Fehéren, feketén

Duda Éva: Inverz

A fekete táncszőnyegen egy óriási pálcikaember fehér ragszalaggal felfirkantott rajza. Duda Éva, a maga hófehérségében, hátul, a tánctérbe lógatott kötelek árnyasából tűnik elő. Görcsösen a levegőbe tép, mintha láthatatlan szellemeket karmolászna, aztán merészen hátrahajlik, és a földre rogy. Fényvonalak húzzák még erősebbre a pálcikaembert, a szóló ezen a kijelölt úton és körülötte, a lámpákkal kihasított változó alakú terekben bomlik ki. Duda következetesen halad a figurán felfelé, mint tornásznő a síkos gerendán. Lába, mint egy felépítményt tartó korinthoszi oszlop, stabil támaszt nyújt a felsőtestből végzett robbanásokhoz.
Králl Csaba

Tudjuk, hogy a kortárskodás nemcsak a nádszálkisasszonyoké, és ez helyén is való. A tehetség attól még szikrázhat. A dolog akkor válik terhessé, ha a természet rótta adottságok miatt a nem éppen topon levő testet túlterhelik megoldhatatlannak tűnő feladattal. Duda szerencsés eset, úgy tűnik, tisztában van a határaival, nem nyúlik át kínosba. Erőteljes, kaszáló-tomboló karjátékának, fejdobálásainak, törzsből kilökött mozdulatainak, kifordulásainak-megmerevedéseinek az alkotói indulat erejét hordozó személyisége adja a hitelét. Rongybabát ráznak meg úgy, hogy nyaklik keze, lába. Ezt a figurát ő is hozza, tépett, szőke haja kavarog, mint szélvihar borzolta szénaboglya.
Bohókás, élettel teli jelenet ebben a kissé befelé forduló, skizoid mozgásrendszerben, amikor Duda fantompárjával próbálna bizarr páros táncot járni, ha az nem kéretné magát. A hölgy kicsit zabos miatta, durcizik, majd idővel visszasüpped abba a zárt és arctalan egyedülvalóságba, ahonnan valami filmszakadás folytán előzőleg hirtelen előbukkant. Felteszem, ha ezt a szólót nem ő táncolja, a darab visszaránthatatlanul unalomba fullad, mert amúgy semmi releváns nem történik benne. Nem nyílt meg az ég, nem borult össze a föld, csak a futószalagról újabb termék gördült a piacra.    
Az est második részében ugyanaz a montázszene, mint a szóló alatt, nyolc feketében rejtőző táncost talál a fehérre váltott tánctér szélén, a kötélfüggöny mögött. Értjük ugye: ott feketén táncolt az egyetlenegy fehér, itt fehéren a csoportnyi fekete. Ez a koncepció, ettől inverz. Mintha visszaderengenének pózok az első részből, de nem ez a jellemző. Az elénk táruló kép kettősökből, triókból, ritkán négyesekből kevert szüntelen, körforgásszerű, ám nem kellően választékos mozgásfolyamat, helyenként jól szervezetten, máskor kevésbé, túlnyomórészt érdektelen és szürke kombinációkkal.
A darab lezárása legalább koreográfiailag megoldott, dramaturgiai szemszögből viszont abszolút nonszensz. Faramuci, hogy egy résznek két vége legyen, abból a szempontból viszont indokolt, hogy Duda a második felvonás láttán támadt jogos hiányérzetét próbálta ezzel lecsillapítani. De így, odabiggyesztve, lifegő pomponnak a kötött sapkára? Nem lehetett volna ezt szakszerűbben hozzáfércelni? Az est során másodszor felhangzó zenemix elhalkul, és sötét lesz (első befejezés!), a tenyerek épp összeverődnének, amikor váratlanul Mahler grandiózus szimfóniája tör utat magának, és a színtér ismét derengeni kezd. Lassított felvétel, ahogy a férfiak a hátsó falnál egyvonalban csapásolnak, és gigászi küzdelem, ahogy a nők szétszóródva, biztonságot kereső, de ellenállásra szánt mozdulatokkal akarják megzabolázni a rájuk zúduló, mindent elsöprő zenei folyamot. Aztán gubószerű fekete tömeggé omolnak össze, akiket a férfiak karjukba vesznek, és így együtt, szimbiózisban nyeli be őket a sötétség (második befejezés!). Mahler egyszerűen lenyűgöző. Becsukom a szemem, és működik. Magában hordozza a katarzist. A koreográfia igyekszik felkapaszkodni hozzá.
