Történelem alulnézetből

Örkény István: Pistipisti - Jászai Mari Színház, Tatabánya

Örkény István: Pisti a vérzivatarban címû drámája a 20. század magyar történelmének sajátos áttekintését adja. Egyrészt a hétköznapi ember nézõpontjából láttatja - így határozottan deheroizálja - a történelmet. Ugyanakkor igyekszik kimozdítani a történelmi tudatba mélyen beágyazódott paneleket, közhelyeket, féligazságokat is. Legújabban a tatabányai Jászai Mari Színház mutatta be a darabot Pistipistipistipisti címmel. A címvariáns azt is jelzi, hogy olyan produkció született, amely a lassan klasszikussá váló dráma új szemléletû, hangsúlyozottan jelenkori olvasatát adja. A mûvet és az elõadást Sándor L. István elemzi.

Sándor L. István


"Közösségi élményeinkre épül ez a darab, olyan alaphelyzetekre, amelyek nemcsak velem, hanem mindenkivel megeshettek volna, akik együtt éltük meg ezeket az eseményeket, amelyeket most, utólag, már így hívunk: történelem"- mondta Örkény István a Pisti a vérzivatarban címû új mûvérõl 1969-ben egy interjúban. (1.) Ugyanitt "kollektív önéletrajz"-nak nevezete a darabot, "vagy még szabatosabban: közös megrendüléseink egy groteszk életrajz ürügyén". Így Pisti, akinek "életrajzát" elmeséli a mû, nem egyetlen ember, hanem egy korszak (pontosabban egymást követõ történelmi korszakok) emberi magatartásainak összegzése. (Ezért az 1979-es változatban nem is egy, hanem négy Pisti szerepel.)

Pisti "életrajza" Örkény nemzedékének tapasztalataiból áll össze, akik a 30-as években eszmélkedtek, az elsõ megrendítõ élményeiket a második világháborúban szerezték, majd a Rákosi-korszakban kezdték el felnõtt életüket, hogy 56-ban, és az azt követõ konszolidáció éveiben megpróbáljanak újrakezdeni mindent. Ennek a nemzedéknek élethelyzeteit, emberi próbatételeit, magatartásválasztásait sûríti magába a darab, úgy, hogy összhatásában a huszadik századról beszéljen, pontosabban arról, hogy ezt a vérzivataros századot miképp lehetett Magyarországon megélni (vagy túlélni). Azaz Örkényt nem a történelem érdekli, hanem az abban élõ ember (2.), aki igazából egyszerûen csak élni szeretne, és valójában eszében sincs történelmet csinálni.

Ez a kisemberi nézõpont az, ami miatt nem a nemzeti sorstragédiák között (a Bánk bán és Az ember tragédiája mellett) emlegetik a Pisti a vérzivatarban -t, pedig ott lenne a helye, ha az irodalmi kánon bármit is befogadott volna abból, ami a 20. századi magyar drámában történt. (3.) A Pisti úgy nemzeti dráma, hogy nincs benne semmi patetikus és heroikus (amely nélkül a 19. századi nemzeti irodalom elképzelhetetlen lett volna). Ehelyett tele van furcsa ötletekkel, képtelen fordulatokkal, amelyek különös fénytörésben, szokatlan látószögbõl ábrázolják a 20. századi magyar történelem sokat idézett helyzeteit. Örkény olyan groteszk ötletek köré szervezi az egyes kor-képeket, amelyek a maguk abszurditásában mutatják meg azokat az eseményeket, amelyek - az idõ múlásával - indulatmenetesen rögzülnek a történelmi emlékezetben, mintha természetes lenne, hogy ez és így történt a múlt században. Ezzel a Pisti a történelmi tudatba beágyazódó féligazságokat, tendenciózus közhelyeket kérdõjelezi meg. "Én bizony elfogultan, sõt indulattól fûtve próbálom hõseimet - s az õ révükön szülõhazámat is - megszabadítani a leegyszerûsített látásmód, a fekete-fehér szemlélet sugallta tévhitektõl és hamis ítéletektõl" - írta 1979-ben (4.)

