Boldog-boldogtalanok

Csehov: Ványa bácsi - Kolozsvári Állami Magyar Színház

Csehov Ványa bácsi című darabjából a zseniális román rendező, Andrei Serban készített előadást a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A kiemelkedő fontosságú produkciót - amely a teatralitás és a színpadi őszinteség erejét egyaránt példázza - Bérczes László mutatja be.

Bérczes László

Két ember összeborulva táncol, mi nézzük őket. Ennyi az egész, és nekünk, nézőknek összerándul a gyomrunk, sajdul a szívünk, gombóc gomolyog a torkunkban, és ha nem vigyázunk, kicsordul a könnyünk. Egy férfi és egy nő egyhelyben öntudatlan billeg kicsit, szorítják egymást, egyek az egyedüllétben, nem akarnak tudni a világról, így tán azt sem hallják, hogy közben harsányan üvölt a tangó, a mindent taroló világzene, a lányt, tudjuk már, Szonyának hívják (ő ugyebár csúnya, mert annak tudja magát, s tesz is ezért), iskolás, fekete keretes, túlméretezett szemüvege homlokára csúszik, ahogy fejét a férfi vállába fúrja, talán sír is, nem látjuk, mindegy, menthetetlen és végzetes a magánya, itt már sírni is minek, a férfi arcát ellenben látjuk, ő Ványa, de bácsi volt ő már koravén kamaszként is, üres és reménytelen tekintettel bámul a semmibe, pontosabban felénk, vagyishát a mi irányunkba, merthogy a színpadszélen ülünk, mögöttünk a leeresztett vasfüggöny ajtaja nyitva, itt távozott az imént a többi szereplő, köztük Jelena is, mondhatjuk hát, Ványa utána néz, de mégiscsak a semmit látja, mert most az egyszer bevallja: a világ nem létezik, legyen az akár gyönyörű, mint például egy Jelena nevű, láthatatlan színpadon eltűnő szépasszony. Ványa a hiányt kémleli, vágyakozik, de nem akar semmit, ahogy arcát a férfi jellegtelen pulóverébe bújva Szonya is csak a feketeségbe fordul, ez a mozdulatlan, néma tánc, az egymásba kapaszkodó két ember üres tekintete mindent elmond, mert most az egyszer nem csapják be egymást és önmagukat, egy tangó erejéig őszinték, és elfogadják magányukat, állnak még egy kicsit, mi, színpadszélre ültetett, tapintatlan tanúk értjük és szeretjük őket, de ez nekik mindegy, lassan elengedik egymást, a lány leül a harmadik sorba, a színpad felé-felénk bámul, a férfi meg hátraballag a középső nézőtéri járáson, leül a szamovár mellé. Ülnek, vannak, nem várnak semmit, gyengül a fény, két árnyék őrzi makacsul hiábavaló életét a kietlen, világnyi nézőtéren, még látjuk őket, nem mozdulnak, és nem mozdulunk. Nézünk előre, együtt a semmibe, ők a sötétülő színpadra, mi az így még sosemlátott kolozsvári nézőtérre, ez maga a világ most, benne mi magunk, sok-sok sötét és magányos árnyék, és akkor halk zúgás, mintha mozdulna valami, igen, méltóságteljes lassúsággal ereszkedik alá a hatalmas csillár, közben fokozatosan hunynak ki fényei, értelmezze, ki ahogy akarja, a szépség, a fájdalom, a magány, a csoda történik, halálangyal száll el felettünk - és mi, a proszcénium kivételezett lakói tudhatjuk: színházban vagyunk, a soha meg nem ismételhető teremtés tanúi vagyunk, és miközben az elsötétülő nézőtér-színpad elválasztó szélei megszűnnek és elvesznek a végtelenben, azt hihetjük, mert igaz, mi, nézők színházat látunk magunk előtt, s annak részei vagyunk mi is a színpadszéli székeken, ők is ott ketten, valahol a nézőtéren. Mert nézőtér az egész világ, néző s játszó benne minden ember.

