Szólam

Lia Rodrigues Companhia Dancas két előadása

A brazil Lia Rodrigues Companhia de Danças előadását láttam a Trafóban. Az együttes neve félrevezető. Ez a companhia de danças inkább bizonyult egy companhia de agitación-nak, mint táncegyüttesnek. (Erről később szólok.) Az előadás angol címét („Such stuff as we are made of") így fordítanám magyarra: Anyag, melyből minket szőttek... Miből készült az ember? Álmokból, húsból-vérből. („Flesh and blood", mondja Shakespeare Prospero szájával A vihar utolsó felvonásában). Lélek és szellem, érzelem és gondolat, tett. Mi egyéb még? „Je suis sang", én vér vagyok, mondta Jan Fabre egy előadása címével. Ezzel szemben én poliészterből vagyok (je suis synthétique), ami jól bírja a gyűrődést. Különben kimentem volna az előadás közepén. De maradtam, és végignéztem. Ez több dolgot tanúsít. Egy: kíváncsiságom nagyobb volt csalódásomnál, kettő: valamiféle ködös és megfogalmazhatatlan kitartás bujkált bennem, mint a hosszútávfutókban, akiknek kitartása csak a lófélékkel mérhető össze, három: ha írok a műről, köteles vagyok a művet egészében megtekinteni, valamint négy: egyszerűen vissza akartam kapni a jegyre költött ezerötszáz forintot a vizuális ellentételezéssel, mint az egyszeri paraszt. (Ha már egyszer befizetett a körhintára, végigüli. Hadd lássa minden lány, hogyan hány.)

Lia Rodriguez és előadói személyében valódi szabadságharcosokat köszöntöttünk a kiürített színpadon. A nézőteret felszámolták, székek nincsenek, a közönség végig állja az előadást, vagy fiatalos attitűddel a földre kuporodik, mint egy házibuliban. Lia Rodriguez fel akarja számolni a nézői konvenciókat. Az első részben a „nincs szabadsága" uralkodott. Nem volt nézőtér-színpad viszony, nem volt zene, az előadókon nem volt jelmez, sőt: semmilyen ruha nem volt rajtuk. Az előadók anyaszült meztelenül léptek a tétova csoportokban ácsorgó nézők közé. Lassított tempóban, teljes kitárulkozásban egy-két reflektor puritán fényében három-négy percig tartó szólók, duók, triók következtek, és csoportos mozgásformákat adtak elő. (Csupán zárójelet érdemel, hogy a testsúly lassú áthelyezése többször is emlékezetembe idézte az amerikai Pilobolus együttes, Moses Pendleton és Alison Chase régi, legendás mozgásformáit.)

A második részben a nincs után a „van" uralkodott. Ellentétpárban szép az élet, és minél szélsőségesebb a kettő közötti különbség, annál biztosabb a hatás. Ebben a második, „pamutos" részben egyenként bejöttek a próbaruhába öltözött „táncosok" (harcosok!), és a nézők közé vegyülve improvizált mozdulatok közben mindenféle neveket suttogtak. A névsorban elhangzott Irak, Koszovó, a Hezbollah neve, csecsen, „madjar", Oszama, Tony Blair, make love, not a war, Condoleezza Rice, McDonald's, „gulash", Reebok, Adidas, Saddam Hussein, Yahoo, Mickey Mouse, Pikatchu és mások említése. Ezzel szemben nem mondták (miért nem mondták?), hogy Kopernikusz, Kolombusz, Giordano Bruno és Galilei, nem mondták, hogy Buster Keaton, Charlie Chaplin, Marie Curie, Edison és Albert Einstein, vagy Franz Kafka, Mihail Bulgakov nevét sem mondták, de azt sem, hogy Antonioni, Fellini, Rosselini vagy Pasolini, nem mondták, hogy Vergilius, Homérosz vagy Dante Alighieri, esetleg Botticelli, Leonardo, Michelangelo vagy Claude Monet és Otto Dix, valamint Maria Callas, Philip Glass, Johann Sebastian Bach, Vivaldi és David Bowie, de Jézus és a tizenkét apostol nevét sem említették. Még csak azt sem mondták, hogy Muhammad Ali, Charlie Rivels vagy Gagarin! Haver, majd te kiválogatod a névsorból, mi kell neked! De azt vedd tudomásul, hogy politikamentes művészet egyszerűen nem létezik! Még J. S. Bach is templomi kántorként szolgált Lipcsében, és soha, de soha nem kiáltotta oda a nagyhercegnek, hogy „vidd innen a támogatásodat, amit nekem adsz". Hanem politikailag támogatva, kántorként pénzelve tette a dolgát a zene oltárán: komponált az öröklétnek.

Lia Rodrigues hitvallásának alkalmi prezentációjában volt tehát próbaruhába öltözöttség, volt zene gyanánt mozgósító dobpergés, volt forradalmian energikus és rohanó tempó, volt névsor, volt koreografikus kimenetelés a Trafóház utcára nyíló vészkijáratán és volt egy Beatles-dal a legvégén, mint katharzist fakasztó himnusz. És volt hatása mindezeknek! A nézők között egy hatvanas éveiben járó öreg hipster, kovbojcsizmában és farmeringben a dal végére egészen elérzékenyült. Először csak titokban nyúlt könnyes szeméhez, de aztán elemi erővel sírva fakadt. Kezét az égnek (pontosabban a színházi tartórudak felé) emelte, és talán úgy érezte, aznap este visszafiatalodott. Mi ez, ha nem a színház illuzionista ereje?

Szívemet kitéptem helyéről, bedobtam egy rózsabokorba. Szeretőm jön majd, elveszi. De szeretőm kurva, én visszavenném szívemet. A tüskék szúrják kezemet! Véres kezek, a tüskék ezek: szúr engem a wagneri Gesamtkunstwerk kifordítása. Ha alternatív színházi előadásra mégy, ugyanazzal a jeggyel néha moziba is mész, mert gyakran előfordul, hogy vetítenek, de ami még izgibb, hogy peep-show-ban is vagy (és ezt otthon még csak be sem kell vallani, ráadásul, ha a jegyár ellenében kínált meztelen pillanatok fajlagosan számított mutatóját tekinted, sokkal gazdaságosabban ki lehet jönni, mint a kukkoldából). További divat még a személyes, mélylélektani szenvedéstörténetek mikrofonba hangosított kibeszélése, a rockegyüttesek koncertszerű felléptetése színdarabokban, valamint az érzékelés más szintjei: bekötik a néző szemét, így megtapinthatja a látnivalót. Olyan is volt már, hogy a néző kajálhatott a színházban; esetleg jól jöhet egy „schaumparty", ami a habbal való elárasztást garantálja. Mostanában viszont nem divat a gladiátorjáték, az ember-állat küzdelme (sőt, ez tilos, mert az Országosan Nemzetközi Nyúlvédő Világszervezet azonnal beperel, ha nem egy homo sapiens-t ütlegelsz a színpadon, hanem egy ízig-vérig, szőrig-bőrig valódi állatot). Szintén kihalófélben lévő divat az előadóművészetet alaposan megtanulni (például tíz évet elszórakozni a zenetudással vagy zsonglőrködéssel, hogy aztán csak úgy, látszólag mellékesen előránthassák az előadói mellény zsebéből.) A szakosodott előadók, akik szigorúan a színház mesterségére szakosodtak, egyre kevesebben vannak. Igaz a tétel, hogy a színház az élet leképezése. Nem ugyanez történik az életben? Cipőjavító susztermestert már ritkán találni, viszont mindenfelé megjelentek ezek a... (Woland, a feketemágia professzora keresi a szavakat, ám Korovljov kisegíti mesterét:) - Ezek a hipermarketek, Sire! - Úgy van. Ezek a hipermarketek a sebtapasztól kezdve a kandallóig széles skálán kínálják az iparcikkeket. Ugyanez a termékpaletta-szélesítés folyik a színpadokon is. Idézzük nagyképűen Wagnert: Gesamtkunstwerk? Ne idézzük, mert ez bizony nem az.

