Két női este

Yasmeen Godder: Sudden Birds; Hiroshi Koike: Három nővér

Két este, közös pontokkal és eltérésekkel. Budapesti Őszi Fesztiválon a Trafóban. Az első közös pont: az izraeli Yasmeen Godder és a japán Pappa Tarahumara társulata biztosította az experimentális tánc külföldi jelenlétét az idei őszi fesztiválon. A második közös pont, hogy a színpad kizárólag nőké, a harmadik: hogy nem túl nagy számban: hisz hárman szerepeltek az egyikben, négy plusz egy zenész a másik esetében. A két előadást Lőrinc Katalin mutatja be.

Lőrinc Katalin

Yasmeen Godder (Sudden Birds) hófehér, nagytotállal világított laboratórium-színpadán négy fekete ruhás lány „tartja" a színpadot egy órán keresztül: keményen és halál-komolyan; a japán alkotónál (Hiroshi Koike: Három nővér) fekete a színpad, mégis csupa szín, csupa humor és közlékenység a három szereplő. Íme, itt az első lényeges eltérés. (Az már az alkotások ereje fényében nem is tartozik a leglényegesebbek közé, hogy az elsőt női,  a másodikat férfi rendező jegyzi.)

Yasmeen Godder színpadi látványában a fehér és fekete hűvösségét megbontja a ruhadarabok bohókás szabása (mintha ezt-azt fordítva, elcsúsztatva, fejjel lefelé húztak volna fel a lányok), de a sterilitást szabdalja szét az élő zene izgalma, expresszivitása is. Valójában minden hűvösség és szikárság álca itt: a dolog minden pillanata szélsőséges érzelmekről és indulatokról szól.  Furcsa játék a tisztán geometrikus, szinte matematikailag levezethető tér-idő vonalak, valamint hétköznapi kapcsolataink gesztusnyelve között. Világosan látható, hogyan alakulnak az erőviszonyok a négy alak között: van köztük kezdeményező, felülkerekedő és „lúzer" is mindig. Különös figurák: rendhagyó testalkatok, rendhagyó fejek (de hát melyikünk nem rendhagyó? Létezhet-e határvonal „rendes" és rendhagyó között?), egzaltált viselkedés-patentek. Idézetek hétköznapi ordenáréságainkból. Grimaszokból, titkosan gyilkos pillantásokból álló történés-töredékek. A mű építkezése a száraz, csaknem indifferens látszatoktól vezet az egyre frusztráltabb végkifejletig: a hiszti egyre inkább szétvetni látszik a rendet. Tánc nem sok van itt, vagy mondjuk inkább: a „szép" mozgás kevés. Hiszen épp ez az: egy percig sem kíván itt szép lenni senki és semmi - az erőteljes gesztus a cél. A heves kapcsolódások és ellökődések némelyike nem mentes ugyan a homoerotikától, de a darab jóval általánosabban fogalmaz az ember érzéki-érzelmi viharairól, mintsem hogy túlságosan konkrétan kellene értelmeznünk az efféle gesztust.


Fotó: Dusa Gábor

Ami a darabot (mely azért kissé hosszúra nyúlik e szűkre szabott tematikai térben) mégiscsak izgalmassá teszi, az a formai játék: a tüntetően eltúlzott mimika és egy hűvös kortárs mozdulattrend illesztésének kísérlete.

Godder előadása után picit rosszkedvűen távozunk a Trafóból. Ha megpróbálnánk a tompa rosszkedvet - mely az előadás alapjában távolságtartó, noha intimitásoktól sem mentes szövetéből hatott ránk - valahogyan sarkítva sűríteni, az így hangozhatna: az élet nem túl szép, mi nők sem vagyunk benne túl szépek, boldogok meg csak egy-egy múló pillanatra - a többi pedig csupa meddő küzdés.

