Szela zsizny!

Kovács Gerzson Péter: Bankett – TranzDanz

Kis közép-európai abszurd hat szereplőre, egy vájt fülű DJ-re és a közép-európai fogyasztóra, mert ő megérdemli; a Gyalog galopp elporoszkál a távolban, Pelikán József, a gátőr a rohanó folyó fölött alfába bagózza magát, Kusturica-antihősök ropják az örömtáncot lángoló tolószékek körül, Boborján pedig újabb költeményt kreál: látjátok feleim szümtükhel, mik vogymuk.
Vagy inkább ne részletezzük?
Gálla Nóra

Naná, hogy Kovács Gerzson Péter részletezi. Vájkál, kurkászik, sűrű disszonanciát pakol elénk. Mutogat (önmagára, ránk). Aki netán eddig nem értette, az sem menekül. A parti – buli, banzáj, sőt, dáridó – elkezdődött, mielőtt a nézők besorjáztak volna; a színpadon fekete kabátba bugyolált nő söpör egykedvűen. És mezítlábasan. Bizniszbarokkba szobort frizuráján hanyatt esik a reflektorfény, a szétnyíló kabátszárnyak alatt puccos ruha sejlik. A hátára szíjazva suta szárnykezdemény: néhány toll, seszínű csomóba fogva. Van mit söprögetnie, hiszen csillogó kacatok hevernek mindenütt: karperecek, láncok, medálok – huszonnégy karátos bizsu. Távolról és egyszerűen: szemét. Öt táncos a színpad szélén készülődik. Nekik is ugyanaz a jobb napokat látott, szocreál dizájnelvek mentén fogant szék jutott. Bizsu, fénymáz, giccs, szemét, csonkolt angyalszárnyak, előemésztett jelképek, ragacsos hívószavak, amik után az ember lelki kezeit önkéntelenül lelki gatyájába törli. Szalai András építész-esztéta sírógörcsöt kapna a boldogságtól, ha látná a „magyar snassz és neociki” ezen kompendiumát. Az összhatás valahogy nagyon ismerős. Ez nem holmi déja vu, kérem szépen. Ez a kis közép-európai (matrjóskagyomrában a még kisebb magyar) hepaj. Szinte el sem kezdődött az előadás, már a markunkba nyomták a fogódzót: ismerjünk magunkra, izmosodjon a közösségi érzés. A látvány sínként működik, ami megvezet.
És az erősen szembesítő célzatú trutymó nemcsak az esztétikai és szellemi-morális dimenzióban ölt testet, hanem a zenében is. A háttérben felállított puritán keverőpult mögött a zenecsináló, DJ Palotai sötét sziluettje tesz-vesz; ímhol az átértelmezett, aktualizált fonó-fíling, a neohagyomány. A számos filmzenét jegyző lemezlovas keze nyomán az amorf csomókban összetapadt hangokból lassan, fokozatosan áll össze a szilárd alap, amire az első kép épül – kép, a szó szoros értelmében. A hat táncos kedélyes csoportformációba rendeződik, pózol és bazsalyog. Jópofizik. A nyakukban nehéz aranyláncok, a ruhájuk rostos-szőrös-csipkés-plüss; elszabott, eldizájnolt. Rájuk van írva: hozott anyagból dolgozunk. Az erőltetett jókedv itt-ott kínvigyorba fordul, tehetetlen rángatózásba. A vérbő barokk ária meg-megzökken, a díszes kompániából neurotikus marionettfigurák lesznek. Hártyavékony a felszín, szinte meg se kell kapargatni.
Hogy néz ki egy valamirevaló buli forgatókönyve? Feltuningolódás, összemelegedés, káó, afterparti. Az utolsó két elemet igény szerint ismételhetjük, kifulladásig. A Bankett ezt a struktúrát követi. Az entrée – megszoksz vagy megszöksz alapon – frusztrálón hosszúra nyúlik. A színpadra élesen elkülönülő fénynégyzetek vetülnek, világosságszigetek az egyen-félhomályban; amolyan langyos, határozatlan, amorális szürkeség, ami még véletlenül sem tévesztendő össze a történelmileg bejáratott sötétben-bujkáló-ellenforradalmár sötéttel. Ebbe döf a rendszeres időnként felvillanó, fájdalmasan vakító totálfény. A kontraszt itt cél és eszköz egyben; a fény fájdalmas, a sötét kellemes és biztonságos. A szereplők – magányosan vagy ketten-hárman – a fénynégyzetek fogságában próbálják megfogalmazni magukat, kibontakozni a kollektív nihilből. Nincsenek kapcsolódási pontok, nincs valódi kontaktus, csak a virtuális skatulyákba zárt földigiliszták eleve elvetélt, szánalmas tapogatózása. Sors, nyiss nekem tért. És lőn. Ja, hogy nem így gondoltad?
Persze felvetődik a kérdés: valóban csak a lehetőségeink korlátosak? Nem mi kreáljuk saját magunk köré a gumiszobafalakat – félelemből, bizonytalanságból, hitetlenségből? Bőven jut idő filozófiai építményeket emelni a Kovács Gerzson által kiutalványozott építőkockákból, majd lebontani és újraépíteni az egészet. Mire az események a megfelelő fokozatra pörögnek, a szereplők – és a nézők – elérik az üzemi hőmérsékletet, nagyjából félidőnél járunk. A figurák követik a helyváltoztató fényszőnyegeket, rángatóznak, tekeregnek; igyekeznek megszoborni magukat. Aztán az egyre eksztatikusabb görcsbe révülések során lekerülnek a művégtagként felcsatolt szárnycsonkok és a fölösnek ítélt ruhadarabok; a társaság feltornássza magát az első káóig. A saját világukba zárt szereplők jobb híján egymást használják szexuális segédeszközként és hangulatprotézisként; létrejön a kapcsolat test és test között, de teljesen felszínesen, esetlegesen. Mindenki mindenkivel, jó fogyasztói szokás szerint. Az orgiasztikus színezetű csúcspont után a figurák hínár módjára merülnek alá a hullámzó pszeudocsöndbe, amibe Kun Attila suttog jelentésüktől ellebegő, csupán zeneiségükben érvényesülő szavakat, mondattöredékeket.
Ezután a zenei váltások válnak szervező erővé. A kedélyes sramlitól eljutunk a dobhártyarobbantó zörejmetálig és vissza. Éles hangulati-tematikus határokba ütközünk, amelyek különálló epizódokra tagolják a történéseket. A minimalista diliház után jóféle bolhapiacon találjuk magunkat, ahol a tonnányi szemét és trágya között meg-megcsillan az igazi szépség. Kinek van szeme, lássa. A többiekbe kár. Színpadnyi hosszúságú fekete anyagcsíkot ráznak a táncosok, a fodrozódó anyag előtt vidor kint-vagyunk-a-vízből jelenet elevenedik meg; láthatunk-hallhatunk angyali eredetiséggel megformált mulatóst (Most kezdődik a tánc!), rövid jutalomjátékot néptáncos elemekből, sodró lendületű kört, ahol egy pillanatra megvillan a közösség ereje, hogy aztán szükségszerűen széthulljon az egész. Van itt minden, ami kicsit sárga, kicsit savanyú de legalább a miénk. Le se tagadhatnánk.
Mi más is tehetne pontot a mondat végére, mint egy fültől-fülig érő vigyor? Gloria in excelsis Deo. Zeng a vegyeskar, vaku módjára villognak a bájmosolyok. Szembenézünk kényszerzubbony-létbe csomagolt önmagunkkal, és megállapítjuk, hogy... Hogy ezen csak röhögni érdemes? Vagy hogy minden jó, ha vége jó? A táncosok elpotyogtatják a talmi aranyakat, amiket az elején magukra aggattak: karpereceket, láncokat, idegen tollakat. És indul a bakterház. Újra. „Eriggyen, mert rúgok beléje hátul. – S megint elölről.” – mondaná Karinthy.
És még valami.
Az asszociációk, utalások és keresztutalások, a jelmezek sokoldalúsága, a remekül eltalált zenei alapanyag önmagában nem lenne elég ahhoz, hogy kerek egésszé álljon össze a produkció; ehhez kell a táncosok felszabadult, felszabadító alakítása. Ütős antiutópiát csak hittel és alázattal érdemes csinálni. Az előadók merik kifordítani magukat, és a képünkbe nyomni egyéniségük durva fonákját. Ehhez elengedhetetlen a határok elmosása, az élőszó-zene-mozdulat-egyén-közösség sajátos egysége. És persze a téma.
A reflexió hálás műfaj tud lenni, ha ügyesen bánunk vele. No nézd már, a mi tepsiképünk virít a tükörben… Hogy ezt nézőként megbocsátjuk-e, az más lapra tartozik. A Bankett értékítélet, mely szerint világunk morálisan csökött, esztétikailag kollázs (ezt látjuk a zenében, a jelmezekben), szakrálisan értelmezhetetlen (ld. a körtáncot, ami széthullik), és nincs feloldozás: Gloria in excelisis Deoooo; az örök értékek „elhangolódtak”, elhasználódtak, kiüresedtek, közhelyekké koptak. Egyedül az önmagáért való öröm él (például a fekete vizes-lepedős jelenetben), de az se sokáig. Visszatottyanunk üresen kongó önmagunkba, ahonnan aztán folytathatjuk suttogó-motyogó monológjainkat, és egymásra mutogathatunk, amíg világ a világ, ámen.
A közép-kelet-európai életérzés alfája és ómegája, amikor a nosztalgikus, mosolygós ihaj-csuhaj után a népzene pontozott, szigorú (fantáziátlan, rosszízű) etno-gépzenébe fordul. Ezzel együtt érezhetően megnő a mozdulatokban a frusztráció, a világörökségként levédett magyaros lábszárcsapkodás egyre idegesebb, úgyhogy a táncosok végül egymás lábát kezdik dühödten ütni-verni. Aztán a deus ex machina DJ kettőt kattint és csavar, és ez a dolog is elmúlik, nyomtalanul és következmények nélkül – mint minden más.
A Bankett hivatkozási ponttól hivatkozási pontig tartó, mérnöki precizitással szerkesztett vázszerkezetére indulatokból és ellentétes érzelmekből szőtt borítás került. Fekete, giccsarany ragyákkal kivert dekorpszichózis. Mi itt kelet-közép-akárhol igencsak sötéten látjuk a világot, és ez a fajta sötétség – kizárásos alapon – a fejekből árad. Kovács Gerzson Péter nem követi el azt a hibát, hogy fáklya akarjon lenni az éjszakában, még csak elemlámpa se. Inkább a gonosz mesebeli manó a görbe tükörrel. Akinek szeme van… hja kérem, az egyéni szocprobléma.

Kovács Gerzson Péter: Bankett
TranzDanz

Jelmez: Szűcs Edit
Zene: DJ Palotai
Technikai munkatárs: Payer Ferenc
Koreográfus: Kovács Gerzson Péter
Előadók: Kántor Kata, Venekei Marianna, Gera Anita, Kun Attila, Kocsis László Szúnyog, ifj. Zsuráfszky Zoltán

Helyszín: Trafó
08. 08. 7. | Nyomtatás |