Ribillisták és rebellisek

Peter Weiss: Marat/Sade – Új Színház; Büchner: Danton halála – Kecskemét

Szinte egyidőben kerültek bemutatásra a francia forradalom parabolái két magyarországi színházban. Peter Weiss Marat/Sade -ját az Új Színház tûzte mûsorára, Georg Büchner Danton halála címû darabját a kecskeméti Katona József Színház játssza. A mûvek és az előadások kapcsán Hegedûs Sándor azt elemzi, hogy a történelmi témáknak miféle aktualitása van a mai magyar színpadokon.

Hegedűs Sándor
"A történelem értelme mindenkori jelenedben rejlik, és nem láthatod meg szemlélőként, hanem csak felelős döntéseidben. Minden pillanatban ott szunnyad az eszkatológiai pillanat lehetősége. Neked kell felébresztened. "

A szóban forgó drámai (színpadi) mûvek egybelátásához referenciális anyaguk közössége (a szüzsé azonossága) ad nyilvánvaló apropót. Preformált játékterükben ugyanis maga a nagybetûs Valóság történik (ahogy történt egykoron), a Nagy Francia Forradalom története, - Petőfi szavaival - "…a világnak ez új evangyelioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit …" És valóban! Amennyiben valóságtudatunk szelektált tények szövedékében áll - vagyis történeti -, s a szabadság változatlanul lenni tudásunkat meghatározó alapérték, annyiban a francia forradalom bizony gyökéresemény életünkben: kitüntetett vonatkozási pont, genezis. A "ribillió" véget ért ugyan (a korabeli sajtó nevezte így), hősei halottak, de elevenen élnek emlékezetünkben (önazonosság-tudatunkban), alkalmazhatóságuk (érthetőségük) szavatossága még nem járt le. S értjük is, úgy, ahogy! Miként születésnapját ünnepli az ember, úgy ünnepli nagy forradalmában Európa önmagát, felejtve a fájdalmat, a vért, világra-jöttének kínkeserveit. A kollektív memória ugyanúgy mûködik lám, mint az egyéni: felejtés árán emlékezik…



Tárgyunk - értsd: az elemzendő mûvek - szempontjából meghatározó fontossága van mindkettőnek. Másra emlékeznek ugyanis, mást ítélnek felejtésre. Ugyanaz az eleven (történeti) matéria munkál bennük, válik fikcióvá, mûegésszé, csakhogy egészen más perspektívában mutatkozik, más értelemben lesz láthatóvá. Nincs is ezzel semmi baj: a francia forradalomnak csak a jelentősége egyértelmû, vitahathatatlan, jelentése már közel sem. Pontosan azért érezzük elevennek, jelenvalónak, mert késhegyre menő vitáink folyhatnak róla, különbözőféleképpen interpretálhatjuk, azaz meghatározott értékek, érdekek vívhatják benne harcukat. A tények ugyanis nincsenek önmagukban, csak adott, nagyon is konkrét jelentésükben, a mindenkori jelen értelem-horizontján válnak hozzáférhetővé. Tény-mivoltuk szerint megkérdőjelezhetetlenek ugyan, de éppen azért, hogy biztosan kérdezhetők legyenek, s ha itt az idő, felelni tudjanak…

Georg Büchner és Peter Weiss nem ugyanazt kérdezi a francia forradalomtól, mint ahogy Bodolay Géza és Viktor Ioan Frunza sem ért szükségképpen egyet az interpretációra - színpadi megjelenítésre - választott drámai mûvek szerzőivel. Nem is kell, hogy egyetértsenek, hogy ugyanazt gondolják! Az előadások értékét nem az adja meg, hogy a rendező képes volt-e megvalósítani a darab szerzőjének intencióit. A rendezőnek nem kell filológusnak lennie, vagyis nem kell saját tevékenységének értelme felől hamis tudattal bírnia. Az előadások értékét - mondhatni igazságát - a darab értelmezésének (alkalmazásának) kor-szerûsége, vagyis az aktuális jelennek való megfelelni tudás határozza meg. Ha a darab erre nem alkalmas, akkor nincs is értelme bemutatni…

Georg Büchner és Peter Weiss drámája alkalmas volt, az előadások ezt egyértelmûen bizonyítják. Igaz, nehéz lett volna "elrontani" őket, remekmûvekről van szó, a tematika eleven, jelentős, s a rendezők is kvalifikáltak. Meg aztán Magyarországon élünk, ahol a forradalmi virtusnak mély gyökerei vannak, s ha hiszünk a szemünknek, gyümölcsöket is teremni kész jelene. Az aktualizálhatóságnak ezzel az olcsó lehetőségével azonban egyik rendező sem élt; sem a közelmúlt eseményeire, sem a közeljövő várakozásaira nem reflektáltak előadásaikban. Hála istennek! Jó ízlésük megkímélte őket, politikai józanságuk, realitásérzékük hibátlanul mûködött.

A "hibátlan mûködés" feltételezése egy kritikában különben is követelmény. Amit egy kritikus hibaként értékel, az nem feltétlenül jelenti a rendezői intenció fogyatékosságát, elégtelenségégét. Közvetítői pozíciójából egyáltalán nem következik, hogy öntudatlan motívumokat tulajdoníthat a rendezőnek, hogy jobban tudhatja nála, mit miért is tesz, minek mi az igazi értelme. A "hibátlan mûködés" feltételezése azt jelenti tehát, hogy szándék szerintinek, koncepciózusnak tételezzük a látottakat, a rendezői koncepció integráns részének, s mint ilyet próbáljuk megérteni annak mûvi jeleit. Nem tételezünk például gondolatlanságot - uram bocsá': tehetségtelenséget - akkor, ha jelentős különbségeket észlelünk a drámai szövet és az előadás szőttese között. (Lásd ennek lehetséges magyarázatát fent.) Ne felejtsük el: a rendező csak relatíve szabad, nagyon erős kényszerek közepette kell produkálnia. Egyrészről az előadandó darab maga határolja be lehetőségeit, meg aztán azok a társadalmi determinánsok, melyektől nem tudja (hogyan is tudhatná?) függetleníteni magát. És akkor még nem is beszéltünk az adott társulat fizikai, mentális állapotáról, színészi képességeiről stb.

