A véglet hatalma

The Journey; In Praise of Folly – CandoCo

Hála az égnek, már nem extra egzotikum, zavarba ejtő újdonság, vagy óvatosan ízlelgetett primőr Magyarországon a CandoCo, a világ első integrált táncegyüttese. Az 1991-ben Celeste Dandeker és Adam Benjamin által alapított kortárs formációban dolgozott először együtt, egyenrangú módon testi fogyatékos és ép testű táncos. Az ún. „mixed ability” társulat először 2002-ben volt Budapest vendége. A Sziget Fesztivál Színházi- és Táncsátrában léptek fel kirobbanó sikerrel, programjukban Jamie Watton, Javier de Frutos és Fin Walker egy-egy remekét mutatták be. Walker egy másik műve, a The Journey szerepelt mostani, a Trafóban tartott vendégjátékuk programjában is. A CandoCo (mely együttes legutóbb egy budapesti műhelymunkára s az azt lezáró demonstráció-előadásra jött Budapestre) azonban már első hazai fellépése előtt sem volt ismeretlen az ínyencek előtt. 1994-ben készült  remek filmjük, az Outside In (koreografálta Victoria Marks, rendezte Margaret Williams) szerepelt a British Council Forward Motions című, a MU Színházban is vetített táncfilm-összeállításában is.
Halász Tamás

A CandoCo neve az angol Can (képes) és Do (tesz) szavakból áll össze, a végén a „Co” pedig az angol Company, vagyis ’együttes’ bevett rövidítése. A formáció felbukkanása idején szenzációt keltett, hiszen a testi fogyatékosok néma, korlátozott, jórészt láthatatlan tömegeire irányított fényt határozottan, remek eszközökkel. A társulat megalapításával e felbecsülhetetlen lélekszámú – s gyakran nehezen behatárolható – kisebbség vált még láthatóbbá, egy rendhagyó helyszínen, a színpadon. Művészi munkájuk azonban aktivitásuk „jéghegyének” mindössze a csúcsa. A maradék a mindennapok tengerében rejtezik. Másfél évtizedes fennállásuk során önmagukat reménytelen helyzetben lévők tömegeinek mutattak kiutat workshopokon, komplex oktatási rendszerbe foglaltan, iskolákban, nyári szemináriumokon, tréningeken. Az együttes pedig immár ifjúsági együttest is fenntart, Cando II néven. Szerepük rendkívüli és pótolhatatlan, tevékenységüknek szerte a világon számos követője van, nemzetközi turnéikon, fellépéseik mellett rendszeresen szakítanak időt pedagógiai munkára is. Magyarországon – s erről valószínűleg a CandoCo lelkes budapesti közönségének jelentős része sem tud – már több integrált vagy tisztán mozgáskorlátozottakból álló táncegyüttes dolgozik. 1999-ben, Hódmezővásárhelyen alapította meg a csak kerekesszékesekből álló Gördülők Tánccsoportot Sárai Rita. Több éves terápiás műhelymunka nyomán, 2002-ben alakult a Bóta Ildikó és Kálmán Ferenc vezette Tánceánia Együttes, melynek művészei Bozsik Yvette Trafóban bemutatott Mozgásterápia című előadásában is felléptek. A két csapat egymástól rendkívül elütő stílusban, de azonos szenvedéllyel s céllal működik.
