Ingatlan 2.

Peeping Tom: Le salon

Amikor hazamentem az előadásról, a feleségem már az ágyban, a falnak fordulva aludt. Csendben pizsamát húztam, és bebújtam a takaró alá. Leoltottam a lámpát. És most alvás! De nem jött álom a szememre egy tavalyi cikkem miatt. A falon csendben kopogtattak. –„Te voltál?” – fordultam oldalra, a feleségem felé. De a feleségem mélyen aludt. A kopogtatás halkan, de határozottan ismétlődött. –„Ki az?” – kérdeztem az éjszaka csendjében suttogva.
Rókás László

–„A színház szelleme vagyok!” – hangzott a falból sejtelmesen. –„Szóval kísértet!” – válaszoltam meglepődve. Nem gondoltam volna, hogy még mindig kísértetek járják be Európát. –„Gyere be!” – feleltem, mert úgysem jött álom a szememre. Legalább elbeszélgetek itt az ágyon ülve ezzel a szellemmel. –„Már bent vagyok” – felelte a hang. –„Remek! Most megírod helyettem a cikkemet. Egy mondat sem jut az eszembe.”
–„Ne viccelj! A tavaly mutatott első részről te írtál cikket a 2005/8. számban. Az volt a címe, hogy Ingatlan.” –„Látom, olvasod az Ellenfényt.” –„Mások is olvassák.” –„Csak a művészek olvassák a róluk írt cikkeket” – vetettem ellene. –„Mit okoskodsz? Majd jól elvarázsollak!” – fortyant fel a szellem. -„Kezdjél bele, milyen volt az előadás!” Szöszmötöltem a takaróval, mit feleljek erre. –„Egészen jó. Szépen kiterjesztették a témát.” – A szellem meglepődött ezen az okosságon: –„Tetszett az előadás?” –„Igen.” –„Mi tetszett benne?” –„A második részben tovább gondolták az alaphelyzetet. A család A kertből bejött a Szalonba. Már akkor csodálattal töltött el, hogy milyen szépen eladták azt A kertet a nézőknek” – feleltem. -„Ha egy lepukkant szalont jó pénzért eladnak, és turnéznak vele az egész világon, akkor megérdemlik a sikert” – mondta a szellem. Teljesen igaza volt. Felültem az ágyon. Éreztem, hogy a színház szelleme itt ül velem a sötétben a paplanon.
–„Jó, akkor most elmondom, mit láttam a belga Peeping Tom A szalon című előadásában. Ez alkalommal nem volt filmvetítés. A darab úgy kezdődött, hogy a mennyezetről csöpögött a víz. Beázott a szoba. Kopp-kopp, becsöpögött az eső. A valaha jobb időket látott szalonban a mi régi ismerősünk, Gabriela Carizzo feküdt egy széthentergett, bevetetlen ágyban. Csak a feje feküdt ott, és az is az ágy közepén. A testét most valahogy nélkülözte, mint egy hazajáró lélek. Kísérteties látvány volt.” –„Ne szellemeskedj!” – mondta a kísértet. Folytattam a beszámolót. –„Az első részben briliáns táncokat mutató Franck Chartier itt a kezdő képben az ajtóban háttal jelent meg. Így jelezte, hogy ő egy negafigura.” –„Az micsoda?” – kérdezte a szellem. –„Már jó ideje nem követem a modern kifejezéseket.” –„Azt jelenti: negatív figura. Akivel csak baj lesz a későbbiekben. Aki gonoszkodik, aki erőszakos, aki többet utál, mint amennyit szeret, aki nem olvas elemző cikkeket.” –„Aha” – mondta a színház szelleme. –„Folytasd tovább!” –„A nyomasztó