A japán Pappa Tarahumara együttes előadása (melynek, tévedés ne essék: az égvilágon semmi kapcsolata Csehovval!) szintén nem állítja, hogy az élet szép (és a többi), de témáját egy hártyafinom iróniaréteggel kezeli, aminek aztán az lesz a végkicsengése, hogy a Trafó nézőterét mosollyal hagyjuk el: valami jóleső sóhajfélével.

A három japán lány (itt is különböző típusok, eltérő testalkatok) ezúttal nem egymás ellen feszül: egymás mellett, egymást erősítve „vadóckodik", keményen is persze, ha kell, de inkább játszik, a szó legtöbb lehetséges értelmében.

Eleinte kislányosan (öltözetük laza, szabad, a Carl Larsson rajzairól ismert múlt századfordulós gyermekdivat juthat eszünkbe róluk), lecsúszós zoknikkal. Később kamaszosan, már öltözködve, aztán meg, mint nők, vetkőződve... A színpadon a kiszabott játéktér szélein túl rengeteg kellék, (hétköznapiak, mint baba, konyhai eszköz, ruhák) a bő egyórás szertartás során ezek ki- és bekerülnek a játéktérbe. A nyílt átöltözések az idő jelképes cezúrái, az életkori szakaszok leválasztásaként. Lélektani terminussal talán a látencia, a prepubertás, a pubertás és a már utóbbin belül felismert és „megkísérelt" felnőttkor szakaszaiként aposztrofálhatjuk a látottakat. Hiroshi Koike ugyanis valóban egy férfi lélekbúvár finom távolságtartásával, a női nem iránti érzékeny tisztelettel, ugyanakkor pengeéles humorral ábrázol.

Eszköztára végtelenül színes: kezdve a butoh, sőt a no és a kabuki gesztus- és mimikavilágán, melytől az előadás jellegzetesen keleti expresszivitását nyeri, folytatva az emberi hang adta lehetőségek mérhetetlen tárházán, egészen magáig a táncig bezárólag. Az est persze nem olyasformán színes, ahogyan azt itt mi Közép-Európában „szeretjük" (bár kétségtelenül van a dolognak valamilyen „utcaszínházas", népszórakoztató jellege): a darab számtalan rétege számunkra nehezebben megközelíthető, hiszen egészen más, a miénktől eltérő kultúrában gyökerezik.

A dalok angolul hangoznak ugyan el (sőt a Trafó szórólapjain a magyar fordítással együtt kapjuk kézhez), aláhúzva ezzel is a téma egyértelműen egyetemes szemléletét, néha mégis „kukkolóként" érezzük magunkat egy különös világra nyíló ajtórésben. Hogy miért képes az előadás mégis lenyűgözni a nézőt errefelé, a Ferencvárosban? A válasz egyértelmű: a minden szinten megnyilvánuló előadói profizmus okán. Az itt látott három művész egyszerűen mindent tud, amit ebben az előadásban produkálni kell. Ott a színpadi jelenlét, a humorral finomított játékmodor, a hagyományos japán színjátszás alaposan birtokolt és kellően kiválasztott eszközei, a beszéd és hang csiszolt technikája, valamint - és bizony, nem utolsósorban - tánctudás.

Az előadás első 20 percében ugyanis még semmi jel nem utal arra, hogy itt táncot is látunk majd, épp elég boldogok vagyunk a mozgásszínházi eszközökkel is. Így aztán egészen váratlanul érint az, mikor ezek a különös színésznők kristálytiszta és keményen pontos, ugyanakkor belülről fakadóan szenvedélyes és lendületes táncra „fakadnak".

A Budapesti Őszi Fesztivál külföldi kínálatának két Trafós előadásán két női darabot láttunk tehát. Nőket „szólaltatott meg" a mozdulat nyelvén egy nő: keményen, szomorúan és kevés reményt hagyva; valamint egy férfi: ha keményen is, de humorral, szeretettel és nyitva hagyva a remény kérdését. Az első az embert emberhez, második az embert az élethez fűződő viszonyában taglalja. Itt most úgy tűnik: mintha utóbbi terén maradna több esélyünk.

07. 12. 7. | Nyomtatás |