Egy elfogult néző korszerűtlen elmélkedése

Fehér Ferenc: Sirzamanze

Csak az nézze meg Fehér Ferenc új darabját, aki meg meri engedni magának a katarzist. Aki nem kapaszkodik feltétlenül a reménytelenség kortárs esztétikájába. Egy olyan esztétikába, ahol a kifordított zsigerek örökre úgy maradnak, mohó vágyat ébresztve a nézőben a fokozásra s egy véget nem érő, soha ki nem elégülő leselkedésre; s ahol - a másik oldalon - egy véget nem érő, mind mélyebb s reménytelenebb önmegmutatás kompenzálja az alkotó benső kínjait.

Vermes Katalin

Úgy tűnik, a zsigerek vad tánca elől nem menekülhetünk el... E súly nélkül a lét elviselhetetlen könnyűsége, kiürülése fenyeget, e sokk nélkül túl nehéz ma átélnünk azt, hogy kik vagyunk.

Fehér Ferenc nyilvánvaló tehetséggel és lenyűgöző őszinteséggel helyezi le e súlyokat.

Pontosabban átadja magát e gravitációs energiának. A benső, zsigeri világ kiköveteli a gyötrelmes, feloldozás nélküli, de szenvedélyes megmutatkozást.

A benső és a Másik

E darabban azonban nincs egyedül. A horizonton mindvégig jelen van, s mind beljebb kerül a történetbe a Másik - Simon Judit. E Másik - egy másik világ is. Míg Fehér Ferencet szétfeszítik a megmutatkozni akaró, összecsomósodott gubancolódott erők, Simon Judit mintha a megmutatkozás külön vágya nélkül lenne jelen, de nagyon jelen. Olykor csak néma társ a színen. Ottléte azonban kezdettől, lassan és fokozatosan, de visszavonhatatlan erővel írja át a történetet.  Egyszerű, nem követelő, de minden másodperccel elszámoló jelenlét. Épp csak kinyit egy bőröndöt, egy ládát. - egy szelencét. A bőröndben tükör és víz. Víztükör. Kettős tükör, amely nem csak ide-oda veri a külső képeket. Meg is lehet mosdani benne.

A test mélysége és felülete


Fotó: Dusa Gábor

A darab két fontos vetülete: a test mélysége és felülete. S ha belegondolok, a kortárs tánc általában kétféle módon mutatja meg a csábítóan riasztó, riasztóan csábító testet: egyrészt a megkapaszkodás esélye nélkül bevon önnön belsejébe: önmagunk sárszerű mélységéből rángató zsigerek, parttalan, ősi ösztönök világába.

A testiség másik megjelenése külső mivolta. Kívülről látszó, bensőnket elrejtő felület. Külső, amelyen minden elcsúszik, minden kívül marad, továbbmegy. A testgyakorlás intézményesült simasága: az élet külsőségességének, a külsővé tevés általános kényszerének művészete.

Az elnyelő mélységek s elcsúszó felületek - e két személytelen érzéki végtelenség között keressük önmagunkat: a személytelen elemektől kikoldult személyesség törékenységét. E két ellentétes koordináta között formálódik e történet is.

Fehér és fekete

A két ellentétes lény története sokáig külön szerveződik. Fehér, mezítelen megmutatkozás (a férfi) fekete mélyen jelenlévő háttér előtt (a nő). Lassan felbukkan belőlük mindenféle, ami megváltatlan. Zsigerek, mohóság, üresség, külső és belső elveszettség. A nő sem őrzi már háttér mivoltát: kiszolgáltatottságában, mezítelenségében maga is megmutatkozik a megmutatkozás külön vágya nélkül. Ő is kiteszi magát - ezért találkozhat a férfival. Az „imhol vagyok" kölcsönösségében a tekintetek végre találkoznak.

S e ponton a darab legerősebb, feledhetetlen része maga felé vonzza emlékezetem. Simon Judit csak áll szilárdan, legyökerezve a földbe, mint egy fa, mint egy anya. Társa rajta csügg. Kúszik, csavarodik, helyét keresi, újra és újra, másképp és másképp. Csak mászik és csügg, mászik és csügg. Mint egy magzat, mint egy torzó, mint egy megfeszített. Bármelyik lehet, de nem fontos a szimbolikussá sűrűsödő formát a folyamattól elválasztva értelmezni. Itt az érző test belső törvénye diktál, nem a szimbólumíró-fejtő értelem. A színpadon nem kulturális szimbólumaink értelmezése zajlik, hanem e formák genezise.

S a csüggő-kapaszkodó férfit csak tartja és tartja a végtelenségig e törékeny nőben felnövekedett rendíthetetlen erő. Miközben nézem őket, elbizonytalanodom, ki kit tart. A minden képtelen lehetőséget, s lehetetlenséget kipróbáló, kiprovokáló fiú, aki mindvégig mégis zseniális a dinamikus kapaszkodásban, oly erősen bízik végtelen mélybe gyökeredző alapzatában? Vagy az alig mozdulva is pontosan illeszkedő, szilárdan megtartó nő? Mintha kölcsönösen egymást tartanák.

A Pandóra-szelence lezárása

A záró jelenetben végre előttünk áll teljes kitettségében a pár. Az ellentétes erők képessé váltak valami egészen rendkívüli, ritka csodára - egymást megtartották. Lassan megfordulnak, s elmennek a színről. E történet végén valóban el lehet menni.

S az előadás elején megnyitott bőrönd - e Pandóra-szelence - különösképpen visszazárhatónak bizonyul. Elszoktunk ettől. A tartalom - bármily súlyos és erős - belefér a darabba. Alkotó és alkotás ezúttal nem pusztítják el egymást. A megmutatkozó gyötrelmeket, ösztönöket és kétségeket - mint ahogy egymást - elbírják és tartalmazzák az alkotók.

E tartalmazás ezúttal nem zárja el a tartalmat a nézőtől. A néző azt érezheti, hogy átadták neki valamit. Nem csak elborították a testi ismeretlennel, hanem beemelték egy valóságos misztériumba.

Fehér Ferenc: SiRZAMANZE

Látvány: Marton Zsolt, Fehér Ferenc

Fény: Bánki Gabi

Zene: Fehér Ferenc

Szakmai konzultáns: Hegedűs Sándor

Koreográfus, rendező: Fehér Ferenc

Előadók: Fehér Ferenc, Simon Judit

Helyszín: MU Színház

07. 12. 7. | Nyomtatás |