atmoszféra a kezdő képben vészjóslóan sejtette a nézőkkel, hogy ez nem lesz vidám darab. A félhomályos világításban lassan kiderült, hogy a szobában többen is vannak. Egy romos zongoránál egy énekesnő szomorkodott. Hogy ő, Euridike de Beul tulajdonképpen énekesnő, csak később derült ki, mert ekkor még hallgatott. Felállt a hangszertől, odament az ágyhoz, és betakarta a halott fejet. Az új fiú, az együttes fiatal szerzeménye, Samuel Lefeuvre, aki a szoba ablakán bámult kifelé, megtörte a súlyos várakozást. Levetette magát a földre, és körbe-körbe a földön fetrengett. De úgy ám, hogy a feje tetején fordult át! Ez a nyakas szóló bennem rögtön nagy tiszteletet keltett. Az énekesnő eközben egy szép áriával igazolta önmagát. Samuel három kemény percig tartó, gőzerővel előadott szólója után, mintha mi sem történt volna, hirtelen felállt, és kérdésekkel kezdte bombázni a rozoga fotelben tespedő öregembert, Simon Versnelt. Milyen nap van ma? Simon megfeleli az aznapi dátumot. Milyen város ez? Budapest. Te ki vagy? Simon vagyok, feleli az idős komédiás. Hány éves vagy? Ötvenkilenc éves vagyok. Simon a másik fotelben ülő idős hölgyre mutat: Silvia 118 éves. Világos, hogy Simon most nem mond igazat. A fiatalember az öreg fejére üt. Ha igazat mond, cukrot ad neki, ha hazudik, ráver a fejére.” –„Ezt kéne az életben is tenni” – vetette közbe a szellem. Mit kötekedjek a színház szellemével? Átugrottam a megjegyzését, és folytattam a beszámolót.
–„Értékesnek találom az alapállást, hogy az élet valódiságát beépítsék a színházi előadásba. Erre a Peeping Tom kifejezetten törekszik.” –„Akkor azzal a kerékpárral, mely a díszletfolyosón a falhoz támasztva árválkodott, egy technikusnak el kellett kerekeznie Brüsszelből Budapestre. Nem ér csak úgy földobni a díszletszállító kamionra azt a biciklit!”
Éreztem, hogy gúnyolódik velem ez a szellem. Megragadtam a gallérját, de a semmibe markolt a kezem. Mérgesen a szellem arcába hajoltam. –„Idefigyelj, barátocskám! Kipenderítelek a cikkemből, ha aláásod a mondanivalómat!” –„Oké, oké!”- felelte a szellem, és halmazállapotot váltott. Már nem ködformában terjengett a paplanon, hanem vízcseppként csöpögött a mennyezetről. Lám, így adja tudtomra, hogy én is egy lepukkant hálószobában, a valóság egy másik síkján vagyok. Nemcsak A szalonban, hanem itthon a hálószobában is furcsa eleggyé keveredik a képzelgés és valóság. És engem egy bolond öregnek tart, mint azt Simon Versnel a színpadon játszotta. „Megállj, szellem! Hagyom, hogy a fejemre csöpögjél!” – gondoltam magamban és halk hangon, hogy a feleségem föl ne ébredjen, folytattam a beszámolót, miközben a homlokomon folyt a víz. –„Díjaztam ezt az ártatlan, semmire kellő, falhoz támasztott biciklit. Miért támasztották oda, ha semmire sem kellett? Talán így akarták megmutatni a nagyvonalú költségvetést? Egyszerűen akartak valami önmagáért való elemet, melyre nincs magyarázat. Mystery, és kész.”
