A leleplezés csodája

Csődcsicsergő; Don Cristóbal pályázat – Hólyagcirkusz Társulat

Tudok repülni. Egy fej bukkan elő a függöny mögül. Nézelődik, forog. Tudok repülni – magyarázza a takarásban lévő cirkuszigazgatónak. És hogy fel szeretne lépni. Hát akkor repüljön – mondja neki a hang hátulról. A fej megemelkedik, látjuk a csodát, tudjuk, hogy trükk. Az ember nem repül. Mégis elfogadjuk. Éppen attól válik hitelessé a repülése, hogy nem próbálja elrejteni módszerét, hanem felmutatja.

Önreflexió. A kortárs színház (irodalom és egyéb művészetek) kritikáinak egyik kedvenc kifejezése az önreflexivitás. Leírjuk, hogy valami saját magát teszi tárgyává, fellebbenti a fátylat létrejöttének folyamatáról, vagy miközben elmesél egy történetet, a mesélés aktusát magát is felmutatja. Ha az író kiszól, vagy a színész kikacsint, akkor tudjuk, hogy aggodalomra semmi ok – remekművel van dolgunk.
Kezdhetném ott, hogy a Hólyagcirkusz társulat legutóbbi előadásai, a Don Cristóbal pályázat és a Csődcsicsergő (is) önreflexívek. De inkább innen folytatom… Utánam, olvasó!
Sebők Borbála


Minden néző tudja, még a legkisebb is, hogy Szőke Szabolcs társulatának mind a tíz előadása a cirkusz ősi világából táplálkozik, szereplői kalapos vagy anélküli, fehérre meszelt arcú, piros szájú, csetlő-botló bohócszínészek-zenészek. Nincs nevük. Hangzótérben játszanak, ahol egy elpattanó damil vagy egy kempingfőzőn felforró víz és a vízből kiszedett keménytojás felütésének hangja (természetesen kiskanállal) éppen úgy hozzájárul az összhangzathoz, mint a metronóm, a szobabicikli, a cselló, a sima és szöghegedű, az ének, a madzagbőgő, az üvegxilofon, a szivattyúdob és bármi, amire csak gondolni lehet, meg sokszor az is, amire soha nem gondolnánk. (Például, hogy milyen is egy újság hangja, amikor egy karmesteri pálca ütögetésének hatására szépen lecsúszik a ferdén kifeszített ruhaszárító kötélről.)
Hogyan  reflektálhat magára valami, ami cirkusz, színház és zene egyszerre, és megtörténik? Mindannyian emlékszünk gyerekkorunkból arra a bizonyos nagybácsira, aki csak komolyabb családi ünnepeken látogatott el hozzánk, mindig megkérdezte, hogy mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk, aztán a pólónkra mutatott és megjegyezte, hogy leettük magunkat. Amikor pedig szégyenkezve odanéztünk, ügyes mozdulattal felfricskázta az orrunkat, és azonnal továbbállt, hogy a család többi tagját is megörvendeztesse valamivel. Valami ilyesmi a Hólyagcirkusz önreflexiója. Vagy milyen is?

Hoztam is ajándékot meg nem is. A Csődcsicsergő alapszituációja godot-i helyzet: egy zenekar – no nem éppen hagyományos: a vak hegedűs, a csellista, a metronómos, a nő, aki le van takarva, a vesebajos, a második szöghegedűs és a zajmester – várja mindig késő énekesnőjét. Azért, hogy végre elkezdődhessen az előadás. És a várakozás apró neszezései és játékai közben – ha nem lennénk mi is nagyon ravaszak, talán észre se vennénk – megtörténik maga az előadás. Amikor a szólista (Tóth Evelin) végre megérkezik, és elénekli dalát a buborékokról a zajzenekar kíséretében, az már csak hab a tortán.
A Don Cristóbal pályázat pedig egy próbahelyzet. A társulat Lorca Don Cristóbal című darabját próbálja – a Lorca-darabból alig hangzik el egy-két oldalnyi szöveg –, és hiába várnánk az előadásra, hiszen az maga a próba.
Mindkét előadás „a hoztam is ajándékot meg nem is” klasszikus helyzetét, az előadás megkerülése által létrejövő előadás toposzát választja. A Don Cristóbal pályázatnak maga a címe is furcsa és árulkodó – még egy önreflexív gesztus! –, a magyar színházi helyzetre utal, hogy az egy évvel korábban beadott pályázat köti az alkotót: ha egyszer a Don Cristóbalra pályáztak, akkor azt kell megcsinálniuk. Mese nincs, sem alkotói szabadság, sem inspiratív próbafolyamat…