Egy másik tüske, mely szúrja kezemet, nem más, mint a pőre bőr. A meztelenség már régen lerágott csont. Külföldi színpadokon már alig látni. Nálunk ez is dívik. Ha nyilvánosan letolod a gatyót, és bátran lengeted a rudacskádat (jaj, ne kelljen fasznak neveznem!), akkor te bizonyítod, hogy belevaló művész vagy. Olyan, aki előtt nincs korlát. Féktelenül szabad vagy! Ez egy igaznak hitt illúzió. (Olyan, mint a THM, azaz a teljes hiteldíj mutató.) Ezzel megpengeted a nézőben az animális részt - vagyis a lelkét. Az angol animal (állat) szó ezt fejezi ki: az állatok olyan lények, akiknek elsődlegesen lelkük van. Nagyon állat, ha nyilvánosan betekintést engedsz a vágataidba! (Jaj, ne kelljen már pinának neveznem!) A néző ekkor színtisztán belehelyezkedhet az amúgy kimondatlan és leplezett voyeur szerepébe. Hiszen leselkedni jött a színházba, nem? Ül egy széken a sötétben, mely igenis a védelmére szolgál, és a fénybe kiállítottakra les. Nagyszerű vadászpozíció ez, minden ragadozó állat ilyenre vágyik, hogy az áldozatát jobban megszemlélhesse. És akkor te, a valódi, kemény művész, aki még ezt is bevállalja, nemcsak az alacsony gázsit, megelőzöd a nézőt az állatság bevallásában, és letolod a gatyót. Azt hiszed, most mondtál valamit magadról. Pedig dehogy! Legjobb esetben is annyit mondtál, hogy szép a tested. De ez a színpadon kevés. Egy egészséges ember nem azért látogat képtárba, mert a Rubens vagy a Renoir olyan szép meztelen nőket festett. Én a színházba sem ezért járok, hanem tisztán és kifejezetten az emberből áradó előadó művészetért. Ha te meztelenül megmutatod magad a színpadon, biztosra veheted, hogy a te micsodádat (jaj, tényleg ne kelljen már durván megneveznem a dolgot!), mindenki alaposan megszemléli, és gondolatban összehasonlítja a sajátjával. Tudat alatt feltesz egy ősi, állati és animális kérdést: ki alkalmasabb az utódnemzésre? Az összevetésből győztesen vagy vesztesen kerülhetsz ki. Akkor pedig senki nem a Rubens vagy a Renoir ecsetkezelésére gondol, és arra, hogy mily nagyszerű művészet ez, hanem arra, hogy milyen csöcse van ennek a hölgynek. És ez az eredmény nagyságrendileg kisebb annál, mint amit te szerettél volna kialakítani, mert a művészi tartalom elé tolakszik egy másik, szexuális tartalom. A vetkőző művész ezen a ponton önnön dugájába dől (és nem pedig dőlve dug, hogy vicces is legyek, ne csak teoretikus). ...Tudtad-e, te barátom, aki most cikkemet ruhában olvasod, hogy a római gladiátorjátékokon görög olimpikonokat is felléptettek látványosságként? Ebben pedig az volt az érdekes, hogy a kegyetlen rómaiak, akik érzékien és állatiasan gyönyörködtek a legyőzött gladiátorok akár csoportos halálában, a görög atléták klasszikus meztelenségét zavarónak találták. Kötelezték őket egy kis szoknyácska viselésére. A rómaiak a kielégülést tehát nem itt keresték. A színház sem az effajta kielégülés helye (az máshol található, de hogy ezt megtudd, végig kell olvasnod a cikket).