Az angol társulat színpadán művészi munkát végez. Repertoárjukon világhírű koreográfusok (Doug Elkins, Stephen Petronio, a már említett de Frutos és mások) munkái találhatóak meg. A CandoCo fényévekkel jár túl az integrálás gesztusán. Előadásaik szereplői táncművészek, kiknek esetleges testi hibái, fogyatékosságai olyan adottságok, amelyek alkotói helyzetben, művészi szempontból evidensek. Munkáikban nyoma sincs az integráló munka folyamatának, a részvét kicsikarásának, a hatáskeltésnek. Ép testű táncosaik nem szerepből, hanem levegővételszerű természetességgel dolgoznak fogyatékos társaikkal. Sérült tagjaik sérült mivoltukból speciális erényt nyernek, tudást kovácsolnak. Nincsenek könnyített szerepek, nincs nagylelkű untermannkodás, nincsenek félreérthető gesztusok. Élesben s a szabadság, egyenlőség, testvériség krédója alatt zajlanak előadásaik. Munkáikat (talán nem is csak első alkalommal) nehéz objektíven, felszabadultan, pártatlanul nézni. S ezért a legjobb, hogy ilyen gyakran járnak felénk. Hozzájuk szokunk. A látványukhoz, a játékukhoz, az eszméikhez. A lényegre koncentrálunk, elfeledkezünk a szánalomról, ám eközben nem tudunk elfeledkezni a valóságról, amely Magyarországon mindannyiunkat körülvesz. Eszünkbe jutnak a hamvukba holt próbaperek, melyeket mozgássérült embertársaink egyes magán- s közintézmények ellen indítottak. Olykor eszünkbe jut a város valamely pontján, hogy hogyan boldogulna ott valaki kerekesszékkel. Eszünkbe jut ez az egész, nehezen mozduló, az ép test kiszolgálására alapozott, az „épek” önzése szabályozta világ, s az, hogy milyen banális egyszerűséggel eshetünk ki az egészségesek úri kasztjából. Elég hozzá egy betegség, egy baleset. A CandoCo példája nagyszerű, s feltétel nélkül követendő ebben a mozgássérültként élhetetlen, lakhatatlan, járhatatlan országban, ahol – ha éppen eszükbe jut – a helyi nagyságok-illetékesek tesznek egy kicsit, látványosat, jól hangzót sérült embertársainkért, csak úgy, bele a vakvilágba. Nézzük csak a (lenyilatkozottan, pont a mozgássérült utasok miatt) süllyesztett padlós, vadonatúj Combinók esetét. A padlózat végül egyáltalán nem süllyedt a vadonatúj járdasziget szintjére, s tessék megpróbálni eljutni kerekesszékkel mondjuk a Blaha Lujzai téri, a Margitsziget-bejárói, vagy épp a Trafó közelében a Ferenc körúti villamosperonig. A csodálatosan felújított metróállomások ugyancsak, továbbra is megközelíthetetlenek maradtak a sérültek számára. Marad tehát továbbra is mindenki otthon, meg az intézetben. Ha nem látható, nincs szem előtt, akkor nincs is. Pedig vannak: több százezren.
A CandoCo átlépi, meghaladja, megcáfolja az épek és a fogyatékosok közti határokat. Előadásaik mindig többről szólnak, mint az integrált játékról. Hordozzák, ábrázolják evidensen, természetesen az egyenlőség eszméjét. Produkcióik egy Magyarországnál ezerszer emberibb és egyenlőbb, közösebben használt országban születnek. A munkáikban szereplő sérültek legfontosabb tulajdonsága nem a fogyatékosság ténye maga, hanem a nem esetleges, vagyis a sajátos én valamely eleme, vagy maga a helyzet kiváltotta tapasztaltság, a létezés. Bámulatos látni, mint keresgélnek felkért koreográfusaik – hozzávetőleg azonosan nagyszerű tehetséggel és intuícióval – a társulat tagjainak képességei, tudása gazdag tárházában.
Táncosaik közt épeket s különböző fokon sérülteket egyaránt találunk. A Sziget Fesztiválon egy egyik kézfejét elvesztett, fiatal nő is fellépőik közt volt. Határeset ő? S hova soroljuk nem látható fogyatékkal élő művészeiket? A siketeket, siket-némákat? A CandoCo egy ideális, vagyis integrált társadalom képét modellezi társulatában. A közös tanulás, közös önkifejezés s persze a közös siker s kudarc élményével tesz bölcsebbé. Emberré.
A társulat mostani vendégjátékának első részében Fin Walker The Journey (Az utazás) című alkotását adta elő. Walker az integrált társulat alapításával nagyjából azonos időben kezdte pályafutását. Társával, Ben Parkkal a Walker Dance Park Companyt vezeti Londonban. A koreográfusnő az utóbbi időkben olyan jelentős formációk számára dolgozott, mint a Rambert, a Ricochet vagy a Phoenix együttes.
A CandoConak készített alkotása remekmű. Kivételes képességgel tapogatja le a „mixed ability” tényszerűségét, hogy aztán érzékenyen-szellemesen legyőzze azt. Játékában remek, ép testű táncosnők mellett két, több mint virtuóz kerekesszékes férfit láthatunk. E finom, absztrakt alkotás megannyi apró rezdülésében tesz fel súlyos, jelentős kérdéseket. Teszi ezt már önmagában szereplőgárdájára pillantva is. Ép testű, erős nők társául mozgáskorlátozott férfiakat rendelt a koreográfus. Walker közösséget ábrázol, melyben a testi akadály tulajdonképp nem akadály, mert áthidalható. Melyben mindenki tud valamit, amit más nem. Rendszerében a különböző testi adottságú szereplők egy integráns közösség részesei. Ugyanaz az ingerület járja át izmaikat. Ugyanazt a világot szemlélik és alakítják. Walker karakterei bámulatos, fenséges mozdulatokkal reagálnak, ha elérnek a lehetségesség határaiig. A szemünk előtt csodák történnek, a szereplők újrateremtik maguk körül a világot. Bátran teszik fel, s válaszolják meg a „Mi lett volna, ha…?” kezdetű kérdéseket. Egy táncosnő lábra állítani látszik („kelj fel és járj!”) az egyik férfit, kinek bénult, ernyedt lábait úgy öleli-mozdítja, mintha azokba visszaköltözött volna az erő. A kifejezés rétegei, a művészi rétegek alól időnként kifeslik az akaraterő-próba sejtett, emberfeletti drámája.
A játék két férfi szereplője hasonló karakter: markáns, kopaszra nyírt, harminc körüli, kisportolt felsőtestű táncos. Elesettségnek nyomát sem látni rajtuk. A kerekesszékes látványa önmagában természetesen nem szorítja el a torkunkat. Teste önmagában megszokott képet nyújt, hiszen hiánytalan. Társa azonban mindkét lábát elvesztette, egyik tőből, a másik combközépből hiányzik. Intakt testekhez szokott szemünk tudattalanul is keresi a hiányzó végtagokat, s elsősorban azért, mert a látvány, az összhatás feldolgozhatatlan. Görög szobortestet látunk, gyönyörű, kidolgozott izmokat, egy nemes, férfias arcot. Mikor a férfi a padlón ül, lábait mintha egy nem létező, a színpadba fúrt mélyedésben rejtegetné. Walker koreográfiájában szinte rekonstruál. Ép testű táncosai alig észrevehető gesztusaikkal megmozdítják a bénult, vagy visszanövesztik a hiányzó lábat. Sodró tempójú, remekül felépített játékot látunk. A különbségek legyőzését, de elsősorban meghaladását. Ez az Utazás elsősorban lelki természetű, s valószínűleg magáé az alkotóé, aki táncosai segítségével járta be saját, benső útjait. Walker alkotása egy kizárólag ép testű táncosokkal is előadható, s élvezhető koreográfia, melyet egy vegyes képességű társulat adaptált, tett magáévá, vett birtokba. Maradéktalanul.
Az est másik darabja, az In Praise of Folly (Butaság dicsérete) Athina Vahla munkája csapnivaló. A „reneszánsz művészete által ihletett” produkció Caravaggio vásznait idéző kompozíciói, világítása egyfajta teremtésjátékká áll össze. A szereplők beszélnek (borzasztó artikulációval), szövegük biblikus és misztikus, a homályos térben érthetetlen események zajlanak, kusza utalások és szimbólumok sorakoznak. A nyitó képben egy nőt látunk egy faketrecben, melyről később kiderül, hogy asztal, melynek lapjára később felszigszalagozzák a tolókocsis férfit. Walker alkotásának másik férfi szereplője most a Teremtő képében, egy emelvényen ül, kezében jókora körzővel, majd felmászik egy kötélhágcsón. Zűrzavaros szerkezet, gyenge, kusza zene és előadássá összeállni nem bíró, szedett-vedett jelenetek lankasztják figyelmünket. A dilettáns játék teljesen esetlegesnek tűnő végén tapsrend. Az ember szinte pironkodik, hogy nincs miért összeütnie a tenyerét, miközben a CandoCo már puszta léténél fogva is vastapsot érdemel. A nézőtér fele csendben, mozdulatlanul, lesújtottan ül. Walker remekét tökéletesen agyoncsapja az est második koreográfiája, de mégiscsak a Vahla-mű végén jön el a búcsú ideje. Kicsit tapsolunk ennek a súlyos bakit turnéztató, nagyszerű csapatnak. A két produkció minősége közti kontraszt pedig már-már erkölcsi aggályokat is felvet a nézőben.
08. 08. 7. | Nyomtatás |