Állatot akarsz, érzem

Édes szívem, ribanc vagy! – GK Impersonators, Gergye Krisztián társulata, Bárka Színház

Nedvdús kötet. Ha Ágens vette a bátorságot ahhoz, hogy Kúrós versek címmel piacra dobja első zsengéit, akkor én is illethetem e kissé bulváros jelzővel, noha érzékelni, exhibicionista pőrére vetkőzése csupán „hámrétege" írásainak. Kötve hiszem, hogy a kilencven oldalas, fényes fekete papírra nyomott vékonyka gyűjteményt meg lehet szeretni. Ám azt sem gondolom: meg lehet kerülni. Amiben - mindent egybevetve - talán az a legfelkavaróbb (vagy vonzóbb - ahogy tetszik), hogy nem fikció. (Ezt az irodalomkritikusoknak is alig akaródzott elhinni.) Itt van egy nő, tizenöt éve színpadon, anélkül, hogy személyesen közünk lenne hozzá, olyan privát közelségbe kerülünk vele, amire nem feltétlenül számítunk (vagy vágyódunk). Ágens nem költ, verseket ír. Irodalmi köntösbe bújtatja a pucér valóságot. A szerelem nemtelen, a vágy nem válogat. Férfi nővel, férfi férfivel, nő nővel, gyerek gyerekkel, fiatal öreggel, párosával vagy csoportban keres kielégülést. Szexuális alternatívák a nyolcvanas-kilencvenes évek fülledt Budapestjéről. E pár tucat, kiforrott stílusú szabadvers mégis többet fog be a világból, mint a test és nedveinek megszégyenítően nyílt, naturalisztikus ábrázolása.

Králl Csaba

A Bárka Színház a GK Impersonators közreműködésével egy kamaraelőadás keretében lapozza fel a kötetet. A rendező Gergye Krisztián a közös munkának - respektálhatóan - új címet ad (Édes szívem, ribanc vagy!), amely így is kellően kifejező ahhoz, hogy a mozgásszínházi (vers)tárlatot mindenki annak lássa, ami: lelki, szellemi és testi lemeztelenedés. Az utóbbi ez esetben szimbolikusan értendő.

Krámer György, Juronics Tamás, Horváth Csaba és más koreográfusok tettek már kitérőt a verbális színház felé, Gergyének viszont ez az első prózai rendezése.

A verseket ésszerűen átgyúrták. Megszerkesztve, némelyik párbeszéddé alakítva, egyes mondatok kiemelve-ismételve hangzanak el az előadásban. A legjobbak novellányi sűrűségű valóságdrámák. A kéj, a nemi extrémitás „fekete dobozai", átizzítva a lét magasztos és alantas pillanataival, ahol a test mellett minden más emberi komponens is fedetlen és szélsőségesen kiszolgáltatott. Gergye rendezése „rájátszik" a versek érzelmi, lelki, pszichikai tónusára, a szövegalattira, a titkos folyamatokra. Talán a változó minőségű szöveg az okozója, de az előadás nem ívet rajzol, hanem hullámvonalat, élesre exponált, illetve tompa, beszürkült jelenetekből áll.


Fotó: Sulyok László

A tér fekete, két oldalról lejtős pást fut az első széksorokig, találkozásuknál fejtámlás bőr forgófotel vörösben, az egyetlen bútordarab. Nem vallatószék, inkább relaxáló hely, az önkéntes feltárulkozás freudi szimbóluma. A beleheveredő színészek Ágenst „beszéltetik", aki nem vesz részt az előadásban, már azon túl, hogy dudorászva fogadja a nézőket, a végén pedig elénekel egy dalt. A terem mélyén oszlopokkal határolt emelvény, a magasban fémszerkezet. Bal oldalt fönt nagyméretű, elforgatható ajtók a női főszereplők színes, félmeztelen, klasszikus festményeket idéző fotóival. Kézzel irányított reflektor emeli ki az aktuális történést a homályos derengésből. A metsző fény más esetben a játszók által mozgatott fésülködőtükrökről vetítve, úgymond mandinerből talál rá a beszélőre. A versek szenvedélylavinája ugyanilyen több érintős technikával - azaz közvet(ít)ve - zúdul a nézőre; maga alá temeti vagy érintetlenül hagyja, tűrőképesség, neveltetés és erkölcsi hozzáállás kérdése. Az előadás végi tükörjáték már a közönséget pásztázza, senki nem térhet ki előle. Ahogy az elől sem, hogy kialakítsa személyes viszonyát a darabhoz.

