Antik hősnők a Bázison

Sarah Kane: Fedra szerelme – Arad Városi Színház; Ivo Dincsev: Médea;

Médeia Kompánia Társulat; Médea – Teatr Jednego Wersza és a Kompánia Társulat

Médea és Phaedra az a két antik drámai hősnő, akiknek történetét összesen négy interpretációban láthattuk az idén nyáron Zsámbékon. Euripidésztől kezdve több drámaírót is megihletett a két nő alakja. Mitikus jelentőségük már az antik drámaíró idejében is a távoli múlt ködébe veszett. Pusztán a két nő extrém érzelmi megnyilvánulásainak botrányt kavaró híre maradt fenn a görög klasszikus kor végére. Mi maradt belőlük számunkra a 21. században? Mi készteti rendezők nemzedékeit, hogy az elhíresült-hírhedt hölgyek történetének újabb és újabb interpretációit álmodják színpadra? E kérdésekre mindegyik előadás más választ adott. Az előadásokat Kimlei Katalin mutatja be.

Kimlei Katalin

Fédra szerelme

Az aradi színház előadását Mihail Maniutiu rendezte. Először egy sötét, alagútszerű helyiségbe érkeztünk. Nyomasztó, vigasztalan világba, ahol a járat két oldalán elmaszkírozott, torz emberfejek ordítottak négyzet alakú nyílásokból. Egy üvegkalickánál egy csupasz, középkorú nőt látunk: magánkívül ordibált, miközben földet szórt magára. Román nyelvű beszédét nem értettem, és a bejáratnál kapott tolmácskészülékkel sem jártam sokkal jobban: a szöveg érthetőségét az akadozó vétel és a rossz hangminőség jócskán nehezítette. Jobbára a látványra, a színészi játékra koncentrálva lehetett csak követni a színpadi cselekményeket. Szűk és komor hangulatú járat vezetett tovább a színpadhoz. Olyan érzésem támadt, mintha a föld alatt lennénk: egy alagutat (metróakna?) formált a színpad, aminek a túlsó felén talán akváriumot láthatunk - tengeralattjáró lenne? A földbe vájt lyukakat nagy labdák fedik el. Ezekből időnként emberfejek bújtak elő: beszéltek, énekeltek - életjelet adtak. Időről időre felbukkantak állandó, de nem mindig érzékelhető jelenlétükről árulkodva.


Fotó: Koncz Zsuzsa

Bár a szöveg továbbra is csak akadozva érthető a tolmácskészülékkel, a színpadi események mégis követhetők. Fédra szerelmes Hippolütoszba. Abba, amelyik egész nap a szobájában ül, hamburgert eszik, és tévét néz. Amelyik kövér, naphosszat semmit nem csinál, csak szexel, de már azt is halálosan unja. Amelyik beteg az élettől, de még ahhoz sincs elég ambíciója, hogy megszabaduljon tőle. Az orvos az írógépet püföli, a földbe vájt lyukakból időnként kibukkanó emberfejek kántálnak, egy csupasz testű férfi (Hippolütosz) mézzel keni be testét, amit aztán sárral dobálnak meg. A rendező Sarah Kane színdarabjának elemi erejű interpretációját vitte színpadra. A brutálisan szép előadásban Maniutiu Fédrája egy deszakralizált világban, transzcendencia nélküli, az indivuduum számára kilátástalan társadalmi környezetben tengeti életét. Transzcendencia, vagyis a földi léten túlmutató eszencia híján a szexualitás az egyetlen tevékenység, mely az önkívület mámorát nyújthatja egy vigasztalan világban. A léte súlyát sem átruházni, sem elviselni nem képes individuum egyedül a másik emberrel való intim(?) együttlétben képes feloldódni. Talán egy percre elfelejti, milyen lehetetlen és kilátástalan az élete, ha nem létezik egy kozmikus rend, amiben megtalálhatja a helyét. A szexuális izgalom hevében nem kell azzal foglalkozni, hogy szétrohad körülöttünk minden: a családi élettől, a személyes kapcsolatoktól kezdve a közügyekig bezárólag. A fizikai szerelem a pillanatban feloldódó, instant boldogságot nyújt. A szex pillanatokra elfedi azt az ásító unalmat, ami minden más tevékenységünkre rátelepszik és uralkodik rajtunk. A szex egy önvédelmi reakció, ami a maradék, csöppnyi elevenséget, élni akarást fejezi ki. A szex menekülés, problémáinkra adható lehetséges válasz. A szex életpótlékká, droggá válik: akiben csak egy kis életösztön munkál, ebbe menekül. A szerelmi szenvedély jelen esetben tehát szexbe fullad, a szex pedig az elevenség, az életvágy egyetlen megnyilvánulása marad. Hippolütosz példája mutatja, hogy ez mennyire rutinszerűvé, unalmassá is válhat.