–„Hogyan volt tovább?” – a vízcseppek hangjából ezt véltem kihallani. –„A szalon nyitott ajtaján át a folyosóra látunk. Franck mindenféle ládákat pakol. Néhány cuccot a költözéskor magukkal visznek. Elköltöznek-e valaha a szereplők ebből a lehangolt helyzetből? Nem költöztek el, de mindig menni akartak. Igen, vesztesekről van szó. Egy jövőtlen, no future-generáció színpadi vízióját láttam. A családfő nagypapa többször hangoztatta, hogy haza akar menni. Miért, nem otthon van? Akkor hol van? Valami gyógyintézetben? Hiszen bejött fehér köpenyben egy ápoló.” –„Az őrületet és a zsenialitást egy hajszál választja el. Úgy veszem ki a szavaidból, erről a hajszálról szólt az előadás” – mondta a szellem kövér vízcseppekben aláhullva a hálószoba mennyezetéről egyenesen az én fejemre. Felkapcsoltam az olvasólámpát. Talán a világosság fényében visszahúzódik ez a tudálékos szellem. De nem. A szellem tovább akadékoskodott. –„Mit mondtál? No future? De hiszen minden generációnak van jövője! A jövő benne rejtezik a saját életében, amit végigél. Csak akkor nincs jövő idő valaki előtt, ha lemond az életről.” –„Ezt Simon nagyfater a színpadról szavakkal el is mondta. Az ő barátai mind meghaltak. Az egyik öngyilkos lett, a másik halálra dolgozta magát.” –„Gyújtsunk rá! Te előveszed a dobozból a cigit, én füstölgök” – szólt a szellem. A vízcsepegés abbamaradt. Elővettem a dobozt. Oldalán fekete felirat adta az értésemre, de nem a szenvedélyemre, hogy ha rágyújtok, akár el is pusztulhatok, mégpedig anélkül, hogy halálra dolgoznám magam. Ahogy a dohányrudacska az ujjaimon táncolt, éreztem, hogy a tudálékos szellem ismét halmazállapotot váltott. Most a parázsban üldögélt a cigim végén. Mélyet szippantottam a cigarettából, és kifújtam a szellemet az orromon. –„Az ápoló gyengéden kivezette a Silviának nevezett matrónát a szobából. Ugyanekkor Gabriela egy kartondobozban a színpadra hozta a három éves kislányát. Ilyen egyszerűen adták a nézők értésére, hogy telnek az évek. A nagymama meghalt, az unoka megszületett. Akkor mégiscsak van egy halvány kis future!” –„Úgy érted, egy valódi kisgyereket hoztak a színpadra? Egy pozifigurát?” – gomolygott a színház szelleme kérdőjelet formázó cigarettafüstként a szobában. –„Úgy, úgy.” –„És mit tett ez a kislány a színpadon?” –„Jól nevelten ült a kartonládában, és csendben olvasgatta a képeskönyvét. Nem játszott. Nem tanúsított semmiféle ráerőltetett magatartást. Egyszerűen csak ott volt, és létezett, mint egy kisgyerek. Tabula rasa.” –„Tudom, mi lett ennek az eredménye!” – nevetett a szellem és a cigarettám izzóan felparázslott. –„Mindenki őt nézte. A gyermek ártatlan, természetes és őszinte színpadi jelenléte elhomályosította a többieket! Hiába iparkodott Simon, az öreg komédiás. A gyermek természetességétől élesen elvált a színészeti megjátszás.” –„Honnan tudod, hogy így történt?” – kérdeztem a füstbe bújt szellemet. –„Én, a színház szelleme, ne tudnám ezt?!” – mordult rám a gomolygó füstfelhő. Egy röppenő szikrával bosszúból kiégette rajtam a pizsamát. Dühös lettem. –„Mindjárt kiszellőztetem a szobát! Téged is szélnek eresztelek!” – fenyegettem a szellemet. Erről eszembe jutott, hogy frissítő léghuzatként a táncok szolgáltak ebben az áporodott levegőjű, romlással terhes, átkozott szalonban. Folytattam a beszámolót.