Ez a darab által sokszorosan visszaigazolt szándék tehette problematikussá a Kádár-kori kultúrpolitika számára Örkény mûvét, ezért kellett tíz évet várnia arra, hogy színpadra kerülhessen. (5.) A Pisti ugyanis nem igazolja vissza a szocializmus egyértelmû folyamatokat kirajzoló történelemszemléletét, amelyben csak fekete-fehér szerepek voltak megkülönböztethetõek. Az efféle leegyszerûsítõ szemlélettel vitázó látásmód teszi ma is aktuálissá a darabot. Miközben napjainkban "elfogult" és "indulattól fûtött" elkötelezettek hajtogatják a maguk részigazságait - megpróbálván ezeket a magyar történelem mozgatórugóiként bemutatni - különösen üdítõ egy olyan mû, amely meghagyja a sokféle igazság jogát, sõt a különbözõ, egymással sokszor élesen szembenálló emberi magatartásmódokat is hasonlóképp érvényesnek mutatja. (Ezt jól szemlélteti az 1979-es változat négy Pistije is.) Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy Örkény nem táplál illúziókat: a mindennapi ember csak elszenvedõje és nem alakítója a történelemnek. (Ezt is nehezen emészthette meg a virágzó Kádár-rendszer forradalmi éthosza. De nyilvánvalóan a mai mozgalmárok is idegenkedve tekinthetnek erre a szemléletmódra.)

A kisemberi nézõpont azonban nem jelent Örkénynél kisszerûséget. Mindennapi hõsei nem ragadnak bele a mindennapokba, hanem emberi teljességre törekednek, még ha ennek lehetõségét nem is a történelemben (közéleti cselekvésben) vélik felfedezni. Ezt jelzi többek között a darabot átszövõ mitikus szál, amely vissza-visszatérõ groteszk utalásokat tartalmaz a Megváltó érkezésére. (A nyitó jelenetben Pisti - az író, aki épp elkészült a darabjával - a vízen jár. Két képpel késõbb megjelennek a Három királyok is papírkoronával a fejükön és egy üveg borral a kezükben. Betlehem helyett azonban a Tavaszmezõ utca 7-be tartanak. Az 50-es években játszódó jelenetekben úgy hisznek Pistiben - aki ekkor csak egy palackban õrzött vákuumként létezik - mint a Megváltóban. Egy késõbbi részletben megérkezik a New York-i fõrabbi, hogy az égõ csipkebokor révén felismerje Pistiben a Messiást.)

De ebben a jelenetben mások is saját megváltójukként köszöntik a címszereplõt, aki az újabb és újabb látogatók érkezésével egyre abszurdabbá váló enumeráció végén mindent beismer: "Én voltam a cirkusz porondjának hõse, és az elsõ magyar anarchista, azonkívül zsoké is, csak túlléptem a súlyhatárt. Gyógyítani tudom a rákot, ez mind igaz, de az is igaz, hogy ha a villamosra felszáll egy feszes fenekû nõ, akkor alája teszem a tenyerem. Mit csináljak, enélkül nem tudok élni. De nem tagadom, hogy én vagyok a Messiás, de az is igaz, ami itt nem hangzott el, hogy hazudtam, csaltam, megalázkodtam, egy személyben hóhér és áldozat is voltam, és olajfestéket loptam a festéküzletbõl… De most… megpróbálok egyetlen gondolattá válni. Talán most sikerül... Elfogadom az állást, ezentúl Pisti leszek." Mindez Pisti "életrajzának" összefoglalásának is hat. Azaz a társadalomban átélhetõ szerepek sokféleségétõl az önazonosság belsõ igényéig ível a címszereplõ pályája, ez azonban nem történelemi kategóriaként, hanem személyiségjegyként értelmezhetõ. A történelem mélyén átélt tapasztalatok végül történelem feletti állandó értékekhez vezetik az embert. Miközben Pisti, a darabban elõforduló mindenféle Pistik egyszerûen csak életben akarnak maradni (szeretni, boldognak lenni), eközben valójában az emberi teljességet ostromolják. A banalitás, az élet ismerõs hétköznapisága így válik Örkénynél (mint több más mûvében is) metafizikai kategóriává.