Az individuális és társadalmi ellehetetlenülés, a kilátástalan jövő, a „totál nihil" atmoszférája lengi körül az előadást. Előttünk a pusztulás, a káosz, a katasztrófa, a mély szakadék, mely mindent elnyel - mindez a pátosz bármilyen jele nélkül. Mögöttünk a múlt értelmetlen egységekre hullt romjai. Sem a megmaradásban, sem a pusztulásban nincs már remény.

Ivo Dimcsev Médeája

Az előadás az első fél órában meglehetősen zavarba ejtett. Egy csupasz, díszlettelen térbe lányok és fiúk érkeztek valami cserkészöltözet-félében. Kezükben széket hoztak, amire odabent le tudtak ülni. Ezután szövegeket - sőt, inkább csak mondatokat, mondattöredékeket - mondtak fel mindenféle nyelveken. „It's time to die, baby", „mon espoire est partie". Ha érted a szöveget (vagyis le tudod fordítani), akkor sem érted: mi köze van ezeknek a mondattöredékeknek Médeához? „És most ... lefekszünk", „je voudrais devenir chanteuse", „kussoljál már - hagyd már abba". Felcsendül az „Au clair de la Lune" kezdetű közismert francia dal (vagy annak egy részlete) is. Némelyik töredéket talán Médeiához is tudnánk kötni: „I'm dangerous, it's not a safe place", „My suffery has began - je ne comprends pas". Ezeket a szövegtöredékeket - no és a többi olasz, német és magyar nyelvűt - a legkülönfélébb pózokban, hangerővel, hangsúllyal, artikulációval adták elő. Volt, amikor suttogtak - olyan halkan, hogy még az első sorból is nehéz volt megérteni. Máskor olyan torz kiabálásba fulladt a szöveg, hogy emiatt vált érthetetlenné. Egyik-másik szereplő fél arcával a földön mondta el szövegét - a szavak formálását ez a testhelyzet is jócskán megnehezíti. Ahogyan az előadás vége felé abban a jelenetben is láthattuk, mikor ruháikat levetették, szájukba vették, és így préselték ki a szavakat a foguk közül. Különböző testhelyzeteket vettek fel: állva, fekve, ülve, külön-külön és együtt. Repetitív mozdulatsorokat láttunk, repetitív szövegtöredékeket hallottunk. A szavak esztétikai, fizikai képződményekké válnak, amikor értelmük háttérbe szorul. Más értelmet nyer egy gesztus (szó), ha csak egyszer látjuk (halljuk), mintha ismétlődően, felerősödve vagy elhalóan. Mindenki kipróbálta már gyermekkorában, hogy amikor sokszor és gyors egymásutánban ismétel el egy szót, akkor előbb-utóbb értelmetlenné válik és kiürül, átformálódik. Valószínűleg ez történt Médeával is: annyiszor feldolgozták, színpadra állították, hogy már csak a különféle invariánsok szaporíthatók. Dimcsev azonban nem ezt tette. A téma túlinterpretáltsága miatt nem akart rálicitálni az előző értelmezésekre, inkább értelem-töredékeit használta fel. Mint aki összeszedi a széttört cserepeket a földről, és anélkül, hogy megpróbálná a saját módján összeragasztani, ezeket a „cserepeket", „értelem-töredékeket" egy előadásban tálalja, melyek együttesen egy „metaértelmet" nyernek. Azt, hogy Médiához tulajdonképpen semmi közünk. Mérhetetlen fájdalmának és gigantikus szenvedélyének kifejezései és tettei már nem keltenek bennünk visszhangot - hacsak nem fizikálisan, érzékileg. A sokszor egymás után ismételt mondatok vagy felbosszantanak, vagy szöget ütnek a fejünkbe: vajon tényleg az individuális szenvedés és szenvedély esztétikai látványa miatt érdemes csak színházba járni? Elemi indulatok kifejeződései, elemi aktusok, gesztusok, mozdulatok: a színpadi eszköztár alkotórészei. A soknyelvű szöveg a bábeli zűrzavart és egyúttal a történet számunkra való érthetetlenségét jelzi.