–„Bejöttek a fiúk, Franck és Sam. Alaposan felkavarták a levegőt. A két body-killer test-gyilkos táncokat mutatott, mintha valami őrült szerződés kötelezné őket, hogy éppen Budapesten tegyék tönkre az ízületeiket. Ugye, láttál már kozáktáncot, melyben felugrásból egyenesen térdelésbe érkeznek? Mozgásuk dinamikus tempója is elképesztő volt, de a testi lehetőségek határait szinte a képtelenségig kitolták.” –„Ez most nagyon szakértően hangzott. Mit értesz ezen?” – kérdezte rosszallóan a szellem és a füstből szilárdan összecsomósodott. Összegyűrt, mert elrontott kéziratlapként most a lábam előtt hevert a földön. Aljas kis mozdulattal félrerúgtam az álruhás szellemet. Begurult az ágy alá, és onnan feleselt: –„A kritikusok mind ezt teszik, ha valami nagyot akarnak mondani! Összehordanak hetet-havat, mesei félhomályt, csak ne kelljen pontosan leírniuk a táncot!” –„Mert szavakkal nem is lehet leírni a táncot” – sziszegtem a papírgalacsinnak, aki látszólag kéziratlap, valójában a színház testet öltött szelleme volt. –„Azért mégis megpróbálhatnád leírni ezeket a táncokat! Pusztán az olvasóknak, mert aki ott volt és látta ezeket a táncokat, az nem felejti el soha.” –„Jól van” – feleltem beleegyezve. –„Ittál már csavarlazítót? A lélegzeted is elállt tőle? De mire ezt észrevetted, már leszaladt a torkodon? Ezek a táncok ilyenek voltak. Ezerrel nyomták, a lélegzetem kimaradt, mert elfogott a félelem, hogy az egyikük itt pusztul a színpadon, miközben irigy féltékenység mardosott, hogy ez milyen egyszerű!, hogy én ilyet miért nem tudok?, és hogy ez mennyi fiatalságot, hajlékonyságot, gyakorlást kíván! Samuel Lefeuvre egy törzshajlítással hátradöntötte felsőtestét. Ekkor kiderült, hogy Sam nemcsak az együttes fiatal szerzeménye, hanem aranya is, mert hajlékonyságával és erejével egészen abszurd végletekig tudja tágítani az emberi mozgás határait. Olyan szélsőségesen mélyen hátrahajolt, hogy azt hittem, most ledől a saját lábáról. De nem dőlt le! Hanem hátradöntött felsőtesttel körbe-körbe hajolgatott. Ez volt egy tánc.” –„Hát ez derék!” – szólt a szellem. –„Nem. A hát nem derék. Ez a tánc így leírva semminek hangzik, de olyan elképesztően mélyen cselekedte ezt az egyszerű formát, hogy ehhez hasonlót a cirkuszban látni, amikor a kígyótestű akrobaták absztrakt formákba hajlítják magukat. Vagy az a még elképesztőbb tortúra-tánc, melyet úgy adtak elő, hogy Franck a földön hasaló Sam hátára állt, és hat-nyolc percig skateboardnak használta a korpuszát. Mintha tintapárna volna, jobbra-balra billegett a társa tarkóján, hátán, derekán, combtövén, lágyékán és minden egyéb, nagyon is fájó helyen, mintha bosszúszomjas alkalmazott lenne egy masszőrszalonban, aki így akar csapást mérni egy nem fizető vendégre. Nem sok választja el őket, hogy ezzel a számmal műlesiklásban induljanak a téli olimpián.” – A szellem elgondolkozva zizegtette összegyűrt papírtestét. –„Valószínűleg ebben a szélsőséges ábrázolásban rejlik a Peeping Tom sikere.”
Igazat adtam, és folytattam tovább: –„Az idősebb nemzedék sem akart lemaradni a fiataloktól. Simon felpattant az ágy közepére, és egy punkos lendülettel lerántotta magáról a pizsamát. A mozdulattól fájdalom állt a vállába, amint vadul körbe-körbe lengette a levetett ingét.” –„Ki az Inge?” – kérdezte a feleségem, aki váratlanul felébredt a halk diskurzustól, amit a színház szellemével folytattam. –„Aludj tovább!”- csitítottam az asszonyt. De ő egyre éberebb lett. Kerekre nyílott szemmel kérdezte: –„Mit keres itt ez a Miki egér?” – Ekkor láttam, hogy a szellem összegyűrt papírgalacsinból Miki egér formájába változott át. Nagy fekete, kör alakú fülekkel ült mellettem a paplanon. Iparkodtam úgy helyezkedni, hogy testemmel eltakarjam a figurát. –„Áá, nincs itt senki!” – feleltem feleségemnek, és halkan csapkodtam a paplant. –„Úgy látszik, az álmatlanságtól összevissza beszélek. Fordulj a falnak és aludj!” – A rajzfilmfőhős hozzám fordult: –„Tovább is van? Mondjad még!” – Lehalkított hangon folytattam, hogy a feleségem elszenderedjen.
–„Az együttes két alapító táncosa, Gabriela Carizzo és Franck Chartier ismét megmutatta azt a bravúros csóktáncot, amellyel már A kertben is elképesztettek. A szájuknál összeforrott két galamb, akár ez is lehetne a tánc vezérmotívuma. Hogyan lehet ajakkal a másik szájának dőlni, pörögni és forogni a földön, miközben csókkal egymáshoz tapadva őrzik az egyensúlyt? Az első részhez képest most még a kislányukat is a karjukban tartották. A csavarodó fordulatok közben egymásnak adogatták a gyereket.” –„Szóval átpasszolták, mint az elvált szülők a láthatáson.” – bólogatott Miki egér. -„Rosszul értelmezed!” – makogtam a kárörvendő egérnek, akinek bőrébe a színház szelleme bújt. –„Magukhoz vonták a gyereket, nem pedig átpasszolták! Tekintsed így! Legyél pozifigura!” – „Hogyan legyek pozifigura?! Nézz rám! Miki egérré alacsonyított engem egy még hatalmasabb szellem! A kor szelleme!” – panaszkodott a színházi szellem a paplanon. –„Vágj be egy nagyot a korszellemnek! Puff!” – biztattam egy öklöző mozdulattal a színház bús szellemét. Szerencsére a feleségem már a falnak fordulva aludt. Miki egér szomorúan folytatta: –„Hogyan legyek pozifigura csaknem száz évvel azután, hogy Franz Kafka szavakkal lerajzolta azt a fekete és kiábrándító világot, melyhez a valós élet egyre jobban közelít?! Nézz meg csak egyetlen híradót, és elmegy a kedved a csókolózástól!” – Ebben a szellemnek igaza volt. A színpadi világ, melyet a Peeping Tom megidézett, magán viselte Kafka, Mrozek és a nagy abszurd mesterek nyomát. –„Az egyik pillanatban még René Magritte festészete is eszembe jutott. Ő volt az a belga szürrealista, aki olyan figurákat festett, akiknek az arcukról kellett lemondaniuk, például egy furán előttük lebegő tárgy miatt. Éppen az ő képein ritkák a finoman színezett átmenetek. Az alakok éles körvonalakkal, szélsőségesen válnak el a kép környezetétől. A Peeping Tom hasonlóan végletes formákba bújtatja kemény támadását a beszokott esztétika ellen. –„Megint nagy okosságokat pufogtatsz!” – vigyorgott Miki egér. –„Manapság nem lacafacáznak! A Tom és Jerry üldözést ellenben mindenki érti.” –„Akkor napnál világosabban értették a nézők, amikor Gaby ellen párnacsatát vezettek. Ekkor az őrület már eléggé elhatalmasodott ebben a szeretetet nélkülöző lúzer-családban. Daddy Simon ollóval levágta a szőrzetét a pizsamanadrágban. Az énekesnő billentyűket és feleslegesnek ítélt húrokat tépett ki a zongorából, így változtatva John Cage nyomán temperált zongorává az eredetileg á la nature pianínót. Az eleinte viccnek indult dobálózás hamar tragédiába fordult. Nemcsak párnák repültek, hanem minden, a kezük ügyébe eső tárgy. Az ember természetét valósan mutatta a ’mindenki egy ellen’ harcmodor. Repültek a párnák, az ágytakarók, a könyvek, repültek a zongorabillentyűk, a zongoraszék, repült az állólámpa, repült a fotel és a repült a játékrepülő, mert még a földre kiszórt gyerekjátékkal is jó halálosan megdobálták ezt a szerencsétlen Gaby-t, pedig egy rossz szót sem szólt, csak csendben és elpusztulva feküdt a súlyos szemétkupac alatt. Franck ezt követően egy apró, de gyilkos szívességet tett a régóta könyörgő nagypapának. Kötözz a fejemre egy nejlonzacskót, végre hadd fulladjak meg!”
–„Kiderült a zacskó feliratából, ők milyen áruházban vásárolnak?” – kérdezte az egér. –„Nem. Simon félelmetesen légmentesre kötözve fuldoklott, miközben egy ápoló gyengéden kivezette a színpadról. A fatert hozzásegítették az öngyilkossághoz. Mint amikor elmész hazulról, de egy erős kampó alatt egy sámlit és egy kötelet elöl hagysz.” –„Te mit tennél, ha hazaérkeznél?” – kérdezte tőlem a kövér egér. –„A madzagra felkötném a sámlit, és ide-oda lengetném.”
