Kit ismerhetek?

man® – az általános én – Q-Team

A Budapesti Őszi Fesztivál végéhez közeledve került bemutatásra a Q-Team man® ¬– az általános én című előadása. Az ősz első csípős estéjén különös tükröt tartott elénk a Fringe-díjas Kuthy Ágnes látványtervező-rendező darabja. A Merlin Színház aznapi közönsége mintha nem a színházba ült volna be, hanem csak leült volna, hogy háromnegyed óra erejéig kívülről nézze önmagát és az ismerősnek vélt tereket, helyzeteket, embereket.
Csobánka Zsuzsanna

„Tamás ismeri Máriát. Mária ismeri Pétert. Péter ismeri Magdit. Mindenki ismer mindenkit” – olvashatjuk a műsorlapon, és ez hangzik el az előadás első néhány percében is. Az alkotók bíznak internetes szokásainkban, és frappáns reklámszövegként, merész nyitóhelyzetként emelik be az előadásba az iwiw-et. Ezzel az internetes rendszerrel az ember megkeresheti, csoportosíthatja ismerőseit, naplóbejegyzéseket írhat, apróhirdetéseket adhat fel, és üzenőfalra írhatja ki búját, baját – a Q-Team gárdája azonban továbbgondolja ezt a jelenséget, és arra hívja fel a figyelmet, hogy az iwiw mintha a 21. század szimbólumává vált volna, ahol nem az a kérdés, hogy hogy vagy, hanem hogy jelölhetlek-e ismerősnek. És jelölünk, visszaigazolunk, vagy épp visszavonjuk az ismeretséget. Egy kattintással döntünk viszonyainkról. Az előadás ebből az alaphelyzetből indul, és egyszerre éri el, hogy röhögünk magunkon, illetve felszisszenünk, mert valami nagyon nem stimmel a bemutatott világgal. A negyvenöt percnyi játékidő feltűnően rövid, ahhoz viszont feltűnően gyorsan követik egymást az események, képek, játékok, hogy ne kerülje el a figyelmünket, belássuk, saját (lét)időnk, és kapcsolataink mélysége kerül veszélybe, amikor puszta kattintással döntünk, ismerem.
A rövid bevezető után négy történet elevenedik meg, melyek (felvezetésüket tekintve) mintha cirkuszi produkciók lennének: „Most hallgassuk meg Mária történetét!”, vagy mint valami Mega-műsorban, fények, csinnadratta és nagy izgalom feszeng a színházteremben. A négy mese tantörténetként, intő példák gyanánt napjaink legégetőbb problémáit vetik fel. Persze a célközönség nagy előnnyel indul, mert a harmincasok traumái jelennek meg benne, mint például a gyerek, a társkeresés, a munka és az emberi szabadság. Ezek steril kivonatok lehetnének, ám az előre-, hátrautalásokkal, a nyers iróniával, a metaforákkal és a szimbólumokkal az alkotók egy szövevényes hálót fonnak a nézők köré. A „traumák” így sokkal cizelláltabbak, finoman kidolgozottak lesznek.
A kezdő jelenet erre a legjobb példa. A nézőtér elsötétül, homályosan dereng a színpadon felállított négy fehér paraván. Ekkor egy férfihang szólal meg, és bizonyos zavart okozó szokatlan tényezőkről beszél, melyek hallucinációt okozhatnak, amely igazából egyet jelent az elmebajjal. És mindeközben mi, nézők ott ülünk a sötétben, hallgatjuk ezt a fojtott, síron túli hangot, és egy pillanat alatt belekerülünk a darabba, mert „bizonyos zavart okozó szokatlan tényezőket” észlelünk, ezt a sustorgó hangot, beteges beszédet, sőt, a hang is mintha csak a mi fejünkben beszélne. Az első megrázkódtatás ekkor ér minket: a paravánok mögül a szemünkbe világítanak, erős fények pásztázzák a nézőket. Vagyis hirtelen megtörik a ritmus, illetve az előadás „szereplőivé” mi, nézők válunk. Az ilyen gesztusokkal hívják fel a figyelmet arra, hogy a darabot kritikus szemmel nézzük, igyekezzünk reflektálni a történtekre.