Játék a szavakkal, játék a mozdulatokkal. Nem bonyolult, stilizált mozgássorok, nem patetikus, mély értelmű mondatok. Nem modell alkatú színészek adják elő - köztük van egy igen testes lány is. Cserkészruhájuk a színpadi világon kívül-állóságukat, „amatőrségüket" jelzi: nem magabiztos, szakavatott értelmezőknek, előadóknak igyekeznek tűnni. Nem „színészkednek", imitálnak, beleélnek. Nem „játszanak": gyakorolnak, ízlelgetik a szavakat, próbálgatják a mozdulatokat. Kívülállóak: nem akarnak színésznek látszani, nem akarják „előadni" a Médeiát, nem akarják érteni, hogy „tulajdonképpen" mit is jelent ez a történet. Itt nincs semmilyen „tulajdonképpeniség", vagyis a színpadi aktus mögötti értelem (=amikor Médeia ezt teszi, akkor „tulajdonképpen" ez és ez történik). Mi az, amit értenek és közvetítenek? Elemi történések: a veszélyérzet (it's not a safe place), a halálfélelem, a kiszolgáltatottság. Dimcsev gesztusokra, szótagokra, hörgésekre, banális, együgyű játékokra bontja le a történetet. Amikor kiabálva, suttogva, énekelve formálják meg a szavakat, az érzelmek, indulatok eltorzítják ezek értelmét - hangsorrá, érzéki észleletekké teszik őket. Miközben az egyik lány a földön fekszik, az egyik fiú a következő szavakat intézi hozzá: kelj fel, állj fel! Amikor jó idő elteltével a lány tényleg feláll, a dühös, erőszakos felszólítás még mindig nem marad abba: sokáig folytatódik, pedig már csak a lány hűlt helyének parancsolhat.

Ezek a gesztusok, szótagok, hangsúlyok, kínok elevenek: nem „jól, hitelesen játszák" el, hanem megszólaltatják, előhívják őket. Megjelennek és megtörténnek, anélkül, hogy bármilyen mögöttest vagy mélyebb tartalmat keresnénk bennük. Értelmüket önmagukban hordozzák: abban, hogy megtörténnek. Abban, hogy mindannyiunk félelmeinek, örömeinek, vágyainak, bizonytalanságának, kiszolgáltatottságának ideáltípusát jelenítik meg, nem pedig a személyiség kontinuitását, az indulatok legitimálását szolgáló kauzális lánc felfejtését.

