Apokalipszis most

Sidi Larbi Cherkaoui: „Foi”

Sidi Larbi Cherkaoui az ellentétekre épít. Már a színpadképet alkotó két (ál)beton fal is egymással átellenben – habár derékszöget zárva  – veri vissza, tereli a néző felé a sűrítményét annak, ami közöttük zajlik a Budapesti Őszi Fesztivál vendégjátékán.
A Belgiumban élő, a legkülönb származású művészeket alkalmazó koreográfustól már korábban is láthattunk olyan darabot, ahol a sokféleséget, a másság vállalását mutatta meg, gazdag képi fantáziával, humorral.
A „Foi” (Hit) című darabjával továbblép ezen az úton: miközben horizontja sötétedni látszik, keresi a szélsőséges eszközöket: ma már ezt érzi szükségesnek ahhoz, hogy elmondhassa: a remény egyre kevesebb, a derűre kevés alapot lát. Vajon mi szükségét látja az egyre keményebb szélsőségek halmozásának, a kereskedelmi tévéhíradók többszörösen is bejátszott hírszörnyűségeire, az akciófilmekre és „kibeszélő” show-kra hajazó idézeteknek? Hiszen jól tudja, hogy a tonnaszámra ontott, rémisztő vizuális információkkal a színház úgysem veheti fel egy az egyben a versenyt!
Lőrinc Katalin

Igen, viszont azt is tudja, ha a vizuális pofonokkal szembe (mögé, alá, fölé…) odaállítja annak tökéletes ellentétét, akkor a hatás többszöröse is lehet akár egy thrillerének… Ez az ellentét a Les Ballets C. de la B. színpadán mindvégig: a muzsika. A tiszta líra, melyet a korai reneszánsz kínál (Ars Nova, XIV. század), valamint az eredeti, szájról szájra hagyományozott, különböző etnikumoktól származó dalok ott hangzanak el élőben, ugyanazon a színpadon, ahol mindeközben véresen kemény vagy szarkasztikusan groteszk jelenetek játszódnak.
A színen váltják egymást, vagy épp egymás mellett zajlanak a szimbolikus meg a nagyon is realista epizódok. A sokféleség nehezíti ugyan a befogadást, ez a torlódás mégis inkább erősíti a hatást, mintsem kiölné. (Egy ideig legalábbis. Az már más kérdés, hogy elérkezik egy pillanat – úgy a 2 órás előadás felénél –, ahol újra kell élesztenünk a figyelmet, amely e terheléstől lankadni hajlamos.)
A realisztikus képek a világ mindennapjainak idézetei, mint például rögtön felütésként: a kopár betonfalak között arab asszony keresi – hangosan, franciául – eltűnt fiát. Ezzel egyidőben a szimbolika: arab dallamok és hastánc illusztráció közepette három férfi folyamatosan atletizál: egymásba kapaszkodva, egymásnak passzolva át az erőkifejtés trükkjeit.
Legtöbbször így, 2-3 rétegben kapjuk a benyomásokat, az alkotó csak ritkán hagy önmagában érvényesülni egyetlen szálat. Ilyenkor természetesen figyelmünket kívánja összpontosítani, mint például az első nagy „ütés” során, mely a gantanamoi börtönerőszakot idézi. A nálunk már szólistaként is bemutatkozott Erna Ómarsdottír adja elő a legkeményebb férfit is megszégyenítő állóképességgel, amint két őr gúnyos egyszerűséggel úgy kínozza őt meg, hogy közben folyamatosan egymásra fókuszálnak, mialatt lágyan szól a lírai muzsika.
Fojtogatóan kemény kép, de azután itt is – mint általában a darab során – az erőszakot groteszk gesztus váltja ki. (Például: bejön a néger nagymama, és mond valami végtelenül közhelyeset.) A közhely amúgy szintén erős fegyver Sidi Larbi kezében: több jelenetben hangzik el teljesen semmitmondó szöveg (túlnyomórészt angolul, a francia kevesebb) szertartásosan emelkedett hangsúllyal, mintha mindannak a semmiségnek, ami elhangzik, mágikus jelentősége lenne. Pont úgy, ahogyan üres mondatainkat töltjük meg olyankor, amikor nincs mondanivalónk.
A hírekben szereplő félelmetes, és/vagy közhelyes pillanatok (földrengés, balesetek, gázosítás, rendőri intézkedés, meteorológiai jelentés, effélék) realista megjelenítését ellenpontozza az olyan szimbólum, mint az anyaszült meztelen nő folyondárszerű szólója a tetőtől-talpig öltönyös, passzív férfi testén körös-körül – gyönyörűen nem-kettős ez a kettős… – vagy más magányos szólók, melyek néhány pillanatra visszautalnak a zene elvont, éteri világára. E magányos testek által kapjuk a legtöbb mozdulatot is: az alapvetően színházi eszköztárban ugyanis felvállaltan kevés a tánc. Valószínűleg felvetődik tehát az alkotóban, hogy a közhelyek, az abszurd embertelenség megjelenítésére nincs táncmozdulat, azok kemény és kendőzetlen ábrázolása csak verbális és mimetikus úton lehetséges, ahol viszont a lélek, az érzetek, a magány mélyére kíván láttatni, ott indul a tánc…
Ami itt szép, az egyben szomorú is: ilyen az autentikus muzsika, és ilyenek a szép, gyakran meztelen testek, s az énekhangok is. Utóbbiak táncszínházi viszonylatban lenyűgöző színvonalon. Persze a darab gerincét hivatásos zenészek és énekesek (Capilla Flamenca) erősítik – „főhadiszállásuk” az egyik betonfalba vágott triptichonszerű hármas ablaknyílás, jóval embermagasság fölött: innen, a magasból árad a kontratenor és a korabeli hangszerek megrendítően tiszta összhangja. Mindemellett azonban megszólalnak a színpadon a táncos színészek is (nevezzük őket így) – maximális profizmussal.
A végkifejlet persze – mi is lehet más – a teljes pusztulás.
Kíváncsivá tesz, hova fokozható mindez: az alkotó kétségbeesése napjaink „sötét középkora” láttán, az ezt láttató durva és groteszk hatások sorolása és a kontrasztként szolgáló líra elmélyítése. Egy biztos, mennyiségileg már sehova – időben tömörítve viszont végtelenül erős lehet a hatás.
08. 08. 7. | Nyomtatás |