Kórtörténeti libikóka

Bozsik Yvette: Playground - Katona József Színház

A posztmodern hagyomány egyik jellegzetes eszköze az idézet, Bozsik Yvette is előszeretettel alkalmaz koreográfiáiban efféle megoldásokat. A művészek már nem feldolgozzák, továbbgondolják a tánctörténeti klasszikusokat, hanem kiragadnak belőlük egy-egy elemet (díszletet, színpadképet, jelenetet, ötletet), és azt saját fantáziájukhoz igazítják. A Playgroundban megidézésre kerül a Bozsik-életműben már többször felbukkanó Nizsinszkij (Egy faun délutánja). Ezúttal látványos macskakörmök közé szorítva Jeux (Játékok) című munkájára történik utalás.
Ádám Kata

A Jeux című tánckölteményt 1913-ban mutatta be Gyagilev társulata. Nizsinszkij munkásságának e kevéssé ismert darabja egy teniszjátszmából indul, majd a véletlenül elgurult labda utáni játékos-őrült keresőhadjárattá változik az alkonyati kertben. Bozsikot megihleti a játék és őrület egymással kart karba öltő gomolygása, egy jelenet erejéig a Katona színpadán is felbukkan egy tollaslabdázó pár alakja. Bizonyára az sem véletlen, hogy a Bozsik-előadás később az elmegyógyintézetet is megidézi, hisz az orosz balett üstököse végül szintén itt végezte súlyos skizofréniával.

A darab másik építőköve Kenneth MacMillan 1979-ben, Edinburgh-ban bemutatott Playground című koreográfiája, mely egy kerítéssel körbezárt játéktéren zajlik, ahol különös és hátborzongató társaságot alkotnak az elmegyógyintézeti ápoltakra emlékeztető szereplők. Bozsik munkája e két idézet közé épít hidat, lendületesen szökdösve át egyik oldalról a másikra. A hivatkozások közössége a szocializációs manőverekben keresendő: hogyan próbál a kisgyermek és a beteg elme integrálódni a közösségbe, mely tisztázatlan játékszabályok alapján válogat. Akit egyszer kilökött, többet nem fogad vissza.

Bár a darabban több szereplő közt forrnak az események, a tulajdonképpeni konfliktus mindig szigorúan véve két zóna közt zajlik: az Én és az Ők között. A szubjektum és az összes többi közt. Az emberi szocializáció talán legsúlyosabb alapkonfliktusa annak megtapasztalása, hogy szorosan véve az egyén szemszögéből ez a társadalmi alapfelállás: vagyok én, és van mindenki más. Az interperszonalitás problémája pedig először a játszótéri homokozóban, a körhintán és a libikókán jelentkezik.

A darab alaphelyzete egy kitaszított fiú és a kitaszítók közti kétélű viszony. A gyermekkor első, sokszor soha ki nem hevert sokkja, saját helyiértékünk meghatározása a közösséghez, a Másokhoz képest. Bozsik darabjában az Én, a főszereplő egy kissé túlsúlyos fiú (Elek Ferenc). Karakterének drámája, hogy ő a tipikus kiközösített gyerek. Ingerlően kívülálló nagy fehér testével, lekonyuló szájával, szódásüveg szemüvege mögül kivillanó kétségbeesett tekintetével, majd gyorsan éledő bosszúszomjával és elégtételt szerző kísérleteivel. Próbálunk vele közösséget érezni, de kényszeres igyekezetünk dacba fordul. Képtelenek vagyunk őszintén megsajnálni, viszolygunk tőle. Közben a „többieket" alakító játszó- majd osztálytársak, járókelők, diszkótáncosok társaságával közösséget érezve mi is gúnyolódó vagy épp érdektelen közeggé változunk, akik közönnyel vagy dühvel reagálnak a fiú beilleszkedési próbálkozásaira. Az előadás tudatosan játszik a néző főszereplőhöz való viszonyával, közelít és távolít. Mikor már épp kezdenénk azonosulni a figurával, átérezni megaláztatásait, Bozsik egy jólirányzott geggel komikumba mártja a jelenetet, és kipenderít a szemlélődő szerepébe.