Ha Che Guevara nem volna halott, akkor most ő is itt szerepelhetne Lia együttesében.  Mert ők a szabadság vetületeit több oldalról felmutatták. Az erkölcsi szabadság nevében anyaszült meztelenül játszó előadók a második részben ruhát öltve az agitáció angyalaivá változtak. A politikai szabadság nevében döngő léptekkel csoportosan fel-alá masíroztak, miközben politikusok neveit kiáltották. Ujjukkal fenyegetően rámutattak az elöl (a földön) ülőkre és az kiáltották: „You are Pikatchu!" Fordulat hátra, kéz rámutat (szuronyt szegezz!), kórusban kiált az ellenkező irányban ülőkre: „You too!"

Nekem nem is azzal támadt bajom, hogy a sok tévénézéstől én vajon Pikacsu lettem-e, vagy sem. A szabadság axiómáival olyannyira egyetértek (hiszen én is éltem 1789-ben, csak nem jelenlegi testemben, hanem valamelyik felmenőm bőrébe bújva, és nem Franciaországban, hanem egy másik országban), tehát olyan nagyon egyetértek, hogy a látottakat elutasítom. Kritikámat szintén a szabadság támaszkövére építem - úgy hívják, hogy sajtószabadság. Ha a művésznek szabad ilyet tenni, akkor a kritikusnak is szabad így ítélni. Bár a művésznek szabadabb a keze, mert tőle senki nem kérdezi, miért hozott létre ilyen alkotást, de a kritikusnak meg kell válaszolnia a fel nem tett, most mégis leírt kérdést: miért nem tetszett? Miért utasítja el?

Barátom, ki e cikket olvasod, kinek szól a gitár, kinek pereg a szó, azért utasítom el, mert így, ilyen módon előadva nagyon lapos, művészietlen és direkt volt ez az egész. Nem a mit?-tel, hanem a hogyan?-nal támadt ellenérzésem. A kétszeresen hátrányos helyzetű és többszörösen kitüntetett szovjet bábművész (egy: szovjet volt, kettő: művész volt a továrisok idejében), szóval Szergej Obrazcov már a hetvenes években megmondta, hogy kutyát a színpadon ábrázolni bármivel lehet, kivéve egy dolgot: és ez maga a kutya. Ábrázolhatod kesztyűvel, ábrázolhatod zoknival, képpel, árnyékkal, hanggal, cintányérral, vízkereszttel, vagy amit akartok. De nem ábrázolhatod 1:1-ben kutyával. Mert a direktség megöli a műalkotás titokzatosságát. Az a műalkotás, amely nem hordoz semmiféle titkot, amelyben minden világosan érthető, mert nincs semmiféle átvetítés a leképezett valóságról, az nem művészet, hanem valami más. Tudományos értekezés, tanulmány, politikai kiáltvány, üzleti szabályzat, végrendelet vagy bármi lehet, de művészi alkotás semmi esetre sem, mert nem hordozza az emberi lélek egyik nagyon fontos tényezőjét - a bizonytalanságot. Amely bizonytalanság az élet végességéből fakad. Abból meg fakad egy másik dolog: a halálfélelem. (Gondolom, az ellenkező oldalon a halottaknak is van életfélelme. Van-e, vagy nincs, ez részemről csupán átmeneti bizonytalankodás. Amint bizonyosságot szerzek, írok egy cikket a túlvilágról.)