Lengeyel-magyar Médeá

Lukács László rendezése (a Kompánia előadása máss úton próbált eljutni Médea tapasztalatához. Kortárs környezetbe igyekezett helyezni Médeát, melyben a konfliktusforrás természete alapvetően szociális, pontosabban etnikai jellegű. Az (egyébként rendkívül fiatal) királynő a társadalom számkivetettje: barbár, idegen, a közösség szempontjából a másságot testesíti meg, és mint ilyen, veszélyt jelent. Körbeültük a színpadot, ami ez esetben egy magas dobogó - alatta is zajlottak események, igaz, azokat eltakarta a deszkaépítmény. Több csapóajtó is vezetett a dobogó aljába, melyek fontos szerepet kaptak az est folyamán. A deszkák alól időnként néhányan állathangokat imitáltak. Csupasz vaságy a színpad közepén lelógó matracráccsal. Jobbra hokedli rácsokkal (kesztyűk száradnak rajtuk), mögötte kisszék, alatta ágytál. Lepusztult környezet kirekesztetteknek. Az előadásban zenészek (gitár, bőgő, dob) is közreműködtek, az énekhang is szerephez jutott. Kísérleteket láttam arra, hogy a színészek már-már akrobatikus mozdulatsorokkal kísérjék szövegeiket. Az előadás helyszínéül szolgáló siló nagy, kétszárnyú ajtaja végig nyitva volt: közben többször is eleredt az eső. A szereplők ezen keresztül jártak ki és be - többen jócskán megáztak. A hisztérikus, követelőző, elkényeztetett királynő hosszú, önsajnáló sirámaival nem az elnyomott etnikum hangját képviselte. Jaszónnal való kapcsolata pedig nem egy kihűlt, hanem egy sohasem-volt, igazából csak a nő vágyaiban létező szerelemnek tűnt. A színpadi mozgás, a zene, az ének és a szöveg pedig nem volt képes egymást támogató erőkként hatni az előadásban. Csak az odakint időről időre eleredő, zuhogó, majd lecsendesülő eső...

Az előadás után átverekedtük magunkat a rövid, de annál makacsabb sártengeren, ami a következő előadás helyszínéig vitt. A bejáratnál rögtönzött közjáték várt minket, no és egy kis kupica pálinka. Maguk a színészek kínálták kedvesen és közvetlenül, majd bevezettek bennünket a következő silóba. Odabenn félhomály várt ránk és a fal egész hosszában elnyúló életkép. Mozdulatlan embereket láttunk bizonytalan megvilágításban a falra felszerelt díszletelemeken. Az ötletes kivitelezésű deszkaépítményen egyszer csak megindult a mozgás. Hullámban indultak el: először a bejárathoz közelebb levők, majd lassanként a többiek is. Minden egyes szereplő a saját mozgássorát, „jelenetét" ismételte - úgy tűnt, ez véget nem érően folytatható. Egy idő után átvezettek bennünket egy másik helyiségbe, ahol rejtélyes dolgoknak lehettünk tanúi. Nagyon sok különböző tárgyat láthattunk, melyeket az erősen redukált fényben szinte alig lehetett felismerni. Gőzölgő üstök, fortyogó fazekak, titokzatosan kanyargó, ismeretlen színes folyadékot áramoltató kémcsövek. Szemünk lassan hozzászokott a félhomályhoz, így fokozatosan észrevehette a háttérbe mindaddig beleolvadó szereplőket is. Méregkeverők, varázslók, kuruzslók ők? Médea mágikus szellemiségének megtestesítői? Egyesek saját foglalatosságaikba merülve ültek a helyükön, míg mások ki-be járkálva, fontoskodva végezték tevékenységüket. Egy szó nélkül, sürgő-forgó tevés-vevésben zajlott az előadás. A ritmikus monotónia archaikus csendjét csak a tevékenység által kiváltott természetes hanghatások törték meg. Majd jó félóra elteltével, egy másik kijáratnál jókedvűen éneklő kar fogadta a közönség szédülten kikecmergő tagjait.

Akár egy hangulatos, rituális előadás is lehetett volna. Ám úgy érzem, a puszta (mégoly kedves) invitálás kevés ahhoz, hogy valóban átélhessük a varázslatot, a csodát. Médea szemmel láthatóan nem tud nekünk megnyilatkozni magától értetődő közvetlenséggel. A négy előadás tanulságaként továbbra is nyitva marad a kérdés, hogy mi maradt számunkra ezekből a történetekből. Hogy lehet-e valós tapasztalatunkká tenni a mitikus múlt ikonjait.

Sarah Kane: Fédra szerelme

Rendező: Mihail Maniutiu

Médea

Rendező: Ivo Dimcsev

Médea

Rendező: Lukács László

Médea

Rendező: Krysztof Zilinsky

Helyszín: Zsámbéki Színházi Bázis

07. 12. 7. | Nyomtatás |