Az előadás ritmusa éberen tartja a figyelmet, hiszen a négy történetet felépítő gyors montázsok, a bábozás és az árnyjátékok finom lassúsága kiegészítik, erősítik egymást. A paravánok mögött álló négy színészhez például úgy jutunk el, hogy különböző, rájuk rímelő figurákat villogtatnak: sematikus emberábrákat; két banánt, egy almát és egy körtét; magazinból kiollózott sztárok alakjait. A váltakozó képek, árnyékok vagy akciók azonban szigorú rendben követik egymást. Egyik legjellemzőbb a különböző képek (bábok, árnyjátékok) párhuzamba állítása, valamint a képzettársításon alapuló jelenetépítkezés. És itt a lényeg. Hogy ezek igazából mind ki- és felcserélhetőek. Kuthy Ágnes azt feszegeti, hogy meddig lehet büntetlenül cserélgetni, mikor jön el az a pillanat, amikor már ordít a személyesség hiánya.
Csupa közhelyről szól az előadás. Hogy a mai világban gyereket vállalni nehéz; hogy a pénz mindenek felett áll; hogy az ember nevetséges és kínos módon próbál társat találni, aztán éppen ilyen kínosan és nevetségesen hiteti el magával, hogy igazából a szingli élet a lehető legjobb, ami vele megtörténhet; hogy milyen gusztustalan és megalázó helyzetekbe keveredik az ember egy állásért való loholásban, satöbbi, satöbbi. És hogy nincs ember, aki ép ésszel kibírna ennyi mozaikszót, mint isdn, adsl, gps, gprs, mms, wap… Mégis az, ahogyan a jelenetek mindezekről szólnak, korántsem lesz közhelyes és unalmas. Köszönhető ez a már emlegetett összefüggéshálónak, illetve a színészeknek.
Badacsonyi Angéla, Kálmánchelyi Zoltán, Magyar Erika és Tengely Gábor messze nem csak színészként vannak jelen. Nagy hangsúlyt kap az is, amikor nincsenek jelen személyükben, amikor csupán statisztálnak, például az emberbáb életre keltésekor. Ez az előadás legszebb pillanata is egyben. Egy hatalmas üveggömböt lógatnak be a színpadra, a gömbben egy a darab során ilyen-olyan formában szerepet kapó bábu van. A gömb mint metafora a bábu melletti másik erős kép: hiszen a buborékok, melyek mindegyik történetben megjelennek, például szappanbuborék és üveggömb formájában, egyaránt hordozzák a jó, a boldogság jegyeit, utalnak annak tünékenységére és nem utolsó sorban arra a gyermeki játékosságra, tisztaságra hívják fel a figyelmet, mely az előadás végén megoldásként, az egyetlen lehetséges válaszként megjelenik. Ez a habosra vert szappanos víz lesz az, amelyben színész, rendező és néző megmosakodhat. Ennyiben megint közhelyes az állítás, de erre van szükség ahhoz, hogy utána érvényes kijelentéseket tehessünk.
A bábu mihelyst kikerül a színpad közepére lógatott gömbből, egy rideg fémágyra kerül. Nyilvánvalóan élettelen testről van szó, azonban mikor betolják az ágy szélére ültetve, harangoznak a lábai. Félrebillen a feje, és eleinte mindig térdre esik, amikor a két hús-vér ember, férfi és nő, közösen nevelik, tanítják járni, felegyenesedni. Aztán felnő, és beáll ő is a többi bábu közé, a futószalagra. Ezt már a paraván mögött játsszák, egymást követik a bábuk, küzdenek magukkal, egymással, próbálnak előretörni, feljebb jutni, végül azonban az egyik színész lerántja a leplet. Kilép a paraván mögül, majd a szemetesbe dobja az élettelen, életképtelen testet.
A báb előrebukó feje a „fizika ördöge” persze, a mozgás mégis pontosan tükrözi a fentiekben vázolt, báb és élő kettőségét.  Hogy miféle szimbiózisban is él együtt az élő ember és az élettelen fabáb. Szép, ahogy a színészek még a lebukó fejet is megtartják, és szépen rímel az emberi faj fejlődésével is a gerinc kiegyenesítése. Nem gondolom, hogy különösebb transzcendentális erőket kellene keresnünk, bőven teremtenek maguk a játszók is. Mint ahogy később a kvázi rombolást is ők viszik végbe: a futószalagról újra és újra leeső bábu életképtelennek bizonyul, a bábozó fiú maga dobja kukába, s mintegy magával is végez ezzel a lírai mozdulattal.
A lírai részek ellenpontozásaként mindig megjelenik a fanyar irónia. Például a születés után a maszkos, arctalan démonok tánca következik. A születés csodájáról, az anya előtt álló nagyszerű lehetőségekről szólnak a démonok, a jelenet végén aztán befizetendő csekket ragasztanak a gömbre. Egy másik jelenetben Magdi magakellető vonaglását látjuk a bábu kitolása, halála után. Ekkor megszólal egy férfihang: „köszönjük, Magdi” (Úgy tűnik, az alkotók arra törekszenek, hogy ne rendüljünk meg igazán, mindig humorral lendítik tovább a megrendítő részeket.) Egy későbbi jelenetben afféle bohóctréfának hat, amikor a két színésznő egy szétdarabolt próbababával táncol. A tragikumnak áttételesen van csak helye az előadásban, erejét is így nyeri vissza. A pipiskedésből csetlés-botlás lesz, és nevetségesnek hat a magára maradó félember, a magányos Magdi, Mária nélkül.
A darab vége felé a szabadságról áradozik az egyik fiú, de közben a két színésznő szalagkorlátot feszít ki köré. A szalagkorlátra aztán arcképeket ragasztanak, melyeken a szereplő színészek portréit látjuk. De nem csupán portrék, inkább karikatúrák, hiszen a szemük, a fülük vagy a szájuk hatalmasra van retusálva. Csupa fül az ember, minden információt kényszeresen magáévá akar tenni, és beszél, és néz. Ezzel a szalagkorláttal karanténba zárják saját magukat a szereplők, ahonnan ki sem léphetnek, mert a vörösen villogó fények és szirénák azonnal riasztanak.
A nézőtéri fejekben pedig még konganak a köteles szavak: adóköteles, számlaköteles, sorköteles… Annyit ér a szabadságuk, mint az a szappanbuborék. Amúgy persze rendkívül szépen törik meg rajta a fény.
A hangok és a zene (TG munkája), valamint a Balogh Bulcsú alkotta fények pontosan illeszkednek az előadáshoz. Már-már bántóak olykor, s talán céljuk is ez, de erejük tagadhatatlan. A díszlettel is jól operál Kuthy Ágnes, a paravánok forgatásával, sorba rendezésével olyan teret teremt, amilyet a helyzet megkíván. Lehet egy gépírónő szobája, a bábozók paravánja, magánzárka vagy az elménk maga.
A vörös riasztófények és a sziréna zárójelenete után a nézőtér alól szappanbuborékokat fújnak a színpadra. A színészek lassan ocsúdnak fel, aztán az első történet szereplőjének vezetésével kiszakítják a paravánt, áttörik a falakat. Itt kicsit billen az előadás, hiszen annyira kézenfekvő megoldás ez, és túl hamar következik be, Márián kívül nem nagyon láttam a színészeket megélni a pillanatot. Amint ők kimennek, csak a kifeszített emberbáb marad velünk farkasszemet nézni. Összességében egy jó, komolyan átgondolt és nagy összhangot teremtő előadást láthattunk. Ahol a közös alkotáson van a hangsúly, ahol a nézőnek legalább akkora szerepet szán a rendező, mint színészeinek. Nekünk kell felismernünk az előadásban magunkat ahhoz, hogy a darab működjön, és visszaigazolhassunk, ismerem.

man®-> az általános én
Q-Team


Díszlet, báb: Grosschmid Erik
Zene: Pazó
Látvány, rendező: Kuthy Ágnes
Szereplők: Badacsonyi Angéla, Kálmánchelyi Zoltán, Magyar Erika, Tengely Gábor

Helyszín: Merlin Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |