Hangok, hajnali köd, esőfalak…

Ketzal – Derevo Tanztheater

A Derevo Tanztheater mellett 1998-ban kezdte el működését a Derevo Laboratorium, amelynek workshopjain a társulatra oly jellemző mozgásvilágba nyernek bevezetést a résztvevők. A Derevo valóban egy fára emlékeztet, ahogy egyes tagok kiválnak, s helyüket fiatalok veszik át. Egy-egy régi „ágból” alakult a prágai Teatr Novogo Fronta, valamint Oleg Zsukovszkij Petrovics Zoltánnal alkotott duója, ugyanakkor a 2002-es La Divina Commediában már megjelentek a „friss hajtások”, vagyis a fiatal tanítványok. A 2005-ben született Ketzalban pedig a társulatalapító Anton Adasszinszkij mellett kizárólag a Laboratorium tanoncai (három fiú és három lány) szerepelnek. Ugyanakkor a Derevo ezzel a produkciójával a La Divina Commedia monumentalitása után újra visszatért a színpadi egyszerűséghez és a kis térhez – ami a Thealteren látott előadás esetében a szegedi Régi Zsinagóga puritán terét jelentette.
Nánay Fanni

Az előadás már a Zsinagóga előtt elkezdődik, ahol váratlanul felbukkannak, és cikázni kezdenek a nézők között a fehér nadrágba és ingbe öltözött, kopaszra borotvált, de fejükön mintás kendőt viselő szereplők. Az épületből kihallatszó hangos, zakatoló zene ritmusára hol suhanva haladnak a tömegben, hol hirtelen megállnak és szögletes kézmozdulataikkal mintha egymásnak jeleznének, hol pedig egymásba gabalyodnak. Időről időre kaktusztüskékkel borított labdát dobálnak, amely már előrevetíti az előadás témáját. Majd lassan eltűnnek a Zsinagóga ajtaja mögött, a közönség pedig követi őket az épületbe.
E „nyitányt” egy újabb követi – immár a színpadon. A fekete műanyagpadlóval borított üres térben fekete fólia emelkedik fel, amelynek közepén egy lyuk tátong. E lyuk mögött sorban felbukkannak, felvillannak az immár csupán szuszpenzort viselő szereplők, ám az őket megvilágító éles, „aranyszínű” fénynek köszönhetően mintha különálló testrészek szemfényvesztő játékát figyelnénk. Először egy fej látszik, rajta kezek matatnak, majd befogják szemét-száját. A fejek egymás fölött sorakoznak vagy lassan átúsznak a lyuk mögött. Felvillan egy test, amelyet szintén kezek tapogatnak, majd könnyedén a levegőbe emelik. Egyre határozottabbá válik a mozgás, a kezek lökdösik a testeket, eltorzítják az arcokat, végül lehull a lepel, s a szereplők egymástól függetlenül táncolnak a tér különböző pontjain.
Ezután kezdődik a tulajdonképpeni „történet”, amely az azték Quetzalcoatl isten mítoszát veszi alapul. Quetzalcoatl a négy teremtő főisten egyike, a Tollaskígyó, s Tezcatlipocával való nászából született a világ. Ő teremtette az embert oly módon, hogy az alvilágból felhozta az előző korokban élt emberek csontjait, és saját vérével fröcskölte be azokat. A világ öt korszakának egyikében ő töltötte be a napisten funkcióját, ám Tezcatlipoca később megölte. Az azték mitológia szerint e korszakok mindegyike természeti katasztrófával ért véget: az első szárazsággal, s az embereket ekkor jaguárok falták fel, a második szörnyű viharokkal, s az emberek ekkor majmokká változtak, a harmadik tűzesővel, a negyedik özönvízzel, s ekkor az emberek halakká változtak.
Az előadás azonban – a Derevo korábbi produkcióihoz hasonlóan – nem kényszerít a nézőre egyértelmű történetet, kizárólagos értelmezést. Ahogy a La Divina Commedia „a Dante által keltett érzésekből született”, s lehetetlen volt megmondani, hogy éppen a Pokolban, a Purgatóriumban avagy a Paradicsomban járunk-e, úgy a Ketzalban sem azonosíthatók pontosan a mítosz részletei. Az előadás sokkal inkább egy rendkívül erős, ám nehezen megragadható érzetet kelt bennünk – míg a La Divina Commediában a középkor és az összefüggő Pokol–Purgatórium–Paradicsom, a Szigetek a sodrásban című produkcióban pedig a tengerfenék képzetét varázsolták elénk a szereplők, addig a Ketzalt nézve az őserdő világába csöppenünk. Úgy érezzük, mintha körbevenne minket mindaz, amit az előadás mottója ígér: „Hangok, hajnali köd, esőfalak, és minden, ami előtte volt.”