Az első jelenetben rögbijátékos mezben megjelenő fiút megverik társai. A kövérkésfiú kísérlete, hogy egy csapatba tartozzon, kegyetlen véget ér. Lábszárvédője, rácsos sisakja a törekvés visszás jellegét is jelzi: teljes védőfelszerelésben próbálja elfogadtatni magát csapattársaival. Egy olyan helyzetben, mikor kitárulkozásra, önfeltárásra lenne szükség. Nevetséges jelmeze mégis beigazolja félelmeit és védekező stratégiája alkalmazását, mert a csapattársak valóban összeverik a velük azonos oldalon álló játékost. A tartozni vágyás rögeszméje egy pillanat alatt billen át bosszúszomjas indulatba, s a fiú vereség utáni első gondolata a visszavágás. Nem is akárhogy, cápauszonyt kap magára, és módszeresen kiirtja a tengerparton színes fürdőruhákban lubickolókat. A beilleszkednivágyás-visszautasítás-bosszú dramaturgiai sorozata újabb és újabb kis jelenetekben hömpölyög végig a darabon, míg belefut az elmegyógyintézetbeli közösségi viszonyok analóg problémáiba.

A játék mindvégig álom és valóság közt zajlik, a kettő közötti meghatározhatatlan átjárás egyfajta libikóka jelleget ad az előadásnak. Az egyik világ átcsúszik a másikba, a felhúzható járóbaba kezében beindul az ütvefúró, a rögbi mezes cápafiú bosszúszomjasan irtogatja a tengerpart közönségét. Nem tudjuk, hol kezdődik az álom és hol ér véget a valóság. Meddig tart egy túlfűtött kamasz képzelete, és mettől a való élet megdöbbentő brutalitása. Egyáltalán elválasztható-e egyértelműen a kettő? Van-e élesen meghúzható határvonal, vagy csak maszatos összecsúszások?

A díszlet hosszában kifeszített drapériáin ködös háztetők, kéményeket idéző vonalak, sötét repülők és halak, füstfelhők és autók elmosódó képét véljük felfedezni. Nem tudjuk pontosan, hogy gyermekfirkálmányt, graffitit vagy elmegyógyintézeti rekreációs rajzokat keressünk az apokaliptikus víziók és óvodai jelek kavalkádjában. A háttérben felfüggesztett fogasokon színes ruhák lógnak, rajtuk fekete zakók. Csipeszre akasztott szerepek, melyeket könnyedén öltenek magukra a Többiek, hogy folytassák felnőtté válásuk útját. A ruhák lekerülnek a fogasokról, és a szereplők a divatmagazinok pózaiban feszülve parádéznak, közben felsejlik a fogyasztói társadalom segítő karja, ahogy divatos ruhák formájában nyújt lehetőséget a közösséghez való tartozás illúziójára.

Elkezdődik az életre nevelés ficamokkal terhes sorozata, a szereplők közösségbe vegyülve tornasorba rendeződnek, masíroznak, flörtölnek, párokba alakulnak, a magával sodró örvény csak olykor-olykor bicsaklik meg egy pillanatra a fogorvosi székben, a születésnapi zsúron, végül a zártosztályon. A szorongás szinte tapintható.

A következő szakaszban a szerencsétlen fiú egyszer csak fehér bundát és kalapot ölt, nyakában vastag láncot lóbál, s az I'm in trouble szövegére gengszter-rapet rögtönöz, körülötte engedelmes tánckarban sóhajtoznak a többiek. A vágyott hatalmi pozícióba került figura azonban hasonlóan kitaszított, mint a tornasor végén volt, megszerzett pozíciója fikarcnyit sem mozdít a lényegen: megmásíthatatlan magányán.

Majd a történet tovább örvénylik, s a színes ruhákban parádézva tomboló társaság öntudatos tagjai lecsendesedve kísértenek az elmegyógyintézet kórtermében. A kép hirtelen vágással alakul a köznapi őrület dinamikus forgatagából zártosztálybeli állóképpé. Fehér, áttetsző ruhákban üveges szemű alakok végetlenül lelassult mozgással keringenek a színen. A hirtelen váltás sokkoló, még ritmusra vesszük a levegőt, mikor a hirtelen csendben megütközve halljuk saját zihálásunkat. A színpadból kivágott korong lassan, de egyenletesen forog, súlyos előérzetekkel terhes bizonyosság ez. A folyamat visszafordíthatatlan voltát sejteti, miközben a körmozgás egyszerre kiterjeszti és szűkíti egy pontba, az emberi elme fókuszába a kegyetlen örvénylést, mely állandóan önmagába visszatérve mozog az őrületbe.