Ha például azt tapasztaljuk - mindkét előadás lényegi fogyatékossága ez a darabokhoz képest -, hogy hiányzik az egyik "főszereplő": csak ténfereg a színpadon a forradalom akkumulátoraként tevékeny istenadta nép, úgy bizony az nem hiba, hanem körülmény; olyan realitás, mely itt és most társadalmi létünket jellemzi, nem az előadás fogyatékossága. Büchner egyébként nagyon is tudta, megsejtette ezt. Egyik levelében ezt írja például: "A szegények és gazdagok közötti viszony az egyetlen forradalmi elem a világon; csak az éhség lehet a szabadság istennőjévé, és csak egy, bennünket hét egyiptomi csapással sújtó Mózes lehetne Messiás. Hizlalja meg a parasztokat, és a forradalmat megüti a guta." . Nos, a "nép hiánya" esetünkben csak azt jelenti, hogy nincs. Magyarországon ma nincs forradalmi helyzet, azaz olyan kényszer, mely homogén erővé (néppé) tenne egy anonim tömeget. A nép ugye nem azonos az egy cél érdekében utcára bolondított állampolgárok számtani összegével, bármennyire is igyekszik ezt máshogy láttatni néhány hatalom-ittas néptribun. Büchner különben sem idealizálta a népet. Mikor az első polgár kérdésére - "Mi a törvény?" - Robespierre azt a választ adja, hogy "A nép akarata.", polgárunk nem kíméli a Mevesztegethetetlent: "Mi vagyunk a nép, és mi azt akarjuk, hogy ne legyen törvény; ergo ez a népakarat a törvény, ergo a törvény nevében nincs többé törvény, ergo agyon kell verni !" Ezt a jelenetet közvetlenül megelőzően egy lámpavasra ítélt fiatalember - afféle értelmiségi, akinek az egyetlen bûne, hogy "zsebkendője van", s "nem az ujjaiba törli az orrát" - ugyancsak a "forradalmi logika" szerint beszél. Így szól: "megtehetitek, de akkor se fogtok világosabban látni ." A Danton ban tehát a nép kettős értelemben is főszereplő; mint a forradalmi események hajtóereje, motorja, s mint hivatkozási alap, ideológiai töltelék, a hatalmi harc "együgyûje". Pontosan úgy, ahogy ez a valóságban is történni szokott. Büchner esztétikájában a valósághûség egyébként is sarokkő. Családjának írt leveléből idézek: "A drámai költő az én szememben nem más, mint történetíró… Az a legfontosabb feladata, hogy a lehető legközelebb férkőzzön a történelemhez, ahogy az valóban megtörténik ." Hogy aztán ez a "történelmi közelség" milyen tapasztalatokkal, élményekkel jár, arról Büchner ugyancsak beszámol, történetesen menyasszonyának. Fontossága miatt idézem: "A forradalom történetét tanulmányoztam. Úgy éreztem, valósággal megsemmisít a történelem iszonyú fatalizmusa. Az emberi természetben szörnyû egyformaságot találok, az emberi viszonyokban elháríthatatlan hatalmat, amely mindenkinek megadatott, és nem adatott meg senkinek. Az egyes ember csak hab a hullámon, a nagyság puszta véletlen, a lángész hatalma bábjáték, nevetséges küzdelem a vastörvénnyel, melyet felismerni a legfőbb dolog, de úrrá lenni rajta képtelenség. Már eszem ágában sincs meghajolni a történelem parádés lovai és léhûtői előtt. Hozzászoktattam szememet a vérhez. De nem vagyok guillotine-penge. A kell egyike azon átokszavaknak, melyekkel az embert megkeresztelték. A mondás: kell, hogy botránkozások essenek, de jaj a botránkoztatónak - iszonyatos. Mi az, ami bennünk hazudik, gyilkol és lop? Nem is akarok belegondolni" Megrázó vallomás ez, mint ahogy megrázó az is, amit a halálra készülő Danton mond feleségének, Júliának: "A Fölfeszített könnyen beszélt, azt mondta: kell hogy botránkozások essenek, de jaj a botránkoztatónak. Kellett. Kényszer volt. Ki átkozza meg azt a kezet, melyhez ez a kényszerû átok tapad? Ki mondta ki a kényszert, kicsoda? Mi az, mi bennünk folyton-folyvást szajhálkodik, hazudozik, lop és gyilkol? Bábuk vagyunk mindnyájan, ismeretlen hatalmak dróton ráncigálnak, nem mi magunktól mozgunk. Kardok vagyunk, amelyekkel szellemek hadakoznak, de a kezeket nem látni, mint a mesében." De hallgassuk meg a másik oldalt is, az éppen hatalomra kerülni vágyók ideológiáját. Kísérteties ugyanis a hasonlóság! Saint-Just a Nemzeti Konventben így szónokol: "Azt kérdezem, miért legyen az erkölcsi természet forradalmaiban irgalmasabb, mint a fizikai? Az Eszme éppúgy elpusztít mindent, ami útjában áll, mint a fizikai törvény. Egy eseménynek, amely az erkölcsi világrend, más szóval az emberiség arculatját megváltoztatja, joga van vérben gázolnia. A világszellem csakúgy felhasználhatja eszmei célja elérésében a mi karunkat, mint a vulkánokat vagy árvizeket. Mindegy neki, hogy járványban, vagy forradalomban pusztul el valaki." (S hogy teljes legyen a körkép: némileg más értelemben ugyan, de ugyanezt tanítja Sade is - Weiss mûvének főhőse - Igazság címû versében. Petri György fordítása: "Tedd félre a morált, ne hüvelyezd a törvényt, / Az eltévelyedést kövessük nyíltan, önként. / A szenvedélyen át a természet üzen, / Épp ezért ne figyelj egyébre sohasem. // Csak korbácsold a lányt nyugodtan, sose félve, / Hogy elpusztítva őt gaztettet hajthatsz végre. / Nézzük a villámot, mikor a földre sújt, / Véletlenszerûen öl atyát és fiút, / Belevág egyaránt templomba, kuplerájba, / S a természet örül, mert ő a bûnt kívánja …" )