Az alkotók az őserdő érzetét a díszlet és a jelmez szinte teljes mellőzésével, kizárólag a táncosok mozgása, valamint az azt kiemelő, hangsúlyozó világítás segítségével érik el. A szereplők egyik állat alakjából változnak át a másikba: hol kistestű majmokként ugrálnak és másznak fel a Zsinagóga oszlopaihoz támasztott létrákon, hol gorillákként vagy orángutánokként kezükre támaszkodva lomhán változtatják helyüket. Majd színes lepedőkbe burkolózva papagájokká változnak, idegesen kapkodják-forgatják fejüket, a következő pillanatban pedig ismeretlen fajtájú trópusi madarakként rikácsolnak, csapkodnak. Később elefántcsordát formáznak: mélyen lehajolva, kezükre és lábukra támaszkodva, imbolygó léptekkel haladnak sorban egymás mögött. Az őserdőben bennszülöttek is felbukkannak: különös, vad táncot járnak, mintás, félköríves leplet lobogtatnak maguk előtt, totemoszlopot táncolnak körül.
Mindeközben nagy vonalakban a mítosz története is nyomon követhető. Adasszinszkij nylonhatású, térdig érő nadrágot visel, fején tollbóbita, horgas orra és felfelé mutató álla madárcsőrre emlékeztet (a ’ketzal’ nagua nyelven madarat jelent), ugyanakkor felidézi a Once… szerelmes utcaseprőjének vagy a La Divina Commedia sátáni porondmesterének arcélét. Ő Quetzalcoatl, akit a színpad mélyén álló bonyolult, szögletes faemelvényen fekve, hosszú, bő, zöld szoknyájába gabalyodva vár Tezcatlipoca. Szerelmi aktusuk alatt a „teremtmények” mozdulatlanul fekszenek a földön, majd azt követően az istenséggel együtt vad táncba kezdenek, az istennő közben lassan leereszkedik, szinte „lefolyik” az emelvényről. Mintha mind az őserdő állatait, mind a bennszülötteket ő irányítaná, Quetzalcoatl pedig hol menekül azok elől, hol megpróbál szembe szállni velük. Adasszinszkij azonban nem csupán az istent testesíti meg, hanem magukat az embereket is, akik a mítosz szerint véréből teremtődtek. Felidéződnek az azték mitológia korszakait lezáró csapások is: egy adott pillanatban a szereplők vadállatokká válnak, és nekiesnek az Adasszinszkij által alakított emberi lénynek, az előadás utolsó jelenetében pedig az özönvíz is utoléri e kettős, meghatározhatatlan alakot.
A táncosok ekkor színes leplekbe burkolózva, egyre szorosabb gyűrűbe zárják a főszereplőt, aki megszabadul műorrától, s immár végleg emberi lénnyé változik, majd azt őt körülvevő teremtmények közé csap. Azok szétrebbennek, elengedik leplüket, amelyről kiderül, hogy valójában hosszú szoknyák, s perceken keresztül pörögnek Adasszinszkij körül. E pörgés közben egyikük-másikuk a színpad szélén álló, vízzel teli kukákhoz ér, s markából vizet önt a színpad közepén fekvő főszereplőre. Majd sorban kiborítják a kukákból a vizet színpadra, s abban halakként, békákként, beazonosíthatatlan vízi hüllőkként lubickolnak. Ahogy egyenként a „partra” evickélnek, egy fehér, félkör alakú vászon emelkedik fel a színpad mélyén, amelyen Adasszinszkij magányos árnyéka rajzolódik ki.
Ahogy az előadás nyitánnyal kezdődött, úgy kapunk még egy gyönyörű ráadást is: a szereplők lassan, összekapaszkodva körbetáncolják a színpad közepén felállított totemoszlopot, s közben a megvilágított víz csillámlását látjuk a Zsinagóga plafonján.
08. 08. 7. | Nyomtatás |