Bűnbeesés után

Fehér Ferenc: Sirzamanze

Fehér Ferenc első önálló koreográfiája azon a ponton született, amikor a táncos számára lezárult egy rendkívül fontos és meghatározó időszak, és körvonalazódni látszik valami más, valami új. Ennek első lépése a Sirzamanze című alkotás (a szó fehér Ferenc halandzsa-kifejezése), mely a múltról adott szintézisként a jelenlegi határhelyzetet tematizálja. Az előadás erőteljes képi világot teremtő, asszociatívan kapcsolódó jelenetei által a múlttal szembenéző, azt összefoglalni, értelmezni és túllépni vágyó alkotó személyes narratívája bontakozik ki. A táncos az elmúlt években megszerzett technikai tudással, mozgásstruktúrával és kifejezőeszközökkel dolgozik, a kiforgatott testhelyzetek, sajátos grimaszok, a finoman apró mozdulatokba sűrített hatalmas erő, az erőteljes színpadi jelenlét és meggyőző magabiztosság ezt az előadást is jellemzi.

Kelemen Orsolya

A múltból a jelenbe vezető utat szimbolikusan a néző is megteszi, elbizonytalanítóan hosszú séta után jutunk el a nézőtérre, gyakorlatilag körbe kell járnunk a játékteret a fekete függönnyel leválasztott szűk folyosón, melynek egy-egy pontján hatalmas arcképek lógnak előttünk a két szereplőről: nehezen felismerhető, kissé eltorzított arccal, rémisztő tekintettel bámulnak a nézőkre. Az előadás végén ugyanezt az utat kell megtennünk, hogy kijussunk.

A díszletek nélküli, sárgás fénnyel megvilágított térben egyetlen tárgy van, egy bőrönd. Az előadás első lényeges dramaturgiai pontja, mikor Fehér Ferenc partnere, a földön térdeplő Simon Judit felnyitja ezt a bőröndöt. Az utalás egyértelmű, a bőrönd egyaránt jelképezi az elindulás vagy a megérkezés pillanatát, minden benne van, amit az alkotó magával hozott, ami hozzá tartozik. A bőrönd belső oldalán tükör található, mely által láthatóvá válik a bőrönd képzeletbeli tartalma. Benyomások, emlékképek, hangok, víziók kerülnek elő ezen utazás során.


Fotó: Dusa Gábor

A táncos-koreográfus meztelenül áll a tér jobb oldalán, oldalra forduló, kicsavart pózban, begörbített háttal, olyan, mint egy hatalmas kérdőjel. A következő képben a földön ül, aszimmetrikus testhelyzetében mozgássor elindításával próbálkozik, ám a mozdulatok feszültek és görcsösek, és ezt az érzetünket ismétlések erősítik fel. Az újra és újra elindított mozdulatból nem sikerül tovább lépnie, megmarad az aszimmetria, és hosszas küzdés után a táncos a földön marad. A tér másik oldalán ülő nő látszólag tudomást sem vesz küzdelméről, de később ő is mozogni kezd, erőteljes karmozdulatokkal lépked a bőrönd előtt, majd egy hatalmas adag tésztát próbál magába tömni, melyből a másik nem kap. A nő reakciója újabb dramaturgiai fordulópont, mert ezt követően Fehér mozgása megváltozik, sapkát, atlétatrikót és kisnadrágot ölt, az agresszíven infantilis gyermek szerepében.

Simon Judit meghatározó alak az előadásban, ugyanakkor a két szereplő között rendkívül furcsa a viszony. A nő egyfelől irányít, hiszen ő indítja el a színpadi történéseket, kezét megmártja a bőrönd belsejében lévő vízben, magát is bevizezi, és egy fekete ruhadarabot is beáztat, mintha ő is megmerítkezne a másik táncos múltjában. Lassan teremtődik meg közöttük a fizikai kapcsolat, az előadás második felében ő is átlép a férfi térfelére, mellé áll, és mélyen meghajolnak, átgördülnek, átbukfenceznek egymáson. Szoros összetartozás kezdete ez, az előadás legszebb jelenetében a nő mozdulatlan áll, és üres tekintettel bámul egy távoli pontra, a férfi pedig gyermekként kapaszkodik belé, kétségbeesetten szorítja magát a másikhoz, retteg, hogy el kell engednie, minden izmával erre a feszülten magányos kapaszkodásra koncentrál. Mégis úgy tűnik, hogy összetartozásuk kizárólag fizikai, nem néznek egymásra, szemkontaktus nincs közöttük. A nő hűvös és racionális, arcán nincsenek érzelmek, Fehér Ferenc pedig ösztönös, érzelmes, hatalmasra tárt szemekkel, segítséget kérő, rettegő tekintettel néz rá. Simon Judit különös anyafigura, titokzatos jelenség, elindít, irányít, megmutat, kordában tart, nyugodt és fix pont, mintha ő lenne a másik figura felettes énje.

Az előadás képeit sötétség választja el egymástól, és jelenetenként változik a zene, melyet Fehér dolgozott ki, egyik jelenetben a Woyzeck-koncertből ismerős mély torokhangját is felismerhetjük. A zenei anyag kezdetben inkább csak zajok, gyerekhangok, ajtócsapódás, zúgás stb. montázsa, majd ezekből a hanghatásokból valamiféle egységesnek tűnő dallam bontakozik ki, azon a ponton, amikor kontaktus teremtődik a két táncos között, de a zene sajátos ridegsége mindvégig megmarad, és felerősíti a látvány kínálta bizarr diszharmóniát.

Az utolsó előtti képben a szereplőpáros meztelenül, magára hagyottan áll a bőröndben, olyanok, mint Ádám és Éva, a Paradicsomból való kiűzettetés után. Határponton kell átlépniük, el kell indulniuk valamerre, ez a végpont és ez a kezdet, mindkettőjük számára. Végül hosszú sötétséget követően fény vetül az üres, csukott bőröndre, a szereplők már nincsenek jelen. A múlt lezárult, ott marad becsukva a bőröndben. Megszűnt, de megőrződött.

07. 12. 7. | Nyomtatás |