Úgy gondolom, hogy ezek az idézetek egyértelmûen bizonyítják: Büchnernek létezhet egzisztenciál-filozófiai olvasata is, olyan, mely a francia forradalomban nem "második megváltót" lát, a "szabadság igehirdetőjét" vagy olcsó aktuál-politikai apropót, hanem antropológiai problémát, válasz nélküli kérdéseket. Dosztojevszkij és Nietzsche, Sartre és Heidegger hitelesíti ezt az olvasatot, biztosítja a horizont-összeolvadást. Nem azt állítom tehát, hogy Büchner mûve erről szól, hogy megelőzte korát, hanem csak azt, hogy olvasható ebből a perspektívából is. Pontosan úgy, ahogy a kecskeméti előadásban történt. Bodolay Géza ugyanis nem a történelmi jelentőség oltárán áldozott, nem a dokumentarista Büchnerre volt kíváncsi, a krónikaíróra, hanem a kérdések és kétségek által megjelöltre, aki így kérdez: "Kínpadunkon a nyöszörgés csak arra volna jó, hogy áttörjön a felhőréseken, s kizengve messze, messze, dallamos fuvallattal elhaljon mennyei fülekben? Avagy mi volnánk Perilaosz bikájának izzó hasában az áldozat, akinek halálsikolya úgy hangzik, mint a lángokban magát emésztő istenbika örömujjongása?"

Tárgyilagos előadást láthattunk Kecskeméten, tiszta, komoly munkát. Nem volt zavaró a nép hiánya, az ideológiák üressége, a forradalmi aritmetika fogyatékosságai. Aki belefeledkezett volna Donton (Kőszegi Ákos), Robespierre (Király Attila) és a többiek történetébe, azt elidegenítő - nem egyszer karikírozó, humoros - effektek józanították. Ha valakinek nem volt egyértelmû, világos, hogy mi a látottakban a lényeg, úgy felkapcsolták számára a nézőtéri világítást. Aki nem tudta követni a történeti változások helyszíneit, azt narrátor segítette. A színészek a jól érthetőség kedvéért tisztán artikuláltak, fegyelmezetten végezték nehéz dolgukat.

Szolgáltatói színházat láthattunk tehát Kecskeméten; a színház igyekezett maximálisan kiszolgálni saját közönségét. Sikerrel. Soha rosszabb tananyagot Büchnernél!

Peter Weiss drámája közel 130 évvel idősebb, mint a Danton, természetes hát, hogy egészen más horizonton játszódik ugyanaz. Elvileg egy elmegyógyintézetben vagyunk, egy színházi előadás nézőiként kapunk formális szerepet, jelenlétünk nélkülözhetetlen tehát. (Üres nézőtér előtt ugye még a bolondok sem játszatnának, dugába dőlne akkor a színházi terápia!) A közönség soraiban ül a charentoni gyógyintézet igazgatója, aki üdvözöl is minket, ahogy az illik, kezdődhet az előadás. De Sade úr - egyike az ápoltaknak - írta és rendezte (tanította be) amit látni fogunk, már amennyiben nem történik közben előre nem kalkulált esemény.

Nos nem történik. Sőt olyannyira jól sikerült a produkció, hogy szinte észre sem vettük közben különös helyszínét vagy a színészek amatőrizmusát, háborodott mivoltukat. Egy-két esetet leszámítva a smasszereknek semmi dolguk nem akadt, szinte észre sem lehetett őket venni. A "nép" itt nem anarchikus-valóságos, hanem fegyelmezett, már amennyire az tőle egy ilyen helyzetben elvárható, üzemszerûen végzi a dolgát. Inkább hasonlítanak egy görög kórusra, mintsem individuális balesetben szenvedő betegekre. Marat (Huszár Zsolt) pedig, akár egy igazi forradalmár, mániákusan mondja a magáét, akár hallgatni is lehetne rá, nagyfokú szociális érzékenységről tanúskodik. De Sade márki (Gáspár Sándor) úgyszintén erőlködik érdekessé, deviánssá tenni magát, fel-fel csillannak egykori erényei, de már nem az igazi. Charlotte Corday-on (Pokorny Lia) észrevehetők ugyan civil-létének nyomai - balett-táncos lehetett egykoron - de szemlátomást jól érzi magát új szerepében, azonosul vele. Az előadás megfelel tehát elvárásainknak, az elmegyógyintézet kiszolgál minket. Örülhetnénk is akár nézőként, kritikusként, csak az a kérdés minek? Annak-e, hogy jól szórakoztunk, igazi posztmodern élményben volt részünk, horror is volt, meg pici szex, vagy inkább annak, hogy kíméletlen, szörnyû ítélet született korunkról, európaiságunk szimbolikus jelképéről, arról a romhalmazról tehát, mely "tükörlétünkben" láthatóvá vált. (Észre kell venni persze, maradék érzékenységünket latba vetni…)

