Vörös cipő

Portable Dances – Compagnie Flak

Olyan, mint egy Gabriel Garcia Marquez-regény. A helyszín Venezuela. A fiatal fiú (szegény családból származik, a nagyanyja mosónő) Caracasban táncot tanul. A nagyszülők minden áldozatra hajlandóak, hogy segítsék az unokákat. A fiú többre vágyik, New Yorkba költözik. Egy szót sem beszél angolul. Takarításból él, táncórákra jár. Elmegy egy meghallgatásra. A Lucinda Childs Dance Company két férfi táncost keres. Próba-szerencse. Ötszáz jelentkező. És Navasnak sikerül.
Gálla Nóra

Urbánus legenda is válhatna belőle; képtelen, de igaz. Navas már Merce Cunningham társulatának tagja, majd a Marie Chouinard Compagnie táncosa. (A kritikusok úgy emlegetik: a „szólista csodagyerek”.) 1991-ben elkészíti első koreográfiáját. 1995-ben Montreálban saját társulatot alapít. A Compagnie Flak a világ számos országát bejárja. A kísérletező kedvű alkotó munkáit a világ minden színpadán szívesen látják, legyen az rendhagyó duett egy csellistával (Haman/Navas Project), öt napos, huszonnégy órás maratoni műhelymunka-kísérlet (Séminaire Chorégraphique) vagy gonoszul provokatív vörös-fekete tablóképek sora (One Night Only 3/3). És akkor még nem beszéltünk a díjnyertes táncfilmekről (Philippe Baylaucq: Lodela; Laura Taler: Perpetual Motion).
A Compagnie Flak most járt nálunk harmadízben; a budapesti közönség előtt 2000-ben mutatkozott be a Perfume de Gardenias című alkotással. A Portable Dances Navas legújabb munkája, 2006 januárjában tartották a bemutatóját Ottawában, és azóta folyamatosan turnéznak vele. A darabot a Budapesti Őszi Fesztivál keretében hozták el Magyarországra.
A színpadon egy fehér balettszőnyeg-négyzet; a játéktér adott. Táncosok, fény. Egy fullasztóan elnyújtott emberi hang. Az első részben (Pas de Deux for Four Dancers), két párost láthatunk. Végtelenül egyszerű a képlet: Chanti Wadge és José Navas egymástól független folyamatot járnak végig, melyben a ritmus, a lüktetés az egyetlen találkozási pont. Mira Peck és Magali Stoll viszont egyik jól definiált pózból a másikba váltanak, egymással folyamatos kontaktusban, partnerüket megtámasztva-ellensúlyozva, mint egy neo-dada képzőművészeti alkotás mozgó alkatrészei. A matematikai, már-már bosszantóan steril alaphangra jócskán rájátszanak azzal, hogy mindig csak az egyik pas de deux „aktiválódik”. A másik mozdulatlanul vár, mint valami térbe állított szobor. Fekete alakok fehér alapon, sorminta. Meditáció.
Aztán bonyolultabbá válik a képlet: ahogy a zene egyre intenzívebb lesz (a kitartott hang instrumentális polifóniába olvad), a pózok folyamattá dúsulnak, a folyamatba pedig kitartott elemek ékelődnek. Zene? Alexander MacSween hangkollázsa emberi hangokból – a táncosok hangjából – készült playback, ami mindig az adott előadáson kerekedik teljes egésszé az előadók in situ produkciójával – hangokkal, sziszegéssel, a lélegzet susogásával. A felismerhetetlenségig redukált szótöredékeket, félszavakat, sóhajokat a zeneszerző sajátos hangulatú szövedékké szövi, amit a fogyaszthatóság kedvéért instrumentális körítésbe csomagol. Szerencsére nem dől önnön dugájába; az eredmény meglepően dallamos. A beszéd atomizálása és a táncos sokdimenzióssá tágított jelenléte (testben, hangban, lélekben) sokkal izgalmasabb értelmezési lehetőségeket kínál, mint a zene-szó-mozgás hagyományos színpadi értelmezése.
Ebbe a konglomerátumba simul bele a fénnyel való játék: a koreográfia második részében (Solo with Light) Navas egyetlen középen függő reflektor fénye alatt táncol. Amikor a fénypászma előtt dolgozik, a mögüle érkező fény sziluetté mossa az alakját; nincsenek pontosan kivehető vonalak, vonások. Ugyanazok a mozdulatok teljesen átértelmeződnek, amikor a fénypászma mögött, alatt vagy előtt látjuk őket. Az első etap száraz, precízen strukturált egysége után üdítően hat a lágyságból kirobbanó dinamizmus, a zenével (a táncos előre rögzített hangjával és a helyben produkált hangokkal) tökéletesen egyenrangú mozgás sodrása. Navas a posztmodern göcsöktől és sallangoktól megtisztított formákkal dolgozik. Mesterkéletlen. Nem akar semmit. A virtuálisan behatárolt térben mozgó vérvörös nadrágos, tarfejű alak magától értetődő természetességgel tölti ki a maga által szabott kereteket. A Szóló fénnyel fonákja: szóló árnyékkal. Hanggal és hang nélkül. A folyamatnak csak egy részét látjuk a színpadon. Kiragadott pillanat az időfolyamból. A mozgás puha, akkurátus. Külön világ, aminek pregnáns elemei újra és újra megmutatják magukat.
A repetíció, a kombinációk ismétlése azonban csak a harmadik részben válik szervező erővé: a Trio in White a lassú, fokozatosan kibontott formák és a gyorsan pörgő sorozatok váltakozásából épül fel. A három fehérbe öltözött nő a lebegő hangokra együtt és külön-külön táncolja el Navas koncepcióját arról, amit nem kell, és talán nem is lehet elmagyarázni, csak megélni. Esetleg felmutatni. Hangtalan rímek az egységről. A zene-tér-test-hang négyes egységéről. A koreográfus és a táncos szét nem választhatóságáról. A mindenben benne lévőről, ami nem jó és nem rossz – de legfőképp nem túlragozandó. Ahogy a Haman/Navas Project végén Navas színpadi társa, Walter Haman, a csöndes amerikai csellista olyan találóan szavakba önti: „Vedd fel a vörös cipőt, és táncolj nekem!”
És az ember veszi a vörös cipőjét, és táncol. Hiszen ez a dolgok rendje.
08. 08. 7. | Nyomtatás |