Ennek az eszméktõl, ideológiáktól érintetlen elementáris élni akarásnak köszönhetõ, hogy Pisti (akárcsak Krisztus) újra és újra feltámad: lelövik, elítélik, kivégzik, de õ új és új alakban folyton új életet kezd. Egészen az idõk végezetéig, amelyet a darabban az atomrobbanás kataklizmája jelez. De amikor az elszaporodó egerek mindent elpusztítanának, ami addig még nem pusztult el, megjelenik a pesti utcán egy cédula: Hozott szalonnával egérirtást vállal özvegy Varsányiné (aki afféle tévedést tévedésre halmozó kéretlen látnokként, az égi jelektõl rendre zavarba jövõ prófétaként végigkíséri Pisti életét: különféle homályos megérzéseire támaszkodva többnyire végzetes tanácsokat ad neki).

Több kérdésre is választ kell adnia annak, aki a manapság színpadra állítja a Pisti t. Egyrészt arra, hogy mennyire tartja aktuálisnak, napjainkra is érvényesnek a darabban megfogalmazódó történelem- és emberképet, másrészt arra, hogy a mû egykoron merésznek ható dramaturgiája, színpadi építkezésmódja képes-e korszerû elõadás létrehozására inspirálni ma az alkotókat és a színészeket. A tatabányai Jászai Mari Színház új bemutatója úgy bizonyítja a darab idõszerûségét, hogy egyáltalán nem törekszik az aktualizálására. Ugyanakkor az érzõdik a produkción, hogy a színpadra állítás közben jelentõs játékenergiák szabadultak fel: "egy közösségi élményekre" épülõ darabból igazi közösségi elõadás született, amelynek maga a társulat a fõszereplõje (és a színlap szerint a rendezõje is).

Kérdés, hogy Örkény történelmi áttekintése nem hagy-e hiányérzetet a mai nézõben, hisz a korszakok felidézése a hatvanas évekkel lezárul a darabban. Utalnia kell-e az elõadásnak a hiányzó negyven évre, hogy saját sorsunkként ismerhessük fel mindazt, amirõl a mû beszél? Volt olyan bemutató (Mácsai Pál 1992-es rendezése), amely Örkény-egypercesek felhasználásával továbbírta a történelmet. A tatabányai elõadás épp az ellenkezõ utat járja: felerõsíti azt az érzetet, hogy a nézõ a lezárt múltat látja, amely nem kronologikusan érintkezik a jelennel, hanem síkváltás révén. Ezzel megerõsíti a darab párhuzamait Az ember tragédiájá val (amelyet az elõadások általában homályban szoktak hagyni). A Pisti "színei" így egyértelmûen két síkon építkeznek. Egyrészt vannak "történelmi színek", amelyek - még ha groteszk utalásokkal is - általában konkrét történelmi idõszakokhoz kapcsolhatók. Másrészt felismerhetõk "keretszínek" is, amelyek Az ember tragédiájá val ellentétben nem a mitikus idõben zajlanak, de rájuk is egyfajta "történelmen kívüliség" jellemzõ: a közéleti sík helyett itt hangsúlyozottan magánéleti szituációk jelennek meg. Mivel pontosan nem helyezhetõk el az idõben (azaz bármilyen korban megtörténhetnek), akár a jelenben is játszódhatnak. Ezt az érzetet az is erõsíti, hogy a tatabányai elõadás a nézõk közvetlen megszólításával indul, és a színházi szituációra való kimutatások többször is visszatérnek.

Az ember tragédiája hasonló funkciójú jeleneteihez hasonlóan a Pisti keretszínei sem a történetépítést szolgálják, inkább egyfajta tematikus szerkezetet teremtenek. Azaz Örkény is azokat a kérdéseket teszi fel az elsõ jelenetekben, amelyekre a "történelmi színekben" a választ keresi. Az elsõ kép (Pisti, az író elkészült új mûvével, és ennek örömére megpróbál a vízen járni) nemcsak a már említett Megváltó-motívumot exponálja (meglehetõsen ironikusan, amire a tatabányai elõadás azzal is ráerõsít, hogy a vízen járásból végül furcsa tánc születik), hanem az alkotás, illetve a hozzá kapcsolódó eufória jelzésével azt sejteti, hogy az ember alapvetõen teremtõ viszonyra törekszik az õt körülvevõ világgal. Erre ráerõsít a második, a szexuális felvilágosításról szóló jelenet is, amelyben a kamasz Pisti ezt mondja a nagybátyjának: "Hát mindent csak egyféleképpen lehet csinálni?.. Én a huszadik században élek, és jogom van szabadon választani! … Majd én megmutatom, hogy más lehetõségek is vannak…" A szuverén egyéniség szuverén választásának igénye fogalmazódik itt meg, így a történelmi színek azt is kérdezik, hogy erre mikor mennyi esélye van az embernek. A második jelenetben megpendített szerelem motívum folytatódik a harmadik képben, amelyben az derül ki Pistirõl, hogy háremet tart. A helyzet pikantériája alkalmat ad Pistinek arra, hogy - akár egy képtelen álomról - a magánéletben elért teljességrõl beszéljen, ismét fontos szempontot adva a történelmi színek értelmezéséhez. Ezt a tematikát folytatja - és zárja keretbe a mûvet - a társadalmi szerepek sokféleségérõl és a Pistivé válás esélyérõl szóló, már elemzett jelenet.

Ez a szín azáltal válik igazán hangsúlyossá a tatabányai elõadásban, hogy a produkció végére kerül. Elmarad a jövõrõl, az atomkatasztrófáról szóló jelenet, és az ebben megszólaló morbid optimizmust nyíltabb bizakodás váltja fel a darab új befejezésében: Pistinek ikrei születnek, sokszoros ikrei, annyi, hogy már nem is bírja õket kézben tartani, így minden szereplõ kezébe kerül egy-két csecsemõ, sõt még a mennyezetrõl is pólyák ereszkednek alá. Ez a befejezés - Örkény szellemét követve - a darabban folytonos újrakezdést a képtelenségig fokozza, ugyanakkor emblematikus szintre is emeli. Mintha azt sugallná az elõadás, hogy az újrakezdés esélye most is adott - még ha inkább a személyes dimenziókban -, a jövõ nyitott, a saját felelõsségünkön múlik, hogy mit kezdünk vele, mivé formáljuk.

Azáltal, hogy a tatabányai elõadásban napjaink nem konkrét korszakként, hanem a keretszínek idejeként jelennek meg, a jelen ki is emelõdik a történelmi folyamatokból. (Feltûnõen hiányzik a produkcióból mindenféle napi aktuálisra történõ utalás, pedig a darab bõven teremtene lehetõséget áthallásokra.) Mindez új típusú korszaknak mutatja a mát, amely élesen szembeállítható a történelmi színekben megjelenõ Horthy idõszakával, illetve Rákosi-korszakkal. A kádári konszolidációt ábrázoló jelenet az elõadásban átértelmezõdik, hangsúlyát veszti, csendesen átfolyik a záró keretszínbe. Ez annak is köszönhetõ, hogy az eredeti helyére lépõ új ötlet kevésbé markáns. Örkénynél Pisti sarlót és kalapácsot festeget a nyugati turisták által látogatott éttermek kirakatüvegére. Gesztusa azért provokatív, mert komolyan vesz valamit, amire a politika folytonosan hivatkozik, de már maga sem veszi komolyan. Ezzel Pisti demonstratív módon teszi nyilvánvalóvá azt a szakadékot, ami a hivatalos ideológia és a társadalmi valóság között tátong. Ehhez képest kevésbé sokértelmû ötlet, hogy a tatabányai változatban Pisti útjelzõ táblákat fest, még akkor is, ha ezek között a zsákutca a leggyakrabban elõforduló. Ez nem szól olyan sokértelmûen a jelenrõl, mint ahogy Örkény beszélt a saját koráról.

A Kádár-rendszer zárójelbe tételével tatabányai elõadás készítõi lényegében a különbözõ színárnyalatú diktatúrák korának mutatják a huszadik századot, mint lezárt idõszakot, amelyhez képes a 21. század - a jelenünk - más típusú kérdéseket tesz fel. Így Pistinek, mint ifjú nagycsaládos apának, valóban más típusú kihívások elé kell néznie.

Minden Pisti -elõadás alapkérdése, hogy hány személyben jelenik meg a címszereplõ. Ezt a problémát a tatabányai elõadás hangsúlyosan exponálja a felütésében is. (Elõlépnek a színészek, elmondják, hogy mit fognak játszani, de néhány férfiszereplõ egyformán azt állítja, hogy ma este õ alakítja a címszerepet. Vitába is keverednek egymással, hogy ki is fogja játszani Pistit.) Az Örkény-darab színrevitelében két szélsõ megoldás lehetséges: egy Pisti játssza végig az elõadást, illetve négy Pisti van jelen párhuzamosan. A tatabányai elõadás frappáns középutat talált a két megoldás között: midig csak egy Pisti van, de a színészek stafétabotszerûen adják át egymásnak a szerepet. Az elsõ jelenetekben Chován Gábor alakítja a címszereplõt, az öntudatos kamasztól a kivégzésre kivezényelt katonatiszt morális öntudatra ébredéséig viszi el a figurát. A világháború idõszakában Molnár Csaba játssza a címszerepet, nyugtalan energikussággal váltogatva a szerepeit. Az 50-es években Mucsi Zoltán játssza Pistit, esetlen gesztusaival folyton bocsánatot kér azért, hogy õ az egyetlen, aki nem hisz Pistiben, miközben mindenki mint elérhetetlen ideálért rajong érte. De akkor már õ sem kételkedik tovább, mikor bekötött szemmel vakon szembesítik a semmivel. A következõ Pisti Honti György lesz, aki szorongva éli meg a megfélemlítés légkörét, majd õ lesz a koncepciós perek áldozata is. Majd az utolsó képben ismét Chován Gábor alakítja Pistit. (Ezzel is a folytonos újrakezdést sugallja az elõadás.)

Eközben a "Pistik" a további férfifõszerepeket is eljátsszák. Egyszerre érzékeltetik a figurák állandó jellemvonásaikat, és az egyes képekben megjelenõ speciális tulajdonságaikat. Eleinte Molnár Csaba alakítja a Tevékenyt (Károly, a nagybácsi, Pisti férje, az egyik Hadnagy, rendõr fõkapitány), de az 50-es éveket idézõ jelenetben Chován Gábor veszi át a szerepet (Munkásigazgató). A Félszeget többnyire Honti György játssza (Eunuch, a másik Hadnagy, a káromkodó), a Kimértet pedig Mucsi Zoltán (Volentik bácsi, Rendõrbíró, Százados, Falusi családfõ, Iskolaigazgató).

Rizit Margitai Ági alakítja, valóban az elõadás egyik fõszereplõjévé téve a figurát. Egyrészt egyfajta szarkasztikus bölcsességet képvisel - tudván, hogy bármilyen mélyen megemésztett élettapasztalatot is képes megcáfolni a történelem -, ugyanakkor valamiféle pajkos életkedv is jellemzi, amely - minden kudarca ellenére - õt is örök újrakezdõvé teszi. A Papa (Téri Sándor) és a Mama (Moldvai Kiss Andrea) reménykedõn-csüggedve figyelik a történelem folytonos szélfordulásait. A Szõke lány (Péter Kata) rajongva veti bele magát a boldogság újabb és újabb kísértéseibe.

Miközben fontosak és pontosak az elõadásban megjelenõ különféle figurák is, a hangsúly mégiscsak az együttes játékra kerül. Olyan csapat benyomását kelti a tatabányai gárda, akik játékkedvüket, színpadi energiáikat egymásból merítik. Úgy tûnik, hogy itt mindenkinek fontos helye van, és senki sem érzi úgy, hogy az elõtérbe kellene tolakodnia. Miközben a helyzetek, az ötletek arra csábíthatnák a színészeket, hogy egyéni színekkel, különös ötletekkel vonják magukra a figyelmet, itt mindenki ugyanannak a közös játéknak a részese marad. A tatabányai gárda, akik nem folyamatos társulati létben, hanem csak egy-egy produkcióban találkoznak, úgy dolgozik ebben az elõadásban (is), mint amire kevés valódi társulat képes ebben az országban.


Örkény István: Pistipistipistipisti

Jászai Mari Színház, Tatabánya



Tér: Iszlai Zoltán

Jelmez: Zeke Edit

Fény: Bányai Tamás

Zene: Móser Ádám

Mozgás: Foltin Jolán

Dramaturg: Kárpáti Péter

A társulat rendezésében

Szereplõk: Margitai Ági, Chován Gábor, Honti György, Molnár Csaba, Mucsi Zoltán, Téri Sándor, Moldvai Kiss Andrea, Péter Kata, Maróti Attila, Poroszlay Gergõ, Niklai Judit, Szeniczey Gréta/Jambrovics Mónika

1. A Pisti története a nyilvánosság elõtt. Részletek interjúkból, kritikákból. In Örkény István: Drámák. 2. kötet, Szépirodalmi, 1982, 563. o.
2. "De történelmet írni? Ez a történészek dolga, nem az íróké. … Úgy vélem, a történetíróra a csata kimenetele tartozik: ez gyõz, amaz veszít. Az íróra, hogy hõsét bemutassa, akár gyõztesként, akár vesztesként vesz részt az ütközetben.
Én sem akartam tehát élethû történelmi tablókat festeni, hanem a tablókba beleszületett, belehajtott, belekényszerített én (vagyis idegzet+jellem+alkat, tehát személyiség) kórképét, tudathasadását, állapotrajzát, ebbe való belepusztulását vagy ebbõl való fölgyógyulását nyomon követni…" Örkény István elõszava a darab 1979-es változatához. In Örkény István: Drámák. 2. kötet, Szépirodalmi, 1982, 186. o.
3. "Ez az egyik legjobb magyar dráma, nyugodtam odaállíthatjuk az általad említett három klasszikus szerzõ [Madách, Katona, Vörösmarty] legjobb mûvei mellé… Az, hogy minden egyes történelmi helyzetben hogyan reagálnak a magyarok, ez tökéletesen benne van a Pisti ben. Ezért is adtam Örkény-könyvem címéül azt, hogy Az önismeret drámái . A manipuláció problémája tökéletesen ott van a Tóték ban is, de a Pisti nek ennél is több rétege van" - mondta Bécsy Tamás. A dráma tudósa.
Bakonyi István beszélgetése Bécsy Tamással. Új Horizont 2001/4.
4. Örkény István: Levél Berend T. Ivánhoz . Az eredetileg az Élet és Irodalomban megjelent cikket közli: Örkény István: Drámák . 2. kötet Szépirodalmi, 1982, 582. o.
5. "Közlöm még - bár feltehetõen önök is tudják -, a színmû tisztázatlan eszmeisége miatt színházi bemutatására nem kerülhet sor." Részlet egy hivatalos levélbõl. In Örkény István: Drámák . 2. kötet Szépirodalmi, 1982, 597. oldal Ugyanitt, a Pisti története a kulisszák mögött címû fejezetben Örkény több levele és levélrészlete is olvasható, amelyben idézi, hogy milyen kifogások merülhettek fel a darabbal kapcsolatban, és ezeket sorra korrigálja is. "Azt hiszem, szükségtelen volna azokat a megjegyzéseket elismételni, amelyek a Pisti kitûzött, de lemaradt bemutatója idején hangzottak el, mert ezeket a darab írója kijavította" - írja. I.m. 594. o.
07. 11. 23. | Nyomtatás |