Az Új Színház előadása ugyanis úgy teszi aktuálissá Peter Weiss darabját, hogy lemond az aktualizálhatóság konkrét lehetőségeiről, az áthallásról: egyszerûen csak bemutatja, minden kommentár nélkül színházi élménnyé, fogyaszthatóvá teszi. A szörnyû ebben az, hogy lemegy a torkunkon, hogy nem kell hánynunk tőle. Ha egy fikció elveszti valóság-vonatkozását, bizony az értelmét veszti el. Ha egy fikció a valóság álruhájában tetszeleg, olyan mintha valóság volna - hihető -, úgy valóságunknak hûlt helye, akár a bolondok házában. Frunza rendezésében nem csak a főszereplő" hiányzik, a társadalmi tér mindenkori kedvezményezettje, megcsalatottja, a kollektív identitás legkisebb közös többszöröse, hanem a nagybetûs Valóság is, az otthontudat minimuma.

A szabadság - melyről álmodoztak egykoron eleink, vérpadra mentek érte, csatákba - mára már nem kell senkinek: zsibvásáron árulja néhány szerencsétlen fillérekért. De nem azért, mert kiment a divatból, korszerûtlen lett, hanem mert nagyon is megvalósult, mindenkinek adva van a sajátja. Történelme így véget érni látszik tehát. Csak ezt a véget, ezt tudnám feledni!


Georg Büchner:
Danton halála
Katona József Színház, Kecskemét


Fordította: Kosztolányi Dezső

Díszlet: Székely László
Jelmez: Jánoskúti Márta

Zene: Weber Kristóf

Dramaturg: Magyar Fruzsina, Márton Andrea, Gyergyádesz László

Rendező: Bodolay Géza


Szereplők: Kőszegi Ákos, Hegedûs Zoltán, Makranczi Zalán, Fazakas Géza, Kedvek Richárd, Szarvas Attila, Báhner Péter, Ádám Tamás, Király Attila, Sorbán Csaba, Bori Tamás, Kertész Richárd, Rimóczi István, Rubold Ödön, Sirkó László, Kéner Gabriella, Gidró Katalin, Pethő Orsolya, Andrádi Zsanett, Magyar Éva, Pitz Melinda, Jarábik Klára, Sirkó Anna, Szokolai Péter, Széplaky Géza, Gulyás Zoltán, Szántó Péter, Flórián Antal, Turi Gábor

A zongoránál: Látó Richárd
Peter Weiss:
M arat/Sade
Új Színház

Fordította: Görgey Gábor

Dramaturg: Lőkös Ildikó
Konzultáns: Perczel Enikő
Hangvilág: Cári Tibor
Díszlet, jelmez: Adriana Grand
Rendező: Victor Ioan Frunza

Szereplők: Gáspár Sándor, Huszár Zsolt, Nagy Mari, . Pokorny Lia, Hirtling István, Balázs Attila, Vass György, Kovács Krisztián, . Botos Éva, Almási Sándor, . Pálfi Kata, Széll Attila, Keresztes Sándor, Tordai Teri, Galkó Balázs

Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia - Atlantisz (1994)

Petőfi naplója - 1848. március, 17


Georg Büchner mûvei. - Európa Könyvkiadó 1982 - Levél Gutzkownak (Strassburg 1835 nyár) p: 231
uo: - p: 16
uo: - p: 15
uo: - p: 234
uo: - p: 214
uo: - p: 44
uo: - p: 49
A francia felvilágosodás morálfilozófiája - Gondolat Kiadó, Bpest, 1975 (Sade: Igazság) p: 680
Georg Büchner mûvei. - Európa Könyvkiadó 1982 - Levél menyasszonyának (Giessen, 1834. március) p: 212

Lábjegyzetek: 1. Rudolf Bultmann: Történelem és eszkatológia . Atlantisz, 1994 2. Petõfi naplója - 1848. március 17. 3 . Levél Gutzkownak (Strassburg 1835 nyár) In Georg Büchner mûvei . Európa Könyvkiadó, 1982, 231. o. 4. Uo. 16. o. 5. Uo. 15. o.
6. Uo. 234. o. 7. Uo. 214. o. 8. Uo. 44. o. 9. Uo. 49. o. 10. A francia felvilágosodás morálfilozófiája . Gondolat Kiadó, Budapest, 1975, 680. o. 11. Levél menyasszonyának (Giessen, 1834. március) In Georg Büchner mûvei. Európa Könyvkiadó, 1982, 212. o.
07. 11. 15. | Nyomtatás |