Gergye elemeli a játékot a szöveg szokatlan naturalizmusától. A színészek nem a fojtogató érzékiséget, az aktust szemléltetik, hanem érzelmeket, lelkiállapotot közölnek. Az erotika, a felfokozott szenvedély a szavakból dagad ki, miközben a szövegmondás tartani igyekszik a beszéd természetes, köznapi formáját. Verseket hallunk, de nem szavalatokat. Félénk érintésnél, összesimulásnál, csóknál a gesztusok nem merészkednek tovább. Az előadás mindazonáltal még csak nem is illusztratív. Gergye a témától távolságot tartó absztrakt mozgásfolyamatokkal, statikus csoportképekkel, testhelyzetekkel szolgálja a szöveg érvényesülését. A szavakban feltörő érosz energiája autonóm, elvont testakciókba konvertálódik át. Az akrobatikus elemekkel tűzdelt epizódok előtt a férfiak magnéziumporral kenik be a kezüket, mint a tornászok.

Négyesi Móni játék babakezet szorongatva pár számmal nagyobb tűsarkúban csoszog át a hátsó traktuson - övé a nyitány meg a kislány ciklus verseié. Hiába a teljes létszámot felvonultató kissé lomha és száraz mozgásprológ, az előadás akkor szólal meg, amikor a játszók mondani-működtetni kezdik a szöveget. Először csak szólóban, remegő fénnyel az arcukon (tükörjáték!), majd partnerre találva, egy-egy hosszabb történet szövevényét felfejtve. Spolarics Andrea doromboló vadmacskaként húzza-vonja magára egy fiatalabb, kéjsóvár fiú figyelmét, akit a fémszerkezeten lajhár pózban közlekedő Szabó Gábor alakít. Nagy elánnal csipkedik, kóstolgatják egymást az egyik oszlopra tekeredve. Szorcsik Kriszta egyszer tüzes szeretőt, másszor pironkodó, feszélyezett kezdőt játszik tapasztaltabb nőszerelme mellett. Szorcsiknak számos arca van: a sápatag, lassú beszédű, szemével el-elkalandozón ábrándos a legmeghatóbb. Mezei Kinga gondos, érzékeny játéka ezúttal is erősség. A darab zeneszerzőjeként is feltüntetett Philipp György nemigen találja helyét a színészszerepben, ám lebilincselő, amit élőben a hangjával (és néhány kütyüvel) művel: suttogások, sikolyok, beatbox, Prodigy, komoly vagy könnyűzene, effekt vagy zaj - mindent tud, stílusmegkötés nélkül. Törőcsik Tamás meleg fiúja hamar sutba vágja a női nem iránti vonzalmát, ha édesgető férfiszempárt lát. Varga Anikó olyan nőt alakít, akin rajta maradt egyéjszakás kalandnak ígérkező drogos, kamasz fiúja. A leépülő srác (Pásztor Tibor) már összecsomagolta hagyatékát, a Jordan fogkeféket és egy Csontváry-albumot, és kijelölte önkivégzésnek helyét és idejét is. Tárnok Marica a darab „belső ellenzéke": folyamatosan lázong, szűri a foga közt a becsmérlő szavakat, miközben utálkozva megkergetik, vagy kerülgetik, mint valami pestisest. Hajós Eszter szűzlánya szottyadt, öreg férfitest-lenyomatok mögül regél arról, milyen az, ha valaki odaadná magát, ám agg „barátja" képtelen a szerelemre.

Az eltartott játékmód és a belső azonosulás együttese bizarr előadást eredményez, amely „kívülről" stílusosan steril és mértéktartó, „belülről" viszont szenvedélyesen extrém és mértéktelen.

Édes szívem, ribanc vagy!

Bárka Színház, GK Impersonators

Jelmez: Béres Móni

Smink: Károlyi Balázs

Zene: Philipp György

Dramaturg: Vörös Róbert

Koreográfus, rendező: Gergye Krisztián

Szereplők: Spolarics Andrea, Szorcsik Kriszta, Mezei Kinga, Varga Anikó, Tárnok Marica, Négyesi Móni, Hajós Eszter, Ágens, Törőcsik Tamás, Szabó Gábor, Pásztor Tibor, Philipp György

07. 12. 7. | Nyomtatás |