Lia Rodrigues kilenc felöltözött táncosa vehemensen agitált egy koreográfiai köntösbe bújtatva a hetvenes évek hippikultúrájában, a „make love, not a war" John Lennon-i jelszavában gyökerező világnézet mellett. (Ringo Starr miért nem szerepelt a névsorban?! Ha Lennon a főpap, akkor a kántor mellett a sekrestyésnek is helyet kell szorítani! Követelésem nyomatékául ide írok még két felkiáltójelet:!!) Vártam, hogy mikor fog a Peter Fonda-Dennis Hopper páros egy hattyúnyakú easy rider-en bepöfögni a székektől szabaddá (!) tett színházterembe, miközben a szemközti irányból Dinnyés József polbeat énekes is megjelenhetett volna akusztikus gitárjával, hogy a két amcsival összemérje mozgósító erejét, és tábortűz híján mégiscsak elénekeljen egy modern songot. Nekem még ez is mindegy lett volna, mert felismertem: az előadók iparkodtak lerekeszteni a tudatomat egy általuk jónak vélt irányba, ahelyett, hogy felszabadítottak volna, ami a művészet valódi feladata. Egy igazi művész nem agitál, hogy híveim, a kólaivás üdvözítő, és helyes úton jársz, ha te is vedeled a kólát, mert ha ezt mondja, ügynök lesz belőle. Egy X eszme felesküdött ügynökévé alacsonyul, és a többiek elkerülik, kiröhögik, lesajnálják (és irigylik a sok felcsípett pénzéért). Az előadók elvakultsága, mely a körben forgó körtánc pillanataiban igenis átlendült egy fanatikus szertartásba, akár vérgőzt is ereszthetett volna - mondjuk egy jegynélküli besurranót helyben nyársra húzhattak volna. És akkor William Golding regényéből, A legyek urá-ból is választhatnánk egy szép idézetet.

A fanatikus elvakultság mindig is távol állt a mesterektől, akik bizony hosszasan elpiszmognak a részletekkel, és nem a direkt agyi behatolás durr bele!-módszerét választják. Lia Rodrigues alaposan elgondolkozott, milyen legális eszközökkel tudja legintenzívebben kifejteni hatását a nézőkre. Úgy határozott, tánc formájába bújtatja társadalomjobbító kiáltását. (Okos döntés, mert így sokan megnézik. Ennél radikálisabban már csak akkor tenne, ha fegyvert fogna. Akkor viszont hamar pontot tennének tevékenységére.) A közönség ingerküszöbe állandóan emelkedik, egyre erősebb ráhatásokkal kell operálni. Már nem elég pasztellszínekkel festeni a vászonra, hanem festékszóró pisztollyal ontani kell a minél erősebb és élénkebb színeket. Lia Rodrigues tehát ordít. Közelről a nézők arcába kiabál, hogy felébressze őket. Jó ez így nektek?! Megfelel?! (Persze, hogy nem.) Akinek viszont finom a hallása, annak ez a kiabálás arroganciának tűnik.

Én például, most jól fel vagyok rázva. Hazamegyek, megfekszem az asszonyt, mondom neki: we make love, not a lóvé. Visszalapozom a naptárat, és belépek a termelőszövetkezetbe. Holnap reggel, amikor felkelek, még pizsamában, puszta kézzel torkon ragadom a kapitalizmust, melyben élni engem kényszerítenek! Csak Beatlest hallgatok, videószalagjaimat tisztára törlöm (de az marad, amelyik Judith Malinát és a Living Theatert mutatja a hetvenes évekből, ez még hasznos lehet egy agitprop műsorhoz). Szóval így, barátaim. És ti is tegyétek ezt! Híveim, tapsoljunk együtt! Halleluja!

(Az előadásról hazafelé menet lemásoltam jegyzetfüzetembe a Tűzoltó utcai Gyermekkórház feliratát. A régies metszésű arany betűk még az esti sötétségben is ragyogtak: „Özv. Thurn Jánosné adományozta e ház lelkét férje, néhai Thurn János és fia, ifjú Thurn János emlékére. Ezrek hálája tartja ébren időtlen időkig a nemes jótevők áldott emlékét." - Milyen szép! -suttogtam magam elé a sötétben. - Lelket adni a háznak. Te barát, aki a cikkemet olvasod, te gondolsz az időtlen időkre?)

Rókás László
08. 03. 20. | Nyomtatás |