–„Viccesen hangzik” – mondta a rajzfilmhős. Vajon mikor tűnik már el paplanomról ez a rám telepedett, nagyméretű, Miklós nevű egér? –„Drámaian hangzik” – feleltem. –„Ez a pillanat az, mikor váratlanul más értelmezésben ismered föl a megszokott dolgokat. Mint amikor észreveszed, hogy egy állat meztelen.” –„Te meglesnéd a lovaglást?” – kérdezte a szellem.
A szavak kíváncsivá tettek. –„Miféle lovaglást?” – kérdeztem. Úgy felelt, mintha lexikonból olvasná: –„Peeping Tom a kukucskáló ember. Aki a dolgok természetét kifürkészi. Az angolszász kultúrkörben így nevezik azt az embert, aki megtöri a konvenciót, fellebbenti a függönyt. A név eredetének kifürkészésére egészen 1040 tájékára kell visszarepülni, amikor Coventry városában Leofric uralkodó a népre sanyargató adót vetett. Felesége, lady Godiva ígéretet csikart ki részeg férjéből, hogy mérsékli az adót, ha ő ruhátlanul a város utcáin átlovagol. Megtartotta szavát. A nép az úrnőt pártolva az utcáról bevonult, hogy ne lássa a meztelen úrnőt a meztelen lovon. Egy fickó akadt, aki megtörte a közmegállapodást, mert kíváncsisága nagyobb volt a szolidaritásnál. Peeping Tom neve innen ered. A kis kíváncsi, aki hamar megöregszik.”
Nem győztem hallgatni a szellemszöveget. Mindezt egy lélegzettel, megállás nélkül mondta el. De jól esne most a csend! Ekkor Miki egér hopp!, szétpukkant, mint egy buborék, és eltűnt a paplanról. Helyette rengeteg kulcslyukká változott a falon. Nemcsak a kilincs magasságában, hanem egészen fel, a plafonig kulcslyukak sokasága éktelenkedett a falon. Megértettem, hogy a szellem nem hagyta abba, mindössze új lendületet vett. –„Látod már az összefüggést a névválasztás és a játékstílus között? Ez a Fürkésző Tamás a dolgok hátterét firtatja. Innen fakad a kíméletlenség.”
Belestem az egyik, szemmagasságon lévő kulcslyukon, mintha én lennék a leselkedő ember. A lyukon át A szalonba láttam. Barátságtalan képet mutatott. Emberekből csinált pusztaságot. Egy gyermeket leszámítva negafigurákat láttam, akiken kirajzolódott a kórkép. Vagy a korrajz. Csupa nega, holott lehetnének pozik is, ha megmutatnák, hol található az a kicsiny, de erős szikla, melyen lábukat megvetve fordíthatnának sorsukon. –„Változz vissza! Változz vissza!” – könyörögtem a szellemnek. A kulcslyukak nevettek. –„Mit szeretnél, mi legyek? Csöcsös szőke nő legyek? Kitüntetés legyek? Kalasnyikov legyek? Fast food legyek, vagy négy negyedes légy legyek?”
–„Szellem legyél! Kicsiny sámli legyél nekem, de erős szikla az emberiségnek! A színház felemelő, szent szelleme legyél! Istennő legyél!”
E szent szellem szellentett. –„Manapság én csak egy kurva vagyok!” – mondta, és kisuhant a hálószobából. A melltartóját ott felejtette a paplanon.
–„Én meg hülye vagyok” – akartam felelni, de ő ezt már nem hallotta. A feleségem csendesen aludt mellettem az ágyban. Halkan leoltottam a lámpát. Bebújtam a takaró alá és a falnak fordultam.
...Hiszen ez egy finoman előadott rémálom! Igen, a produkció is az volt. De legalább vége! Ez a nyomasztó szellem is elpárolgott. Akkor most… alvás!
08. 08. 7. | Nyomtatás |