A közös sötét, az idők végezetéig őrizni kívánt katarzis persze szertefoszlik, mi civilek, azaz fizető nézők, és nézőtéri éjszakába tűnt, jólesőn gyászolt táncosaink persze életre kelnek, egyrészt hisz „csak" színészek, az egyik Hatházi András, a másik Pethő Anikó - mármint ezen az estén, merthogy Péter Hilda is játssza Szonyát -, másrészt még csak a csehovi négy felvonás első egységét láttuk, szóval azonnal kigyúlnak a fények, felébredünk, szomorúan nyugtázzuk, vége a színházi csodának - aztán az elkövetkező további három felvonásban döbbenten állapítjuk meg, ebben az előadásban újabb és újabb csodák várnak ránk, noha a csillár immár mozdulatlan marad. És ha olyannyira vágyjuk gyászolni e két nevetséges alakot, s közben a rájuk (és persze a többi szereplőre is) oly jellemző önsajnálattal katarzis címén valójában magunkon akarunk siránkozni, Andrei Serban, ez a zseniális román rendező megadja nekünk ezt az azóta is visszasírt lehetőséget (mert valljuk meg, bármily szánalmas és nevetséges dolognak mutatjuk is szakszerűségnek álcázott cinizmusunkba - jobb esetben szemérmességünkbe - bújva ezt a tapssal, sőt szűnni nem akaró vastapssal oldott, könnyben úszó „megtisztulást", bizony vágyunk rá, és a színházban, legalábbis az általunk, mélységesen konzervatív színházbajárók által még mindig szeretett színházban ez manapság alig-alig történik meg), szóval ez a Serban nevezetű illető, aki mindennek elmondható, csak konzervatívnak nem, ezt a Ványát és ezt a Szonyát egyszer majd újra szembeállítja velünk, nem táncolnak akkor már, csak néznek előre, és most tényleg a végtelen semmibe, miközben felénk - hisz most is mögöttünk a vasfüggöny, csak éppen a színpadon ülünk, s nyitott ajtaján immár mindenki eltávozott az emlékeinkben még élő, világnyi nézőtér felé -, s a két ember kataton motyogással mondja fel a csehovi leckét, dolgozni kell, élni kell, boldogtalanok vagyunk satöbbi..., közben zuhog rájuk a végtelen eső, és tekintetükben már tényleg semmi nincs, még az öncsaló vágy sem, szemükből sem jön immár könny, sem most, sem sohamár. A mi arcunkon meg, hiába vicsorgunk ellene, csorog a sós lé, majd amikor minden tapsunkat eltapsoltuk már, és muszáj véget vetni e fájdalmas boldogságnak, indulhatunk kifelé, a zajos világba, akkor előbb még végigsétálhatunk a nézőtéri járáson, hogy egyszercsak titkon felpillantsunk, és azt mondjuk, íme, fejünk fölött a csillár, akár meg is érinthetjük azt. Aztán sötét, öröksötét, Ványára-Szonyára eső hull örökkön-örökké - eltelt négy felvonás.

Fotó: Bíró István

Ha eddig nem derült volna ki, a kolozsvári magyar társulat előadásának első felvonása a nagyszínház nézőterén zajlik, a többi három fenn a színpadon, és mi, nézők ezt mindig a színpadi deszkákra helyezett székekről figyeljük, csak tekintetünk irányát változtatjuk. Azaz Serban és színészei nemhogy vállalják, de brutálisan üvöltik ránk: ez itt színház, itt színjáték zajlik, és éppen ez, a teatralitás kimondása engedi meg azt, hogy semmit ne kelljen álcázni-mímelni, minthajelmezbe-minthadíszletbe-minthajátszásba bújtatni. A legjobb színház a végletekből építkezik (hogy e törvénynek tetsző közhely-bölcsességet most azonnal szétrúgjam: a legrosszabb is), kitett-kipakolt teatralitás és civil-személyes őszinteség a végtelenben találkoznak, s e végtelen most a kolozsvári színház tere. Ti is, mi is tudjátok-tudjuk: ez „csak" színház, miért ne legyünk hát őszinték, hisz odakint, az „életben" ezt úgysem engedjük meg magunknak. Ülök a színpad szélén, nézem a nézőtéren itt-ott üldögélő színészeket, jó ismerőseimet, ők néznek engem (is), jó ismerősüket. Még úgymond nem kezdődött el semmi, még csak elhelyezkedünk. A drága Bogdán Zsolttal szemezünk (látom a műsorfüzetből, Asztrovot adja majd), rámkacsint, zavartan visszamosolygok, lehet-ezt-szabad ezt?, kérdezem magamban, aztán kezdem érteni. A dajka (Varga Csilla, másszor Albert Csilla) feljön és leül közénk, velünk nézi a játékot; Maman, az özvegy (Kató Emőke, másszor Csutak Réka) köztünk mászkál, könyvét bújja, németül olvas, ugyanúgy figyelmen kívül hagy bennünket, mint családja tagjait, nem akar tudni a világról, hisz addig jó; Jelena (Kézdi Imola, másszor Györgyjakab Enikő) előttünk vonul és pózol, dekoltázsát láttatja, s mi, megannyi Ványa bácsi persze bámuljuk azt, a Nő mutatja magát, de önmagát napszemüvege mögé rejti; a professzor (Bíró József) mindannyiunkat összehív a harmadik felvonásban, mindannyiunkkal megosztja tervét, a birtokot el kell adni... Nem a szokványos közönségbevonás zajlik, nem bántanak, nem provokálnak, nem akarnak tőlünk semmit, csak azt: tudjunk róla, s ha akarunk, legyünk partnerek, és valljuk be közösen a helyzetet, szóval három órán át legyünk kicsit őszinték.

Miközben az előadás, ezt ne feledjük, éppen arról is szól, hogy minden szereplő folyamatosan hazudik. Hazudik, öncsal, önámít - és elmenti meg nem történő életét a holnapba. A legnagyobb hazug maga a professzor, aki az idők során már önmaga számára is oly hitelesen építette fel a semmiből önkatedrálisát, hogy nemcsak igaznak éli meg a folyamatos csalást, de boldog is ettől. Bíró József egyszerre adja az erőtlen, értéktelen semmit, a folyton kipukkanó buborékéletet és a mindent birtokolni akaró szenvedélypusztító erőt. Egy senki, aki minden pillanatot uralni akar. Bíró káprázatos-kiszámíthatatlan váltásokkal éri el, hogy soha nem tudhatjuk, mi igaz és mi nem az. Fájdalmában felüvölt, majd szárazon értekezik Turgenyevről, a Batyuskov-kötettel törődik, mert ha ő nem, hát senki, pedig éjjel egy van, „éjjel egy?!", döbben rá, és azonnal nem kap levegőt, az egész ház körülötte tüsténkedik, támogatják, hogy az ágyhoz botorkálhasson, a Maman a papucsát hordozza utána, mindenki gyűlöli, ő pedig szenved. Gusztustalan, nyáladzó állatként mászik végig feleségén, közben a tudományról szónokol, úgy sejtjük, érteni nem érthetjük, hisz szája, nyelve a nő testét falja-becsteleníti. Másnap nyájas mosollyal kivárja, míg Asztrov és Jelena bevégzik reménytelen ölelkezésüket, aztán fehér cipellőjében pipiskedve átvonul a sártengeren, és elegánsan búcsút int a vidéknek. Semmit nem tud, semmije-senkije nincs, de hiszi és tudja, minden az övé. Létnélküli, boldog ember. Kicsiben hasonló boldogságot lop magának az embertől emberig futkorászó, mindenkinek megfelelni igyekvő, szánalmas Tyelegin. Orbán Attila (másszor Sinkó Ferenc) Bobcsinszkij-Dobcsinszkiji csinovnyik-lihegéssel kotor a többiek után, mindenhez hozzászól, és nem mond semmit, egyszerre zengeti meg gitárját (mert Asztrov ezt parancsolja), és fogja le a húrokat (hogy a professzort fel ne ébressze), „áj beg yúr párdon", izzadja ki magából muzsikos angolsággal, csak hogy az idegen nyelveken affektáló Jelenának is megfeleljen, és reménytelenül ismételgeti, hogy ő nem Ivan Ivanics, hanem Ilja Iljics. Ő az, aki nincs - de boldog. Tyelegin a világhoz igazítva magát szűnik meg létezni, míg a Maman német és francia szavakat hullajtva, szemét nyitott könyvvel takarva éri el ugyanezt: nem látom-nem tudom-nem mondom - nem vagyok hát boldogtalan. Mindannyian az életre vágynak, s mindannyian a nemlétezésbe menekülnek. Jelena megcsinálja magát, hogy látva lássák, van neki frizurája, napszemüvege, dekoltázsa, vonulása, önmaga imidzsét hurcolássza fel-le, elegáns kiejtéssel angolul páváskodik, és megpettyezi porcelánéletét egy kis sárral, „life is so hard", mondhatja kiégetten, mielőtt még megszületett volna.

Na de hogyan is, kivel is boldogulhatna?! - kérdezik szomorú őszinteséggel Serban és színészei. Az élet Asztrovot kínálná, ám ez a doktor csak egy kedves és szeretnivaló bohóc, aki bármire hajlandó, hogy az élet elől játékba és illúzióba iszkoljon, és hogy hozzájusson egy pohárka vodkához. Bogdán Asztrovja elbohóckodja életét. Mutatványként éli meg azt, mint egy mindenre elszánt kötéltáncos, akinek arcán a lezuhanás után is ott az örök vigyor, mi pedig azt várjuk, hogy újra ránk kacsintson, és egy „hepp!"-pel felpattanva velünk kacagjon. Mindent valami helyett mond és csinál: úgymond a sapkáját keresi tétován a földszinti sorok közt, csak hogy még maradhasson, és persze Jelenát fürkészhesse; úgymond a lelkiismeretét bőgeti, mondván, műtét közben meghalt egy betege, csak hogy még egy pohár vodkát dobhasson be nagy bajában; az erdőkről, a fényes jövőről szónokol, csak hogy megtörje végre ezt az üreslelkű szépasszonyt... Hogy mi is ez a valami, ami helyett leéli életét? Nos ez az, amit mindannyian keresnek, és mindannyian kikerülnek: maga az élet, az önazonos, fényes és egyszeri élet, amit ha igazán akarnák, sem találnának itt, Ványa birtokán. Ami marad, az az eldobható semmi, ezért játszik vele Bogdán Asztrovja. Az emeleti páholysor peremén egyensúlyoz, s erre kényszeríti a tálcával s rajta a vodkával hozzábillegő szolgát (Sinkó Ferenc, másszor Orbán Attila), a zsinórpadlás meredek lépcsősorán bucskázik le tajtrészegen, lába beakad a korlátba, megküzd úgymond az elemekkel, és sikerrel kikászálódik, hogy a színpad mélyébe vezető kálváriája végén fejjel belezúgjon a sarokba, és egy ottfelejtett deszkával győztes csatát vívva végre megálljon előttünk: a színész frenetikus lazzija után kellék-keresztjébe kapaszkodva jézusi pózban billeg tőlünk érintésnyire, és ingben-gatyában, elázottan bőg, akár a barom. Tyelegin penget félénken fentről, a doktor hirtelen elhallgat, szeme lecsukódik, jé, elaludt, nyugtázzuk, hogy ijedten kucorodjunk össze székünkön, mert a deszka elbillenti hősünket, mindjárt ránkzuhan, de nem: mint teli poharát az alvó részeg, kinek borából egy csepp se hull a földre, úgy egyensúlyozza ki terhét a színész, és így kacsint össze velünk ismét. Mint a cirkuszi atléta teremt hiteles veszélyhelyzetet, és oldja azt laza könnyedséggel. Sírva röhögünk, és magunkban azt motyogjuk: zseniális. Méltó társa, a másik barom, Ványa, kitántorgott már az esőbe, ácsorog bizonytalanul, arca fényben, vele szemben a világosító kitartóan nyomja rá a fejgépet, részegtiszta pillanat, Ványából kiszakad minden fájdalom, mikor és hogyan kellett volna, de mindegy már, orrabukik, Hatházi-Ványa négykézláb mászik a ház körül (a ház makettje a sártenger közepén), ő kinn, barátja benn, egymásnak kurjongatnak, Asztrov lerakja keresztjét, kibotorkál, immár ő is a sárban, együtt fetreng a két disznó-barát, röhögünk és szívünk szakad. Bekínlódják magukat a házba, Ványa ütődötten áll, se előre, se hátra, barátja fejére teríti az ügyelői fülkében azaz a professzor szobájában felmarkolt női bugyit, arra állítja a vodkásüveget, Ványa nem mozdul, nem bír mozdulni. Éjszakai csendélet a Vojnyickij-házban: behemót, sáros férfi, fején piros bugyi és vodkásüveg, üveges tekintetét a vasfüggönybe akasztja, és artikulátlanul nyüszít, mellette barátja mocskos ingben-gatyában hablatyol, „nincs rajtam nyakkendő!", jajdul fel ijedten, és kikotor a térből, amikor Szonya belép.

Íme, az ember, mondja a kolozsvári előadás. A szépasszony meghempergőzik a sárban, „Vaniuska, darling!", suttogja, és tetszetősen good-by-t int; a professzor, ez az idegen senki lekaparja magáról a sarat, és szaval még egy búcsúbeszédet; ők immár mögöttünk, a vasfüggöny mögött. A doktor, kezében vodkával megviccel még bennünket, akárha egy szárnyasoltárt, kinyit egy térképszekrényt: „Meleg lehet most Afrikában", rögzíti, mintegy summáját elázott életének, és lelécel; Maman a sárba állított fotelbe hanyatlik, arcára kendőt terít, ütemesen csuklik-sikolt, zokog talán; körben a falak, mint megannyi dúc-fiók, és e kicsi rekeszekbe zárva kopott-elsárgult akták százai közt igazi galambok tollászkodnak, s mint e ház és színház állandó lakói fásult és közönyös bölcsességgel nézik, mily hiábavalóan ágaskodnak odalent az emberek. Ülünk csendben, akár galamb- és embertársaink, velünk szemben kettő közülük-közülünk ázik, és elnéz a semmibe: „Ha tudnád, mennyire boldogtalan vagyok!" - szól Ványa. „Tudom" - szól Szonya. És tudja, és tudjuk.

 

Csehov: Ványa bácsi

Kolozsvári Állami Magyar Színház

 

Paul Schmidt angol nyelvű változatát magyarra fordította Koros Fekete Zsuzsánna.

 

Díszlet, jelmez: Carmencita Brojboiu

Dramaturg: Kelemen Kinga

Rendező: Andrei Serban

Szereplők: Bíró József, Kézdi Imola / Györgyjakab Enikő, Pethő Anikó / Péter Hilda, Kató Emőke / Csutak Réka, Hatházi András, Bogdán Zsolt, Orbán Attila / Sinkó Ferenc, Varga Csilla / Albert Csilla

08. 03. 11. | Nyomtatás |