A második felvonás láttán az egyik legégetőbb hiány, hogy a táncosok nem állnak személyiségükkel a forma mögött. Szó nem érheti a ház elejét, a négy lány és négy fiú hangyaszorgalommal ledarálja, amit a koreográfus rájuk bíz, ám túlságosan is hidegfejjel, mintha ezzel belső bizonytalanságukat lepleznék. Márpedig az érzelemmentességről elhíresült tiszta tánc sem lehet meg a mozdulatokat átható élvezet kicsapódásától. Attól, amit eltáncolásuk okoz. Az is megeshet persze, hogy a koreográfia kiforratlansága, döccenői darálják fel a táncosok elvárható hozzáállását. Másrészről kifejezetten zavar, hogy a fehér szőnyegről kilépő duók vagy triók többsége a félhomályban is tovább akciózik, amíg újra szerephez jut. Figyelemmel kísérésük elsodorja a nézőt a fénykörben zajló főtémától, és ha nem vigyáz, az egész menten darabokra hullik, nagyot koppan, azután elhallgat.
Lehet, hogy Duda elsőrangúan irányít tömegeket a musicalpódiumon, tehetséggel gondozza a színészek mozgását a zenés színház kívánalmai szerint, de az Inverz második fele – amit nem az Operettszínház megbízásából készített, hanem a MU-ba! – összképileg zavaros, részleteiben pedig édeskevés újdonságot fölmutató, inkább divatos, mintsem irányt szabó modern alkotás.
A két rész között látszólag nincs összefüggés (hacsak az nem, hogy mindkettőt egy estén játsszák). A színlap ennek az ellenkezőjét állítja, és a tetejébe még azt is, hogy az előadás „az elmúlás előtti pillanatok állapotát” vesézi ki bő kétszer félórában. Látszik, színlapot írni már tudunk. Túlságosan is. Telenyomjuk álfilozófikus b(l)öffenetekkel, fellengzős dumával, zengzetes nagy szavakkal, életről meg halálról, úgy általában. Mintha ezekről nagyvonalakban, személytelenül érdemes vagy lehetséges lenne szólni. Vajh, miért akarjuk a saját alkotásunkat megerőszakolni?
A tiszta tánc nem olyan, mint a János vitéz. Nem elbeszélő költemény. Szó se róla, nem is kell, hogy az legyen. Nem is azért van. De lehet költészet. Lehet hangulat. Lehet inspiráció. Lehet érzés. Lüktetés, ritmus vagy csend. Összkép, részlet vagy hiány. Harmónia vagy diszharmónia. Lehet végül is minden, ami szükségszerűen elvont, szavakkal nem vagy alig kommunikálható, csak legyen valami, ami színpadi megjelenésben, a mozdulatok mögött, között észrevétlenül bár, de ott somfordál. Valamilyen rendezői logika (vagy épp kitartó logikátlanság), rendszerező gondolat, vízió, talány. Mélyen bentről felszakadó alkotói gesztus. Tökmindegy. Csak ne legyen öncélú. Ne azért legyen, hogy legyen. Ahogy esik, úgy puffan alapon. Amikor azt érzi az ember, hogy az alkotónak is alig van köze hozzá. Már belülről. Nem a része, húsa, csontja. Színpadra tette, világos, de nem megszülte. Vagy szülni akart úgy, hogy még teherbe se esett. Esetleg terhes volt, de idő előtt szült. Természetesen a védelem számos kifogást találhat, és talál is: időhiány, alulfinanszírozás, szűkös próbalehetőségek, meg hogy azért vért izzadtak, megdolgoztak vele – és ez mind, úgy, ahogy van, igaz. Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: csak a produkció számít, semmi más. És ez így helyes.

Inverz

1. rész
Koreográfus, előadó: Duda Éva

2. rész
Díszlet: Bátonyi György
Jelmez: Túri Erzsébet
Fény: Payer Ferenc
Zene: Kunert Péter – montázs
Koreográfus: Duda Éva
Előadók: Domonkos Flóra, Gresó Nikoletta, Mészáros Zizi, Rakotomalala Myriam, Eller Gusztáv, Feith Zoltán, Széchenyi Krisztián, Kárpát Attila

Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |