverz (2006) és a Közép-Európa Táncszínházban bemutatott Aréna (2007 tavasza) mind átgondolt és ügyes előadás, melyek elsősorban szerkezetükkel és a fénytechnikával űzött pazar játékkal rínak ki a magyar táncelőadások homályos trópusairól. Ezeket az elemeket megtartja Az Ismeretlen című darabban is, melyet az is összeköt az előző alkotásokkal, hogy Feicht Zoltán szerepel benne, immáron a harmadik közös munkájukban.

Az Ismeretlen azonban az Inverz és az Aréna sokszereplős stratégiájával szemben egy duett, egy igencsak redukált alkotás. Redukált eszköztárában, koreográfiai leleményében, de talán éppen ez a nemes visszafogottság adhat némi ízt ennek a tisztességes mestermunkának. A darab „fent" kezdődik, ketten egyensúlyoznak a sötétség felett a Bethlen táncszínpad egyedülálló „erkélyét" kihasználva. Noha talán egy férfi és egy nő közeledését látja a néző, e néma kommunikáció az esetlen kalimpálás képzetét kelti fel. Hogy ez mennyire a koreográfia tudatos szándéka vagy egyszerűen kiforratlan e kezdés, eldönthetetlen.

Amikor a színpadon találják magukat, új időszámítás kezdődik. Feicht Zoltán és Duda Éva kettősében furcsán testidegenek egymástól, és ezt az állítást még akkor is fenntartom, ha a szórólapon az „intim" jelzőt hangsúlyozták. Az operabeli táncos talán még nem törte át azt a falat, ami a technikai kivitelezést az ihletett előadástól elválasztja, míg Duda Éva esetében fordítva áll a dolog. Persze a premier izgalmai is okozhatják azt a kényszeredett nézőtéri érzést, hogy mintha minden pillanatban valami hátsó fegyelemmel lennének kényszerítve a színpadra.

E kényelmetlen fegyelmet persze az is eredményezheti, hogy úgy tűnik, a címben megjelölt ismeretlen nem egy személy, hanem maga az Ismeretlen, vagyis a nem ismert létező. A leírás szerint ugyanakkor ez az ismeretlen rendelkezik némi metafizikus töltettel, tehát „túlonnan" található és onnan „ölel meg": Isten, a Paradicsom, vagy csak a béke? Ezt az ölelést akarják eltáncolni Dudáék, mely bevallhatóan nagy feladat, és komoly koncentrációt igényel. Amikor először megpillantjuk a párost a földön, vagyis a szigorú értelemben vett színpadon, lassan mozognak, dominál a földközeliség, némi kontakt ízzel. Ekkor még folytatódik az a fajta tétovaság, ami a fenti mozgást jellemezte.

Egy hirtelen váltás azonban megakadályoz abban, hogy unalomba süppedjek: Feicht egyedül marad a színpadon; Duda Éva egy merészen érdekes szólót készített neki. Tudathasadásos érzés látni egy ennyire képzett testet olykor határozottan esetlen, kecs és báj nélküli szituációkban, mintha meg volna kötözve. Mégis valami furcsán elragadó található ebben a suta, de nem minden szenvedély nélküli szólóban: a föld vonzereje kiegyenlíti az ugrások látható hiányát, a feszes meztelen felsőtest megmutatja az izmok szoborszerűségét, hogy aztán egy-egy kígyózó mozdulat elvágja ezt az illúziót.

Az egyik szép tételben a kezekkel játszanak, mintha árnyjátékkal kísérleteznének vagy éppen csak most fedeznék fel a másik kezét: finoman és érzékenyen - az előadás egyetlen „intim" pontja. Mindeközben a zene gyorsul, a mozgássorok is változatosabbakká válnak, a fények igen csak kimunkált ütemben váltakoznak, rafináltan osztva fel az üres táncteret. Kissé esetlen, ahogy Duda Éva egy köpenyt vesz fel, majd Feicht Tamásra is rákerül a szürke anyag, aminek én semmifajta funkcióját nem látom az alkotásban. Amikor már mindketten köpenyben táncolnak, a mű leggyorsabb tételét láthatjuk, és végre módunk van egy összeszokott párost szemügyre venni. Kicsiszolt és pontos mozdulatok, hajlások, és fogások jellemzik ezt a szakaszt, talán harc vagy egyszerű öröm áll a háttérben, semmi ideológia.

Az ideológia a darab végén jelenik meg, és ez semmi mást nem jelent, mint ötletes játékot a fénnyel. Feicht elkezd kicsiny mécseseket vagy inkább izzókat gyújtogatni, és ettől az egész tér mesés lesz, elvarázsolt. A táncosnő követi és minden egyes újonnan meggyújtott fény alatt, illetve mellett tesz néhány fura mozdulatot, elsősorban a válla és a kezei mozognak, mintha törné a táncot. A végső képben Feicht Tamás egy nagy reflektorral a hátán jelenik meg, pontosabban, úgy látszik, mintha a feje helyén volna a reflektor. Már nyilvánvaló, hogy metamorfózisa azt jelzi, hogy ő a nagy fény, mely az alagút végén világít, aminek az ölelésére oly hevesen vágyik az alkotó.

E plasztikusan egyszerű, de emlékezetes megoldással zárul a darab, amikor Duda Éva átöleli a testet kapott reflektort, míg az Feicht két kezére világít, melyek semmit sem markolnak vagyis a semmit markolják. E végső szomorú tanulsággal hagyják magukra a nézőt, aki álmodozott volna a kicsiny lámpásokon, de nem hagyták. Az Ismeretlen, úgy tűnik, megtestesült, és átölelte Duda Évát, cserébe viszont semmit nem kapott. A koreográfus viszont készített egy kisebb mestermunkát: nézhető, érdekes, csak nem átütő. Úgy tűnik, az Aréna keménysége után a szentimentális hullámok nem igazán ringatják jó irányba az alkotót.
Duda Éva: Az Ismeretlen

Jelmez: Andrea T. Haamer

Fény: Fejes Ádám

Zene: Kunert Péter

Koreográfus: Duda Éva

Előadók: Duda Éva, Feicht Zoltán

Helyszín: Bethlen Kortárs Táncműhely

Mestyán Ádám
08. 03. 11. | Nyomtatás |