Történetmesélés. A Don Cristóbal pályázat a történetmesélés felé mozdul el a Csődcsicsergőhöz képest. A Lorca-szövegeket Danyil Harmsz írásaival és a saját szövegeikkel egészítették ki a színészek. De a darab magja Cristóbal és Rosita tragikomédiájának története. Ezt, ha elhallgatva, kerülő úton, játékosan, de mégiscsak elmesélik. És az ember nem is gondolná, csak most a példányt a kezembe fogva tűnik föl, hogy milyen elképesztően kevés szöveg hangzik el a másfél órás előadásban. (Nincs tíz oldal se!) A lényeg a motozás, a rezgés, a színpad benépesítése. A csiki-csuki. Mesélek is, meg nem is. Ha akarom, megállok, és előveszek valami mást. Csak tessék, tessék!

Cirkusz. Mindkét előadás felépítése cirkuszi elven működik, epizodikus szerkesztésű. Különböző számok követik egymást, amelyek lényege a feszültség fenntartása. Az attrakció vagy rontott akció: a pach vagy éppen ezek paródiája.
A Csődcsicsergő szólói személyesebbek, szemérmesen árulkodók. Mindenkinek megvan a saját attrakciója, magánszáma. Ezek a produkciók, villanások kiválnak a nagy egész összhangzatából, majd visszaolvadnak a szöszölős-motoszkálós világba. Főszereplővé válnak mindnyájan, rivaldafénybe lépő artistává, akinek a többiek segédkeznek, hogy megmutathasson egy kis darab világot a sajátjából. A csellistalány, aki mindig a háttérben van, hangszerétől korlátozva, mellékszereplőként megkötve elmeséli, hogy nyolcadikos korában kezdett el csellózni… Ez az ő száma. Lelőni se lehet, nem hajlandó abbahagyni a beszédet. A metronómos, akinek sorsát hangszere monotonitása köti, hirtelen kitör a metronóm üteméből, és tokjából kivágódva egy másik – nyilvános – világban találja magát. A szobabiciklit tekerő magányos lány, aki az előadás idejének több mint fele alatt egy kendővel le van takarva, virágot kap. A vak hegedűs, akinek szerelmi bánata lehet, talán épp az énekesnő után sóvárog, aki csak nem jön, borba fojtja bánatát. A darabot a zajmester nyitja. Gyertyát gyújt a sötétben és az asztalon talált cetliről felolvassa, hogy mit kell tennie. „A zajmester magasba emeli a gyertyát, a lángtól elpattan a feje fölé kifeszített damil, és a rájuk erősített két pingponglabda a két szélen levő láboshoz csapódik. Elkezdődik az előadás.” Spilák Lajos követi az utasításokat és az előadás tényleg gongütésre kezdődhetne, ha – nem lennénk benne nyakig, már régen.
A Don Cristóbal attrakciói erősek, ironikusak. Rácz Attila kiül egy kényelmes fotelbe a nézőkkel szemben, és arról kezd mesélni, hogy egy reggel elfelejtette, hogy a hét vagy a nyolc van-e előbb. Néha bele is alszik az igencsak hosszúra nyújtott, alaposan részletezett történetbe. Mikor felriad, mintha mi sem történt volna, folytatja tovább. (Nem alszik sokat, pedig talán érdemes lenne egyszer megvárni, hogy maguk a nézők ébresszék fel.) Mi ez, ha nem antiattrakció? Válogatott kínzás, türelempróba, a cirkuszi lét teljes kifordítása… 

Kedves olvasó, talán most azt gondolod, hogy a Hólyagcirkusz társulat előadásai valami posztmodern izék, amik ha valamit állítanak, azt vissza is vonják. Nem lehet kihámozni belőlük, hogy mi is az értelmük, merre tartanak, és ez az egész csak vájtfülűek úri szórakozása, vagy Garcia Lorca szövegével élve:
„A színház tulajdonosa a szereplőket vasdobozban tartja, hogy csak a selyem keblű és buta orrú úrikisasszonyok meg azok a  szakállas úriemberek láthassák őket, akik a klubba járnak és azt mondják: „Teringettét.”
De mégse így van. „Mert Don Cristobal nem ilyen és Donna Rosita  sem ilyen.”

Eszes Fruzsina áll a függöny előtt. „Azt mondtam magamnak, hogy látom a világot. De az egész világ hozzáférhetetlen volt a tekintetem számára, és csak a világ részeit láttam… És minden rész hasonlított egymásra, és én is hasonlítottam rájuk… De csak akkor értettem meg, hogy a világot látom, amikor már nem láttam…” Ruhája alól kidomborodik gömbölyű hasa. Sajátmagával beszélget, filozofál. Tágra nyílt szemmel, csodálkozón, mint aki tényleg nem érti – gyerekvershez hasonlóan mondja el a teremtéstörténet egy kedves parafrázisát. Nyitó szövegében, amelyet tekinthetünk a Don Cristóbal pályázat mottójának is, egyszerre szólal meg a Biblia transzcendens hangja és az ősi naiv világmagyarázat-igény tétova szólama. Az egészről és a részekről, az én és az énen kívüli határairól, a minden és a semmi viszonyáról beszél. Szavaival világot teremt, elnevezi a részeit, majd összerombolja, és újra fölépíti. Idétlenül, félénken feltett kérdéseinek átérezzük valódi, ránk is nehezedő súlyát. Kinevetjük együgyűségét, és közben megértjük ennek az egyszerűségnek a komolyságát, az elbizonytalanodás valódi tétjét. A hasában egy gyereket hord. Meddig tart az ő világa, és hol kezdődik a másiké? Körülötte a színpad van, vele szemben nézők ülnek. Hogyan találkozhatnak ezek a világok?
A jelenet egy kedves, bugyuta dalocskával ér véget: De a világ az nem én vagyok / Bár ugyanakkor világ vagyok / De a világ nem én vagyok / De világ vagyok…
A színésznő gömbölyű hasa nem trükk, nem párna, nem bohóctréfa. Nem csalás, nem ámítás. És éppen ettől a valóságosságtól válik fölülmúlhatatlan attrakcióvá. Ha valaki végigköveti az előadásokat, megfigyelheti a baba növekedését. A bemutatón még alig látszott, és egészen más hatása van a kezdeti monológnak, ha tudjuk, hogy aki mondja, valóban gyermeket vár. A Hólyagcirkusz társulat tagjaira jellemző – bár ez önmagában nem tesz hozzá, vagy nem von le belőle –, hogy saját életmorzsáikat, aktuális történeteiket is beleépítik az előadásba, amelyet közösen rendeznek. (Mindig az a  külső szem, aki épp nincs benne a jelenetben. A Szegedi Alternatív Színházi Szemlén meg is kapta a legjobb rendező díját a Társulat.)

A függöny legördül. Hátulról világítják meg. Két fekete függöny között a társulat. Áttűnnek az első, felénk eső függönyön a Don Cristóbal előadásra készülődő figurák körvonalai. Már benne vagyunk az előadásban, és megint újra kezdődik. Egy kicsit más szemszögből, más megvilágításból. Ez az, amit a Hólyagcirkusz társulat igazán tud: folyamatosan változatni a nézőpontot, bábokkal lekicsinyíteni, szólókkal felnagyítani, fintorokkal elcsalni a tekintetet. Megmutatják nekünk a trükköt – és csoda sejlik fel a függöny mögött.

Csődcsicsergő
Hólyagcirkusz Társulat

Thomas Bernhard, Kosztolányi Dezső és Márai Sándor művei alapján az előadást létrehozta a Társulat

Díszlet, hangszer: Balla Gábor, Petrovics Zoltán, Szőke Szabolcs
Fény: Fodor Gergely
Zene: Szőke Szabolcs
Előadók: Spilák Lajos Szőke Szabolcs Eszes Fruzsina Rácz Attila Nádasi László Szabó Domokos Tóth Evelin Homonnai Katalin


Don Cristóbal pályázat
Hólyagcirkusz Társulat

Díszlet, báb, handszer: Balla Gábor, Szőke Dániel, Szőke Szabolcs
Fény: Fodor Gergely
Zene: Szőke Szabolcs
Előadók: Spilák Lajos Szőke Szabolcs Eszes Fruzsina Rácz Attila Nádasi László Szabó Domokos Tóth Evelin Homonnai Katalin
08. 08. 7. | Nyomtatás |