A társaság nem sokban különbözik a játszótéritől, kezdik elölről (vagy folytatják) az emberi játszmákat. A darab eleji színpadkép módosul, a fiú magányos alakja köré tömörült csoport ül, szemben magányos földön fekvő alak. A körív két szeletét piros almák kötik össze. A csoport tagjai lassan, először egyenként, majd párokban szivárognak az ellenkező térfelekre, majd kifelé a körből, végül nem marad más, mint a foteljában meredt tekintettel forgó hálóinges főszereplő, aki lassan ráébred helyzete megváltoztathatatlan voltára. Ahogy a forgószínpad egyenletesen mozog, az elcsúszott státuszok lassan visszaalakulnak az eredeti felállásba. A magány örök.

A szülők fel-felbukkanása a komikum egyik fő forrása, Rezes Judit és Nagy Ervin jelenetről jelenetre egymással flörtölő, összesimuló párosa nem vesz tudomást a gyerekről, aki inkább nézőközönsége az összeszokott szülői párnak, mint tagja a családi idillnek. A sorozatos előjáték-szituációkban nem találja helyét, néha egy-egy freudi megmozdulással féltékenyen beleharap a mama vállába, de ahogy cseperedik, egyre kevesebb figyelmet kap a szexualitásuktól túlfűtött szülőktől. A családszerkezet kétszemélyes, harmadiknak nincs helye. A látszat kedvéért a hagyományteremtő sémák működnek, de a szülinapi zsúron, az újra és újra gerjedő kacagás közt a lehelet váratlanul megszegik, mikor az anya a Happy Birthday éneklése közben egy pillanatra megdermed, mert hirtelen nem jut eszébe a gyermek neve, és a kínos szünetet egy gyors lalalával pótolja.

Kínos. Ezen az alapjáraton rezeg a közönség nézői attitűdje. Kínos, ahogy szemünk előtt egy dagi kisfiú megaláztatik, majd feltápászkodik, és bosszúra gerjed. Kínos, ahogy mindezek során előkerül a fúrógép, a géppuska és a fogorvosi szék. És a legkínosabb, hogy mi mindeközben röhögünk, és néha a térdünket csapkodjuk a jó zenére és a dinamikus mozgásra.

A rendezés kötetlenül egyensúlyoz tánc és színház között. Ez kettős feladatot ró a közös előadásban részt vevő táncosokra és a színészekre is, aki könnyedén oldják meg a színészi és a „táncos" feladatokat is, ahogy a koreográfus táncosai is csípőből oldják meg a színészi feladatot és a közös munkát.

Az előadás egyik legmarkánsabb rétege egyértelműen a magyar Yonderboi és az amerikai John Lurie által komponált vibrálóan gazdag zenei világ, mely humorával, zenei idézeteivel - a vadnyugati ritmustól kezdve a gyermekmesei fordulatokon át az R'nB hangzatokig - és üdítő zaj-zörej effektusokkal önmagában elvinne egy előadást a hátán.

A darab összességében erős jelenetek füzére, de az ötletes próbálkozások mindvégig csak köszörülik a motort, beindítani, felbőgetni nem sikerül a gépezetet. Az improvizációra épülő dramaturgia friss és lendületes, jó nézni, ahogy a szereplők élvezettel komédiáznak a színpadon, de a látvány és az értelmezés számára is karakteres fragmentumok önállósága elhomályosítja a köztük lévő összefüggéseket, a szerkezeti egységet.

 

Playgrond

 

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Berzsenyi Krisztina

Zene: Yonderboi

Dramaturg: Török Tamara

Rendező-koreográfus: Bozsik Yvette

Szereplők: Barnák László, Elek Ferenc, Fülöp Tímea, Góbi Rita/Hasznos Dóra, Gombai Szabolcs, Hajduk Károly, Keresztes Tamás, Lisztóczki Hajnalka, Nagy Ervin, Pálmai Anna, Rezes Judit, Samantha Kettle, Vati Tamás, Vislóczki Szabolcs


08. 03. 11. | Nyomtatás |